„Megmutatjuk a láthatatlan embereket” – Indul a Marie Claire és a TASZ együttműködése

2019. március 01. | Kránicz Dorottya

Fontosnak tartjuk a hátrányos helyzetű csoportokat felkaroló civil szervezetek munkáját, ezért mi is szeretnénk hozzájárulni, hogy ezek az ügyek még több figyelmet kapjanak. Induló együttműködésünkben a TASZ ezentúl a Marie Claire online felületére is elhozza majd az elsősorban mélyszegénységben élő romákkal és fogyatékossággal élő személyekkel foglalkozó Egyenlőségprojektjük történeteit. A szervezet két munkatársával, Jovánovics Eszterrel és Szeles Andrással beszélgettünk munkájukról, a nehéz helyzetben is lendületet adó motivációkról és az integráció lehetőségeiről.

Hogyan kezdtetek el a TASZ-nál dolgozni?

Jovánovics Eszter:Már a jogi egyetemen is az emberi jogokkal kapcsolatos témák érdekeltek – mondhatom, hogy kizárólag. Akkor főleg menekültjoggal foglalkoztam, később a szakdolgozatomat is ebből írtam, majd szintén ezen a vonalon maradva egy évet Párizsban tanultam a francia kormány ösztöndíjával. De hazatérve nem sikerült elhelyezkednem ezen a területen, végül egy ügyvédi irodában kaptam állást. Aztán gyerekeket neveltem, és amikor arra került a sor, hogy visszatérjek a munkába elhatároztam, hogy ha jogi területen maradok, akkor csak emberi jogi témákkal szeretnék foglalkozni. Azt hiszem,  mindig is volt bennem valamiféle elköteleződés a nehéz sorsú emberek ügyei felé, az ő jogaik védelme iránt.

Szeles András:Nekem nem volt ennyire egyenes az utam, én tulajdonképpen egy klasszikus pályaelhagyó vagyok. Európai fejlesztéspolitikát tanultam, azon belül is elsősorban az oktatáspolitika érdekelt. De hamar rá kellett jönnöm, hogy az állami szektorban, amire ez a végzettség is predesztinál, nincs igazán esélyem elhelyezkedni a korábbi közéleti tevékenységem miatt, de még ha lenne is, már sok szempontból nem tartanám vállalhatónak. Ezek után természetes volt, hogy a civil szférában helyezkedjek el, de hogy pontosan mit is csináljak, már nehezebb kérdés volt. Jelenleg kommunikációs munkatárs vagyok a TASZ-nál, ebbe itt tanultam bele: az első néhány év kicsit olyan volt, mint egy új egyetemre járni. De egyáltalán nem bántam meg, hogy végül nem fejlesztéspolitikus lettem!

Eszter, te elsősorban az Egyenlőségprojektért felelsz, ennek kapcsán fogunk mi is együttműködni. Mesélnétek egy kicsit arról, milyen ügyekkel foglalkoztok itt?

Eszter:Az Egyenlőségprojektben alapvetően két nagy csoporttal foglalkozunk: a mélyszegénységben élő romákkal, valamint fogyatékossággal élő emberekkel. Ez korábban két külön program volt a TASZ-nál, de amikor 2017-ben átstrukturálták a szervezetet, végül 3 nagy projekt emelkedett ki – ez az egyik közülük. Ez egyébként nem jelenti azt, hogy más sérülékeny csoportokkal nem foglalkozunk adott esetben, például hajléktalan emberek, szexuális kisebbségek jogvédelmével, de ez a két fő csoport, akikkel doglozunk.

András: Ha valaki szeretné még jobban átlátni a struktúrát, a másik két nagy projekt a Magánszféra Projekt, ahol önrendelkezési kérdésekkel, adatvédelemmel, betegjogokkal és drogpolitikával foglalkozunk, illetve a Politikai Szabadságjogok Projektünk, amiben érintjük például az információs szabadság, sajtó- és szólásszabadság kérdéseit is. Én kommunikációs munkatársként mindhárom területen dolgozom.

Eszter: Ami még fontos adalék lehet, hogy mind a romákkal, mind a fogyatékossággal kapcsolatos területeken olyan ügyekkel foglalkozunk, melyekben az állam mulasztása, jogsértő beavatkozása érhető tetten. Ezt azért érdemes kiemelni, mert a diszkrimináció természetesen magánjogi viszonyokban is megjelenhet, de a TASZ számára tudatos stratégiai döntés volt, hogy nem foglalkozik ilyen esetekkel – például amikor valakit a bőrszíne miatt nem engednek be egy szórakozóhelyre. Ennek az az oka, hogy úgy gondoljuk, az a legsúlyosabb jogsértés, mikor maga az állam diszkriminál.

