Jakupcsek Gabriella: “Tenni kell valamit!”

2020. január 08. |

Nemrégiben jelent meg új könyve, Nagy levegő címmel, amelyben megrázó, elgondolkodtató, megindító vagy akár vidám történeteken keresztül mesél arról, ő hogyan kapcsolódik ezekhez az élményekhez. Jakupcsek Gabriellával Juhász Anna beszélgetett írásról, olvasásról, a munka felelősségéről és a cseppnyi szabadidőről.

Kicsit azt érzem, hogy manapság van egy online avatarunk: a közösségi oldalunk pörög, de hiányoznak ezek a leülős beszélgetések, az egymásra nézés és a történetek. Neked valami ilyesmi a munkád is – történeteket kapsz és adsz tovább… Talán fura a párhuzam, de ez olyan, mint az olvasás. Én azért olvasok, hogy megismerjek számtalan történetet, és egy picit mindig belehelyezem magam a könyvekbe.

Igen-igen, és ez az egész hiperérzékennyé tesz. Nagy nehézséget okoz azonban, hogy amit én így viszek magammal a történetekbe, vagy amin gondolkozom, amiből építkezem, azt utána már kevés eséllyel tudom mással megbeszélni a hétköznapok rohanásában. Nincsenek már olyan baráti társaságok, ahol csak úgy történeteket mesélünk, l’arte pour l’arte a a tanulságért példatörténeteket. A fiatalabb generáció meg egyre kevésbé képes történetet mesélni, úgyhogy ez egy kihalófélben lévő műfaj, a televíziózásban meg pláne.

Közben nagyon nagy igény van rá.

Igen. Mindenkinek megvan a nehézsége, a kudarca, a fájdalma, és ha igazán érintett, akkor el szeretné mesélni, hogy más is tanuljon belőle, vagy hogy több figyelmet kapjon. A műsorom (ATV Jakupcsek Plusz- a szerk.) indulásánál kérdéses volt, hogy ennyi személyes történetet, hogy fogunk előásni. Én tudtam, hogy a személyes történetek mögött mindig ügyek vannak, és az kikívánkozik, az illető alig várja, hogy valahol elmondhassa. Az én felelősségem pedig ott van, hogy ezeket az ügyeket hogyan mutatom be.

Én sokszor egy esti irodalmi fellépésem után két-három plusz kört teszek az autóval, hogy valahogy kimossam magamból a jót is, meg a rosszat is, elválasszam a folyamatos munkát attól, ami otthon van. Ez ismerős? Hogy lehet megőrizni azt a Jakupcsek Gabit, aki hazamegy és megkérdezi Emmától, hogy…

Nekem Emma (Gabi 11 éves lánya – a szerk.) az egyetlen, akire biztosan kell figyelnem, és az szórakozás, amikor ő mesél valamit. De azt nehéz lehet tolerálni, nehezen tudom elfogadtatni a családommal, hogy otthon vagyok, de mégsem vagyok otthon igazán. Nem tudom levegővé tenni magam, pedig sokszor arra lenne szükségem. És ez minden hétvégén ismétlődik, hiszen akkor meg „tanulnom” kell a következő heti forgatásokra. Megjön minden péntek este az anyag a következő heti műsorhoz, huszonhat vendégről készült interjú és a témák. Hogyha nagyon gyors vagyok és nagyon jó a memóriám, ez akkor is sok óra.

Talán a legnehezebb a látszólagos szabadság és a számtalan feladat összehangolása. Maradjunk a legutóbbi köteted címénél: Nagy levegő. Sokszor kéne vennünk egy nagy levegőt, de ez nem mindig egyszerű.

Én többször veszek nagy levegőt a magánéletben és munkában is, ha úgy  érzem, hogy elértem a tűréshatárt. Ez inkább jó, mint sem, tiszta helyzeteket teremt. Az a fajta ember vagyok, aki megpróbál megszerelni dolgokat, de azt a bizonyos ‘eddig és nem tovább’-ot ki szoktam mondani. Aztán szerelgetünk. És ha nem, csak akkor engedek el valamit. Látom a realitást, hogy fogy a kapacitása az embernek, nem csak fizikai értelemben egyébként, nyilván abban is, hanem mert már a fontos dolgokra szeretek koncentrálni. Már nem fér bele a sok felesleges kör – és talán ez segít abban, hogy vegyek nagy levegőket.

Azaz döntesz?

Pontosan. Az utóbbi három-négy évben nagyon markánsan vettem több dologban nagy levegőt. De ha nem veszel is, veszel, mert a nem döntés is döntés, csak később jössz rá. Ha döntesz, akkor előre gondolkozol, a nem döntésnél visszafelé fogsz gondolkozni.

