Parti Nagy Lajos: “Minden szabadság belül kezdődik”

2019. május 15. |

Május 16-án folytatódik a Vylyan pincészet irodalmi est sorozata, ahol a következő vendég Parti Nagy Lajos lesz. Interjúnkban beszélgettünk borról, könyvekről, tanításról, műfaji sokszínűségről és a költészet végtelen teréről is szó esett.

A Vylyan Prémium borai közül a Pinot Noirhoz írtál egy Bormesét. Korábban is ismerted már a Villányi borvidéket és a pincészetet?

Tizenhárom évet éltem Pécsett, ’73-tól ’86-ig, de ettől függetlenül a borvidéket magát, legalább negyven éve ismerem, jártam ott többször, gyönyörű, szeretnivaló vidék. Az Ördögkatlanról írtam is, az első fesztivált egy mesével nyitottam meg, Bérczes László, az  alapító kért fel. Az Ördögkatlan eredetmondáját raktam össze baranyai, főleg környékbeli helynevekből, ez a mostani bormese tehát csöppet sem előzménytelen. A Vylyannal is nagyon régi a kapcsolat, mondhatnám a mese modorában, hogy időtlen idők óta ismerem, sokra tartom őket. Viszonyuk a művészetekhez példaszerű, hordókiállítások, borcímkék, irodalmi estek és sok minden más. Azt,  hogy jobbnál jobb boraik vannak, azt még én, a laikus is meg tudom ítélni. A Pinot Noir-t különösen szeretem.

Hogyan született meg a történeted, kóstolással indítottál vagy bor nélkül is jöttek a szavak?

Olykor jönnek a szavak a kóstolással, jönnek az ötletek, ha tetszik, jön a merészség, a képesség nonchalance-a, de az egészen más. Ahhoz a fázishoz, márpedig ez a munka nagyja, amikor nyelvvé, formává lesz a készülő írás, ahhoz távolság kell, tiszta fej, figyelmes egykedvűség, szóval megírni, készre írni borozás közben, tapasztalatom szerint nem lehet.  Hogy ez a szöveg „mese” lesz, legalábbis mesenyelvű történet, az következett az említett előzményekből, meghatározta a hely szelleme, meg persze a Vylyan korábbi bornevei is. A történet meg? Nem tudom, alighanem nem „született meg”, hanem lett, szóról szóra, mondatról mondatra.

Téged először költőként, majd íróként ismerhettek meg az olvasók, hogyan jött ez a váltás és melyik éned az erősebb? Egyáltalán szükséges, hogy valaki csak egy műfajban legyen jó?

Nem szükséges, nem. Van, aki egy műnemben jó, legalábbis érzi jól magát, van, aki több műnemben, ez nem értékmérő. Elszánás, mondhatni kalandvágy kérdése, hogy költőként kipróbálod-e a reflexeidet prózában, illetve, ebből következően, színpadi szövegekben is. Az átülés, a váltás és visszaváltás olykor, kockázatos, esetleg nehézkes is, de hamar rájössz, belátod, hogy ugyanaz a kéz írja ezt is, azt is. S bár olykor bőrökbe bújsz, a sajátodból nem tudsz kibújni. Ha túlságosan akarod, az se jó, ha egyáltalán nem akarod, az se, ebben a képben maradva én a lassú vedlést mondanám.

Konzervatívnak vallottad magad abból a szempontból, hogy szerinted úgy kell szétszedni egy műformát, hogy előtte egy fél életet el kell tölteni vele. Úgy lehet csak rombolni, majd valami újat hitelesen létrehozni, ha előtte mélységeiben megismer valamit az ember?

Hát, ez talán túlzás, nincs annyi fél élet, ahány műforma. Biztos, hogy nem árt, ha ismered, amit parafrazeálni, átírni, megújítani, parodizálni, egyáltalán, használni akarsz a hagyományból. Hogy mi ez a tudás, mi a mélysége, az persze nagy kérdés, és bár az ember úgyse tudja soha eléggé jól a mesterségét, nem árt, ha törekszik rá, legalább azt a szeletét a nagy egésznek, amivel dolgozik, jó, ha ismeri. Ha a kezére áll. Igen, én annyiban konzervatív vagyok, hogy amit értéknek gondolok, nagyon tágkeblűen egyébként, azt próbálom őrizni, úgy is mondhatnám, azért, hogy használhassam. Csak az marad meg a hagyományból, amit újra és újra előhoznak, amivel élnek, amit új és új, olykor „tiszteletlen” kontextusokba illesztenek. A mozdulatlan, érinthetetlen szobor, ha tárlók avagy raktárak mélyén őrzik, ha tán csodálják és tisztelik is, előbb-utóbb elporlik, semmivé lesz.