Nyilvánvalóan minden eset egyedi, de mégis, milyen általánosítható problémák rajzolódnak ki az érintett csoportok esetében?

 Eszter:Az egyik ilyen, ami a két csoportot össze is köti, az a szegénység problematikája. Magyarországon a roma lakosság körében nagyon magasan felülreprezentáltak a szegénységben és azon belül is a mélyszegénységben élők – ennek nagyon hosszú történeti előzményei vannak, hiszen ez is a kirekesztettség egyik súlyos következménye. A fogyatékossággal élő embereknél szintén elszegényedési folyamat figyelhető meg, aminek az is oka, hogy nem kapják meg a megfelelő támogatásokat, szolgáltatásokat az állam oldaláról. Így rengeteg pénzt felemészt a fogyatékossággal élő családtagok ellátása.

András: Az is látszik, hogy minél kisebb településen él valaki, annál nehezebben jut segítséghez. Annál kiszolgáltatottabb a helyi hatalomnak, például ha közmunka-lehetőségről van szó. De szintén problémás kérdés, hogy ki nyújthat jogi képviseletet a rászorulóknak, hiszen kisebb településeken gyakran a praxisát veszélyezteti, aki szembefordul a helyi hatalommal. Szerencsére mostanára már egyre több ilyen helyzetben lévő ember fejében van ott a lehetőség, hogy hozzánk, vagy hasonló szervezetekhez forduljanak segítségért.

Szóval sikerült valamiféle jogtudatosságot kialakítani?

András: Ha nem is jogtudatosságnak hívnám, az biztos, hogy egyre szélesebb körben elérhető az információ, hogy van kihez fordulni segítségért.

A két csoportot a társadalmi láthatatlanság is összeköti. A munkátokból egyértelműen látszik, hogy számotokra nemcsak a jogi képviselet fontos, hanem az is, hogy felhívjátok a figyelmet ezekre a peremen élő emberekre.

András: Sajnos úgy tűnik, a jelenlegi kurzus számára nem preferált érték a szolidaritás. Épp ezért nagyon fontos, hogy mindenki tudjon azokról a problémákról, amik a lakóhelyétől 100 kilométerre történnek.

Eszter: Ezeknek a csoportoknak a láthatatlansága jóval régebbre nyúlik vissza. 2009-ben, amikor elkezdtem dolgozni ezen a területen és először utaztam Észak-Magyarországra, még számomra is megdöbbentő volt, hogy milyen állapotok uralkodnak ott. Azt gondolom, a fővárosban élők 90 százalékának elképzelése sincs arról, mekkora szegénység és milyen kirekesztettség van ott. A fogyatékossággal élőkre is hatványozottan igaz ez, hiszen jelentős részük szegregált körülmények között, speciális intézményekben éli le az életét. A szegregált oktatási intézményekkel már gyerekkortól kezdve elkülönítik őket – akárcsak a roma gyerekeket. Épp ezért valóban nagyon fontos missziónk az is, hogy megmutassuk ezeket a láthatatlan embereket. Ma már szerencsére a média is nagyobb figyelemmel fordul az ilyen ügyek felé, de én úgy látom, ilyen szempontból úttörő munkát végeztünk, mikor elkezdtünk lejárni Borsod megyébe és megosztani az ott élőkkel készült rövid videós interjúkat.

Bár alapvetően jogi munkát végeztek, de az eset mögött meghúzódó probélmák gyakran a szociológia tárgykörébe tartozó társadalmi jelenségek. Említetted például a szegregáció problémáját: itt milyen társadalmi léptékű megoldási lehetőségeket láttok?

Eszter: A munkánknak valóban nehéz része, hogy vannak olyan szociológiai problémák, melyekhez nem igazán nyúlhatunk a jog eszközeivel. De a TASZ számára egyértelműen a deszegregáció lenne a cél, mind az iskolai elkülönítés, mind a lakhatási szegregáció területén. A fogyatékossággal élő személyek esetén az úgynevezett kiváltási folyamatot szorgalmazzunk, vagyis hogy a nagylétszámú, bentlakásos intézmények helyett kisebb lakóotthonokba költözhessenek. Ez egyébként jelenleg a teljes EU-ban zajló stratégia.

