Hogy vagy mostanában, milyen koncertekkel indítottad a nyarat?
Épp túl vagyok egy nagyon intenzív turnén, a Gyémánt Bálinttal közös magyar-belga kvartettünkkel most mutattuk be a Shapeshifter című lemezünket kilenc magyar és kilenc Nyugat-Európai városban. Nem túlzás, hogy életem eddigi legjobb turnéja volt, úgy érzem rengeteget fejlődtem zeneileg, nagyon lelkes közönségekkel találkoztunk, ráadásul a turnébuszban végignevettünk az utat. Szerencsés vagyok, mert olyan kollégáim vannak, akik zeneileg rendkívül inspiráló társak, emberileg pedig támogató barátok. A kvartett új műsorát egyébként a nyáron még a Művészetek Völgyében is bemutatjuk, ahol immár hatodik éve vezetem a jazzudvart.
Ha már a zenénél tartunk, hogyan kezdődött a te pályafutásod és miért éppen a jazz-re esett a választásod anno?
Gyerekkoromtól zenélek, a szüleim korán beírattak zeneiskolába. Egyébként matekos voltam, ezért adta magát, hogy érettségi után a Műszaki Egyetemre menjek informatikát tanulni. Közben a zene egyre fontosabb lett, így 21 éves koromban felvételiztem a Zeneművészeti Főiskolára. A jazz, azon belül az ének az a terület, ahol ilyen későn meg lehet hozni ezt a döntést, de klasszikus zenében 7-8 éves kor után már extrém tehetség kell ahhoz, hogy valaki be tudja hozni a lemaradást. A jazz és a pop zene esetében annyival könnyebb, hogyha egy érdekes megszólalásmód kiépül, az ki tudja váltani a gyerekkortól felszívott technikai tudást és pótolja azokat a hiányosságokat amik a klasszikus zenében szembetűnőbbek.
Milyennek láttad a hazai zenei képzést?
A klasszikus zenei oktatás méltán híres nálunk, nagyon sokan jönnek külföldről is. Biztosan a Kodály-módszer miatt is, de vannak olyan személyiségek, legendás tanárok, akik speciális vonzerőt jelentenek. A jazzoktatás nálunk nem ilyen híres, ennek talán az az oka, hogy a jazz fiatal műfaj, emiatt fiatalabb maga az oktatás is. A kezdetekkor egymásnak adták át a zenészek a tudást, választhattál magadnak ugyan egy mestert, de az oktatás mindössze pár évtizede lett intézményesítve. Az elmúlt években rohamosan fejlődik nálunk is mindez, már alap, közép és felső szinten is válogatni lehet a jazzt oktató intézmények közül. Nekem sokat számított az is, hogy a budapesti alapok után két évet Brüsszelben, a Királyi Konzervatóriumban töltöttem.
Milyen szempontból tett hozzád a kinti oktatás, miben volt más a módszertan?
Miután itthon végeztem, vártam négy évet, ebben az időszakban csak énekeltem és 30 évesen mentem vissza tanulni. Emlékszem, pont a születésnapomon volt az első énekórám és úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatnék az élettől. Csodálatos felnőttfejjel visszamenni az iskolába, sokkal tudatosabban, önmagadat is jobban ismerve lehet az egészhez hozzáállni. Közben jártam haza koncertezni is, így az elméletet gyorsan ki is próbálhattam a gyakorlatban, nekem nagyon nagy élmény volt így tanulni. Mindenkinek csak javaslom, hogy próbálja ki felnőttkorban a diákstátuszt.
A debütáló lemezed 2005-ben, az első jazz tanszakos éved végén készítettétek…
A jazz tanszakon ismertem meg Blaho Attilát, aki a zongorakísérőm volt az énekórán. Később, a közös fellépéseken találkoztunk a többi zenésztársammal. Anno, ezek a fellépések a klasszikus éttermi, német turistás estek voltak, de nagyon jó rutint adtak és összehoztak más zenészekkel is. Persze, el kellett jönni annak a pontnak is, amikortól nem vállaltam háttérzenélést, csak rendes koncerteket, de visszatekintve fontos lépcsőfokvolt az az időszak is, hiszen mégiscsak színpadon álltam.
Zenéket és szövegeket is írsz, hangulatfüggő, hogy melyik megy jobban?
Bár a szövegeknek rengeteg mélysége van, én otthonosabban mozgok a zenében, de mindkettő izgalmas és játékos feladat. A szövegeknél nem egy az egyben képzem le a megélt élményeimet, hanem létrejön egy áttét a megélt élmény és a leírt szöveg között. Bár sokszor kapom vissza, hogy szeretik a dalszövegeimet, de ebben mégis csak amatőr vagyok, autodidakta módon írok.
2014 óta a Művészetek Völgyében saját udvart vezetsz, ahol a koncertprogramok és a napközbeni kísérőprogramok szervezéséért is felelsz.