A Se dobok, se trombitákon három évig dolgoztál, ezzel a kötettel kapcsolatban említetted egyszer, hogy az írása során tanultad meg, hogy hogyan működnek a versben kigyakorolt reflexek a prózában. Jellemző, hogy kísérletezgetsz és tágítod egy műfaj adott határait?

Mikor elkezdtem prózát írni, lényegében evvel a tárca-sorozattal, amit három évig, kétheti rendszerességgel írtam a hajdani Magyar Napló című lapnak, akkor ez volt az én tanuló- vagy gyakorlópályám, ha tetszik, kísérletező-terepem. Kíváncsi voltam, mire vagyok képes „élesben”, vagyis úgy, hogy a leadási határidő szűkítette a lehetőségeimet, olykor a legfő kísérlet az volt, be tudom-e fejezni. de muszáj volt, le kellett adnom a soros tárcát. A tervem szerint írói gyakorlatokként rendes, szabályos kisnovellákat akartam írni, de hát az általad említett kigyakorolt reflexek működtek, egyszer azért, mert egyszerűbb volt rájuk hagyatkoznom, pláne lapzártakor, másszor azért, amit korábban mondtam, hogy nem tudtam a bőrömből kibújni, ha tágítani próbáltam is. Ad abszurdum, minden szépírt, tehát művészi mondat, minden írás kísérletezés a magadon átszűrt külvilággal, a nyelvi játéktérrel. A legalkalmibb írásban is ott van ama költői és/vagy elbeszélői én, intenzívebben vagy halványabban, s éjszakád legmélyebb órájának mondataiban is ott van bizonyos alkalmiság.

Van olyan író, költő, aki emberileg és szakmailag is nagy hatással volt a pályádra, esetleg egy-egy könyvedre?

Sok ilyen író van, klasszikus is, kortárs is, hosszú lista lenne, Adytól Závadáig, bele se kezdek, sok-sok hatás, teljesen természetesen, így rétegződnek egymásra időben is és térben is a művek, az életművek, anélkül, hogy egyik kioltaná a másikat. Olykor kitakarja, elhalványítja, igen, de rám mindenekelőtt az a belátás volt hatással, hogy az irodalom hatások-hagyományozódások együttese, hogy miközben persze megvan vagy meglenni látszik a spanyol és még spanyolabb viasza kinek-kinek, mégis, az egész összeadódik egyfajta közös emlékezetté.

Számodra mikor teljes egy mű, mikor van készen egy könyv? A történetek tovább élnek az alkotóban vagy benne is véget érnek, amikor leadja a kéziratot?

Nem tudom, kinél így, kinél úgy, nagyon változó, ki miként hordja ki, zárja vagy nem zárja le a szövegeit, mikor érnek véget benne. Szerintem semmikor, ettől még leszegni, időlegesen elvágni lehet, sőt szükséges a műveket, persze más módon egy szonettet, s másként egy hosszú prózát. Egy könyv pro forma akkor van kész, amikor kinyomják és bekötik, s mint papírtárgy két kemény lap közt magára zárul a pillanatnyi állapota, s akkor fejeződik be, amikor már nem tudom át- és továbbírni, akkor sem, ha akarnám. S ez még mindig az író nézőpontja, az olvasó felől nézve sosincs kész, hisz újra és újra megteremti magában, „megolvassa” magának, ő is, az utódai is, szóval, amíg olvasnak egy könyvet, addig nincs kész.

A fiatalok leginkább a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című könyvedet olvashatták,  tartasz író-olvasó találkozókat, ahol személyesen is beszélgethet veled, esetleg tanulhat is tőled ez a korosztály?

Ha hívnak, igyekszem menni, középiskolákba, egyetemekre feltétlenül. Hogy tanulnának tőlem, azt nem tudom, hisz még egy rendes, személyes beszélgetéshez is sok idő kell. Talán valamiféle viszonyt az irodalomhoz, munkához, nyelvhez, azt „tanulnak”, de hát eljövendő íróknak tanácsot, legalábbis praktikus tanácsot nem nagyon tudok adni. Evvel nem azt mondom, hogy az írás, mint mesterség ne lenne tanítható, hanem hogy én ebben, az írás tanításban  nem érzem sem jól, sem jónak magam.  Érdekes helyzet, amikor – pl. A test angyalából – érettségiző osztályok hívnak, nagyon kedvesen és kíváncsian, de arra is gondolva, hogy én biztos autentikus vagyok, s hátha megmondom, mi legyen a tételben. De inkább megbeszéljük, hogy az író saját olvasatának, ugyan korról korra változóan, de van egy kitüntetett státusa, tud adni némely szempontokat, közelítéseket, viszont ez önmagában kevés ahhoz, hogy leérettségizzenek.

