Óriási tapsot kaptatok ma!
Ez mindig így van (nevet).
Nem csoda, az előadás ritmusa és vizualitása annyira magával ragadó, hogy nekem azonnal kedvem támadt flitteres ruhát húzni, és swinget táncolni. Rád hogyan hat ez az atmoszféra?
Én is teljesen odavagyok érte. A jelmezünk ugyan nem teljesen korhű, keveredik a mai street fashionnel, de így is visz magával, odavarázsol a füstös, csillogó, amerikai swing partikra. Kár, hogy ma nem jazz szól a bárokban, pedig milyen menő lenne! A biliárdozás vagy pókerezés után rágyújtanánk a szivarra, és ropnánk egy táncot a csajokkal. Mondjuk ahhoz tánctudás sem ártana.
Nekem nem úgy tűntél a színpadon, mint aki nem tud táncolni.
Azért még van mit gyakorolnom. Az biztos, hogy nagy lendületet ad, hogy élő zenére táncolhatunk, fantasztikus zenekarral játszunk együtt. Amikor először meghallottam a dob ritmusait, eksztázisba kerültem.
A szteppszólód után többen bravóztak is az előttem ülők között.
Hú, pedig a szteppel meggyűlt a bajom a próbákon, az a legnehezebb mozdulatsor az előadásban. Ha már egy kopogásom pontatlan, akkor elveszik a varázsa. Az egyik jelenetben balettozok is (nevet)! Belül azt érzem, hogy akkorát ugrok, mint egy balett-táncos, de visszanéztem magam egy videón, és csalódottan szembesültem a valósággal: alig rugaszkodok el pár centit a földtől (nevet).
Mi az, amitől el tudsz rugaszkodni a földtől, amitől töltődsz?
Amióta a színművészetire járok, alig van időm bármire. Ha el tudok menni sportolni vagy haza tudok ugrani egy húslevesre a családomhoz, az feltölt. Nemrég rám talált a szerelem is, igazából az jelenti nekem most az igazi elrugaszkodást.
Ifj. Vidnyánszky Attilával, a darab rendezőjével már többször dolgoztál együtt, most Nick Carraway, a történetmesélő szerepét osztotta rád. Örültél neki?
Amikor megtudtam, hogy Nicket fogom játszani, még csak a Baz Luhrmann által rendezett filmet láttam. Ott teszetoszának éreztem a jellemét, mindenhol ott van, de sehol nem alakít az események folyásán. Aztán elolvastam a regényt, F. Scott Fitzgerald művét, ott egészen más képet kaptam Nickről, a könyvben sokkal jobban kitárulkozik a karaktere.
Az előadásban annyira vitted magaddal a produkciót és a nézőt, hogy azt éreztem, te vagy a főszereplő, nem Gatsby.
Ez a történet ugyanannyira Nick tragédiája, mint Gatsbyé. Eddig soha nem kaptam ekkora felelősséggel járó szerepet, soha nem voltam az előadás elejétől a végéig jelen a színpadon. A Liliom próbafolyamatán például olyan sok időm volt egy-egy megszólalásom között, hogy szabadon bolyonghattam a Vígszínházban, megfigyeltem a falak díszítését, a lépcsők borítását, leellenőriztem, a nézőtér egyik-másik pontjáról milyen képet kap a néző az előadásról. A nagy Gatsby-nél erre nem volt lehetőségem, egy szusszanásnyi időm sem volt. Elő kellett vennem magamból a hosszútávfutói állóképességet.
Nem csak fizikailag, lelkileg is végig a szerepben kell maradnod. Az még nehezebb lehet.
Igen, ezt idegrendszerileg is bírni kell.
Előadás után könnyen kibújsz Nick bőréből?