Hat évvel ezelőtt kért fel először a Művészetek Völgye, hogy a Jazz udvarnak legyek a gazdája. Nagyon nagy örömmel vállaltam el ezt akkor és azóta is szívesen csinálom. Szeretem, hogy ki lehet alakítani egy személyesebb kapcsolatot a visszajáró völgy közönséggel. Ha mondjuk meghívok fellépni egy olyan előadó, akit nem ismernek, akkor is eljönnek mert már bíznak az ízlésemben.
Divatos ma, hogy klasszikus vagy kortárs műveket dolgoznak fel dalban, de igazi kísérletező hajlamra utal, hogy te ezt már megtetted 2015-ben, egy Kassák lemez erejéig…
Nagyon nagy élmény a zenében, hogy mindig van új terep, akár egy adott stílusban is mindig lehet mélyebbre ásni. A brüsszeli tanulmányaim során voltak szabad improvizáció óráim, amiből elsősorban azt tanulhatod meg, hogy hogyan figyelj a zenésztársaidra, és hogyan tegyél hozzá a saját zenei eszközeiddel ahhoz, amit ők adnak. Még 2012-ben a kvartettemmel készítettünk egy lemezt, amin 20. századi magyar költők verseit dolgoztuk fel, ezen Kassák is szerepelt, aki nagyon erősen és váratlanul letaglózott. Már akkor tudtam, hogy szeretnék még Kassák műveivel dolgozni és amikor ehhez a vágyhoz hozzájött a brüsszeli szabad improvizációs élmény is, összeértek a szálak. Megtaláltam a a szerzőhöz leginkább passzoló zenei formát, és kifejezetten ehhez kerestem aztán zenei társakat is. Kassák az avantgárd nemzetközileg is elismert alakja, ő maga is elhagyta a több évszázados verselési formákat és teljesen szabad, de megkomponált keretet adott a verseinek. Ennek a zenei megfelelője a szabad zene.
A különböző formációid most párhuzamosan működnek?
Gyémánt Bálinttal a duónk most alakult kvartetté egy belga ritmusszekcióval, az első turnénk rendkívül jól sikerült, most gondolkodunk a folytatáson. A dobosunk, Antoine Pierre belga székhelyű, jazz-triphop-alternatív vonatol mozgó, Next.Ape nevű zenekarának is énekese vagyok, ezzel a projekttel Budapesten az A38 hajón mutatkozunk be szeptember 27-én. Egyre többet dolgozom klasszikus zenészekkel is, meggyőződésem, hogy azok a csodálatos klasszikus dalok amiket anno megírtak, más hanggal és más előadásmóddal is megszólaltathatóak. Csodálatos kutatómunka számomra, hogy a zenésztársaimmal együtt megkeressük ezeket a másfajta megszólalási formákat. Sokat dolgozom együtt Razvaljajeva Anasztáziával, akivel Debussy dalokat öltöztetünk új köntösbe hárfán és nem klasszikus énekhangon. És egyébként improvizálunk is egy kicsit. Ezen a nyáron fellépek a Budapesti Vonósokkal, és a Modern Art Orchestra határfeszegető Foundations előadásában is.
Az Erik Sumo Band-el is színpadra állsz újra és újra.
2010-ig voltam tagja a zenekarnak, bár igaz, hogy az elmúlt években egyszer-egyszer csatlakoztam a félig hibernált csapathoz. Tövisházi Ambrus idén ősszel felébreszti a zenekart, ősszel lesz lemez és koncertek is. Én az új lemezen egy dalban énekelek, a budapesti lemezbemutatóra vendégként beugrom, de Kutzora Edina az új rendes tag, vele és Kiss Erzsivel lesz a jövőben teljes az Erik Sumo Band.
Irigylésre méltóan harmonikus vagy ahogy így az életről, a pályádról és a jövőbeli tervekről mesélsz.
Van fent és lent, a zenei pályában is vannak nehéz pillanatok. Mivel érzelmileg nagyon bevonódva űzzük a szakmánkat, ezáltal sérülékenyek vagyunk a kritikával vagy az értetlenséggel szemben is. Erősnek kell lenni, meg kell élni sok mindent ahhoz, hogy az embernek legyen miről mesélnie a zenén keresztül. Igyekszem harmóniában lenni, de nem csak azért, hogy a zenész lét veszélyeit is jól tudjam kezelni, hanem azért, hogy egészséges legyen a házasságom és a zenén kívüli életem is. Mondok egy nagyon banális példát erre: a koncertezés egyfajta droggá válik egy idő után, és mihez kezdünk magunkkal mondjuk januárban, amikor nincs koncert? Nekem hál Istennek nem jelentett nehézséget és nem is hozott semmilyen káros függőséget ez az intenzív életforma, de nagyon erősen két lábbal kell állni a földön ahhoz, hogy megtartsd önmagad.
Van még bármi amit szeretnél, ami hiányzik ahhoz, hogy még teljesebb legyen az életed?
Nagyon szeretnék anyuka lenni.
Fotó: Glódi Balázs, Stefanie Marcus