A Hősöm tere című regényed vagy Az étkezés ártalmasságáról című, életről, szerelemről, halálfélelemről szóló színházi műfajú történeted volt könnyebb megírni?

Nem volt könnyebb egyiket megírni a másiknál, mindegyiket nehéz volt, ha másképp is. Mindegyikben „felveszek egy fikciót” elképzelek valamit, ami az úgynevezett valóságban momentán nem létezik, de létezhetne, s ezt a lehető legrealistább módon, kisebb vagy nagyobb „felbontásban”, ilyen olyan személyben és számban elbeszélem. Mindegyik beszél a halálfélelemről, de hát ezt, mint tárgyat, örök háttérsugárzást nem lehet kiiktatni a művészetből.

14 év után újra verseskötettel jelentkeztél, a Létbüfé tavaly jelent meg. A Grafitneszből már ismerhette az olvasó Dumpf Endrét, akit leginkább az elmúlás foglalkoztat és egy kórházban tölti a mindennapjait. Valahogy mégis szabadnak tűnik a főhősöd, mert a valóságos élete a költészet végtelen terében zajlik. Jól érzékelem, hogy van ebben némi utalás arra is, hogy a jelenlegi közhangulat miatt jobban tesszük, ha saját magunkban találjuk meg a szabadságot?

A Grafitnesz című könyvem végén, az Őszológiai gyakorlatok ciklusban valóban színre lép Dumpf Endre. Azok a versdarabok átírva, átrostálva bekerültek a Létbüfébe, de ez, a „grafitdumpf”, talán ha negyede a Létbüfének. Azt mondhatom, az egész keletkezési ideje Dumpf Endre felbukkanásától a megjelenésig, nagyjából húsz év. Ez alatt íródott „készre” vázlatokból, cédulákból, nem mellesleg, de más könyvek, legalább hét könyv, és munkák mellett. Ami a szabadságot illeti, ez az én hősöm szabad a maga módján, belül, szellemi értelemben, igaz, semmiféle konkrét egzisztenciája nincs, s valami meg nem nevezett „szanatórium” lakója.  Ez persze érthető a jelenlegi közhangulat felől is, de hát mindig, minden szabadság belül kezdődik, függések hálózata rajzolja ki, s ezek a belső szabadságok fel tudják, egymást erősíteni. Praktikusan: határhelyzetek lehetnek, ahol az egyénnek nincsenek választásai, de többnyire vannak, itt is, most is. Még.

Joe Orton angol drámaíró Entertaining Mr. Sloane című darabjának általad készített fordítását-átírását januárban mutatták be a Jurányi Házban. Mennyire áll közel hozzád a fekete komédia és Orton polgárpukkasztó stílusa?

Közel áll, s a darab még mindig elég fekete, bár a keletkezése óta eltelt fél évszázad alatt polgár is, pukkasztás is, feketeség is nagyon átalakult, már-már szelíd életképnek mondanám, s ha a nézőt valami irritálja, inkább az, hogy nincs benne szerethető figura, csak a szánás, a viszolygás fokozatai közt tud választani. Ebben Orton igen mai és pontos.

Terveztél erre az évre egy részben a Dunáról, részben a saját családodról szóló könyvet, jelenleg is ezen dolgozol?

Őszre jelenik meg egy könyv a kötetben sose közölt tárcákból, rövidprózákból, cédulákból, ezen dolgozom lassan háromnegyed éve, a munkacíme Félszép. Hogy utána mi lesz, az majd kiderül, memoár vagy családtörténet biztos nem lesz. Valami fikció lesz, amiben ott folyik a Duna, de hát e tájon hol nem?

Szerző: Sárosi Kinga Fotó: Szilágyi Lenke, Szűts Miklós, Libri Könyvesboltok/Gálos Viktor

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

A férfi, aki bejön nekünk: Topolánszky Tamás Yvan a férfi

A férfi, aki bejön nekünk: Topolánszky Tamás Yvan

Feldmár András – nők, akik őt inspirálják feldmár andrás

Feldmár András – nők, akik őt inspirálják