Nem kell kibújnom, mert Nickkel nagyon hasonló a karakterünk. Úgy érzem, Nick Carraway a pár évvel ezelőtti énem figurája. Akárcsak ő, én is nagyon kevés emberre tudom azt mondani, hogy utálom, mindenkit könnyen elfogadok olyannak, amilyen. Az egyik kedvenc mondatom a darabból, hogy mielőtt megítélnél bárkit, mindig az jusson eszedbe, hogy nem mindenkinek van olyan szép élete, mint neked. Ezt Nick édesapja mondja. A szüleimtől hasonló értékrendet tanultam, így mielőtt odamondanék bárkinek bármit, megrágom tízszer.
A szép élet és glamúros csillogás ellenére keserédes hangnemű A nagy Gatsby története. Téged mire tanít ez a mese?
Azt az ürességet vagy furcsa lebegést, amit ez a történet elmesél, és amit Fitzgerald a húszas évek csillogó magányának és az elveszett nemzedék korszakának hív, érzem most is magamon és a generációmon is. Csak rövid távon tudunk döntéseket hozni, és nincsenek eget rengető, magasztos eszméink, amelyek célt mutatnak hosszú távon. Az egyetemen szembesültem azzal a szomorú ténnyel is, hogy a huszonegyedik század fiataljai mennyire nem hisznek a szerelemben, csak széthulló kapcsolatokat és jövőképeket látok magam körül. Ha például feltennél nekem egy olyan kérdést, hogy melyik színházban képzelem el a jövőmet, akkor elkezdenék szorongani a bizonytalanságtól.
Pedig ez lett volna a következő kérdésem.
Gondoltam (nevet). Nagyon jól érzem magam a Vígszínházban, és örülnék, ha ittmaradhatnék a következő évadban is, de sok mindent ki szeretnék próbálni még a jövőben. Az egyik kedvenc filmemben, Az óceánjáró zongorista legendájában a hajó minden szintjén zongorázik a főszereplő, és mindenkinek azt játssza, ami az igénye. Én is egy ilyen színész szeretnék lenni, aki több szinten tud jól teljesíteni, és aki könnyen tud alkalmazkodni a kontextushoz.
Ehhez megtetted az első lépést, vígjáték-sorozatokban is kipróbáltad már magad. A filmezés közel áll hozzád?
Nagyon. Forgatáskor a természetes hangorgánumomon szólalhatok meg, ez a legvonzóbb benne. Nem kell egy egész termet betöltenem, hanem csak egy szobányit vagy utcányit, és ha suttogok, azt is meghallja a néző.
Az első interjúidőpontot elhalasztottuk, mert begyulladt a mandulád. Ilyen esetben hogyan töltöd be a termet a hangoddal?
Kínlódva. Körbement a színházban egy baktérium, amiből nekem is jutott (nevet). Mióta játszom A nagy Gatsby-t, tudom, hogy nem szabad megbetegednem, mert nélkülem se próba, se előadás nincs. Úgyhogy ha el is kap valami, beprogramozom az agyamba, hogy gyorsan kilábaljak belőle.
Édesapád, Ertl Péter, neves és elismert táncművész. Sokszor elvitt magával a színházba, amikor kicsi voltál?
Igen, a János vitézt például annyiszor láttam, hogy a végén kívülről fújtam a szöveget. Édesapám évekig a Honvéd Táncegyüttes tagja volt.
A magyar Élektrában szerepeltél is, Oresztészt játszottad tíz évesen.
Iskola helyett próbákra jártam (nevet). Emlékszem, volt egy jelenet, amikor mozdulatlanul kellett állnom a színpadon, de a reflektorok melegétől izzadni kezdtem, és egy verejtékcsöpp végigfolyt az orromon. Amikor odanyúltam, hogy megtöröljem, a rendező úgy rám kiabált, hogy egy életre megtanultam, hogy minden fizikai szükségletet el kell felejtenem a színpadon, és tűrnöm kell.
Hívő családban nőttél fel, katolikus középiskolában érettségiztél. Nagy váltás volt a vallásos közeg után a színészképző?
Óriási váltás volt, egészen más perspektívákat nyitott meg az életemben. Azt éreztem, hogy végre megtaláltam azt a társaságot, ahol igazán önmagam lehetek.
Fotó: Éder Vera, Dömölky Dániel/Vígszínház