András: A fogyatékossággal élő embereknél például bevett gyakorlat, hogy faluszéli, két település közötti régi kastélyokat kineveznek otthonnak , ahol a faluközösségtől vagy bármilyen társadalmi kapcsolattól teljesen elzárva élnek az emberek. Ez mindenkinek rossz, ezért itt például könnyen meghatározható integrációs cél, hogy  az ilyen személyek a közösség részeként élhessenek. Amire egyébként teljes mértékben képesek is.

Jelenleg nincsenek könnyű helyzetben a civil szervezetek. Ti hogyan maradtok motiváltak úgy, hogy ellenszélben kell végeznetek egy ilyen sok szempontból eleve megterhelő munkát?

András: Szerintem nem tehetjük meg az ügyfeleinkkel szemben, hogy fennakadjunk a saját helyzetünkön. Tisztában vagyunk vele, hogy milyen embereknek segítünk, ahogyan azzal is, hogy nélkülünk sokszor nem lenne kihez fordulniuk. Ezért muszáj erősnek maradnunk, hogy másoknak reményt tudjunk nyújtani. Gyakran előfordul, hogy valaki telefonon kér tőlünk segítséget – ha olyankor nem azt hallanák, hogy a vonal végén egy magabiztos, bizakodó ember beszél, akkor ebből sokszor lehetetlen lenne számukra reményt meríteni.

Eszter: Egyébként paradox módon akkor érezzük a leginkább a támogatást, mikor a legnagyobb támadás alatt állunk. Ilyenkor azok, akik egyetértenek velük, sokkal erősebb igényt éreznek rá, hogy ezt kifejezzék. Ez anyagi és erkölcsi támogatásban is megnyilvánul, ebből pedig mi is tudunk erőt meríteni. De az is nagyon motiváló, mikor egy ügyfél hív fel minket néhány hálás mondattal, vagy esetleg ír egy köszönőlevelet. Ezeket amúgy gyűjtjük is egy tablóra, az ilyesmi nagyon fontos ahhoz, hogy az ember hosszútávon is képes legyen egy ilyen munkát végezni.

András: És persze sokszor jelen vagyunk olyankor is, amikor egy évek óta húzódó ügy sikeresen zárul. Amikor egy kiemelt gyerek visszatérhet a családjába, vagy egy fogyatékos személy megnyithatja végre a bankszámláját, azok nagyon felemelő és szívderítő pillanatok.

Hogyan tud segíteni az, aki úgy érzi, szívesen tenne valamit ezekben az ügyekben?

András: Szerintem az is hatalmas segítség, ha valaki támogat egy olyan szervezetet, ami hozzánk hasonlóan fontos társadalmi munkát végez. Nem csak ránk kell gondolni, rengeteg ilyen van: romákat érintő ügyekben dolgozik például L. Ritók Nóra vagy a Bagázs, fogyatékossággal kapcsolatos témákban pedig többek között ott van a Völgyzugolyház Alapítvány vagy a Gondoskodás Gyermekeinkért Alapítvány. De lehet önkénteskedni is, ha valaki nem anyagilag támogatna egy szervezetet.

Eszter: Mi ugyan kifejezetten nem foglalkozunk adományosztással, de számos szervezet igen – ez is nagyon jó módja lehet a segítésnek. Ott van például az Adománytaxi vagy az Új Start Alapítvány.

Milyen témákra számíthatunk tőletek a marieclaire.hu-n?

Eszter: Alapvetően az ügyfeleink történeteiből fogunk merítkezni. Elmeséljük, milyen az élete annak a 60 év körüli ügyfelünknek, aki tanítónő volt, évekig értelmiségiként élt Újlipótvárosban, majd gondnokság alá helyezték és most a világ végén, egy intézetben kell élnie mindenféle támogatás és segítség nélkül. Vagy megmutatjuk azokat az anyukákat, akik azért fordultak hozzánk, mert fogyatékossággal élő gyerekük van, akiknek az oktatása nem megfelelően megoldott. Vagy azokat a nőket, akik súlyosan halmozottan fogyatékos gyereket nevelnek, akik már felnőtt koruak – ők azért küzdenek, hogy az állam adjon a beteg gyerekeiknek támogatott lakhatást, hogy amikor ők már nem lesznek képesek gondolkodni róluk, biztonságban tudhassák őket. De biztosan fogunk írni azokról a vidéken, mélyszegényésgben élő ügyfeleinkről, akiktől csak szegénységük miatt vették el a gyerekeiket és évekig harcoltak velünk együtt azért, hogy visszakaphassák őket.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Előbb posztolunk temetésről, mint a hálószobából digitális

Előbb posztolunk temetésről, mint a hálószobából