Mondasz egy nagy levegőt idén? Mert én azt gondolom, hogy a műsor nagyon jól megy…

Igen, de az együtt töltött idő hiányzik. Odafigyelés, türelem, tolerancia, minőségi együttlétek – ezek nagyon hiányoznak. Ezek hihetetlenül hiányoznak.

Az idő hiányzik, együtt?

Nagyon sok olyan viszony, barátság, kapcsolat marad el, ami most már abszolút a munkára van fogva. Tehát ez egy kibúvó is. Manapság nincs énidő. Márpedig ha nem tologatom az időt, vagy nem teszek kibúvókat, akkor nem tudok beleállni a következő napba.

Van olyan, hogy ennyi történet mellett, amit a műsorba kapsz, havonta – kéthavonta valami nagyon a szívedbe ér?

Igen. Ha valaki nagyon megérint, annyira bennem marad, hogy az utcán is megismerem. Sok olyan ügy van, ami tovább foglalkoztat. A stúdióban pedig úgy ülök, mint egy forgatókönyvíró. Például azon is gondolkoztam gondolkoztam, hogy a sztorikból forgatókönyv alapokat lehetne csinálni és azt odaadni forgatókönyvírónak. Mert olyan történeteket, amiket a való élet ír, olyat senki nem tud, kár lenne őket veszni hagyni.

Az emberek tőled várnak megoldást?

Megértést, empátiát elsősorban, én nem vagyok olyan helyzetben, hogy megoldjak személyes ügyeket, de vagyok olyan helyzetben, hogy felhívjam rájuk a figyelmet, hogy aztán azok elérkezzenek oda, ahol van esélyük megoldódni. Tudod, sokszor düh van bennem. Van, hogy huszonöt éve ugyanazokról az ügyekről beszélgetek, melyek megkeserítik az emberek életét. Egy emberöltő elment azóta és én még mindig ott ülök és kérdezek – és én szégyellem magam, hogy ennyire cinikusan nem működik egy-egy rendszer.

Ez vezet be minden nap a stúdióba és az íróasztalhoz is?

Igen. Tenni kell valamit. Érzelmet kell kelteni, érzékenyíteni, az egy fő cél. Ráirányítani a figyelmet bizonyos dolgokra, emberekre, jelenségekre. Az emberek hitelesítik a történeteket. A könyv azért fontos láncszem nálam, mert sok mindennek nem járhatok a végére a stúdióban, de erre lehetőségem van a  könyvben.

Az első, Megúszhatatlan című könyved óta mennyit változott az íráshoz való viszonyod?

Az első könyv egy nagyon érzelmes, nagyon sebzett könyv volt. Intim, meghatározó dolgokról meséltem benne egy fontos pillanatban, amikor amúgy is nagyon sérülékennyé váltam.

A veszteséged után az írás mégis sikert hozott. Jó ez a szó?

Abszolút. A könyv egy szeretet hullámot indított el, majd az És te hogy vagy? című, második kötet esetében úgy éreztem, hogy számos kérdés van, ami mellett nem kéne elmenni. A rosszat nem kell megszokni. A Nagy levegőt 2018-ban álltam neki írni, el is jutottam egy darabig, de nem volt meg az „állítmány”. Megvoltak a történeteim, de nem volt meg az a düh, amiből nekem meg kell írni egy könyvet. Egy évig vártam rá. Az elsőnél is megvolt az érzelmi felkiáltó jel, világosak lettek a megúszhatatlan helyzetek, a másodiknál bennem volt ez a ‘ne hazudják el’ a jelentős témákat, és most sok mindenre kellett nagy levegőt vennem és hoznom egy döntést. Kimondani őszintén.

A ‘Jakupcsekség’ egyik kritériuma, egyik jellemzője számomra ez az őszinteség. Ezért szeretnek, de kritizálnak is, nem?

Leginkább csodálkoznak. Fontosnak tartom, hogy tudjak őszintén kiabálni. Ezek az eszközeim tulajdonképpen.

Az évtizedek alatt miben változott Jakupcsek Gabi, aki kérdez vagy ma már ír?

Négy-öt éve vagyok biztosan máshogy, mint azelőtt. Ott tudok egy nagy vízválasztót húzni, annál a váltásnál. Sokszor azt mondják a barátaim, hogy túl sokat gondolkozom és ettől sok a gondom. Gond – milyen csodálatos a magyar nyelv, aki sokat gondolkozik, annak több a gondja, és sokszor vagyok gondterhelt, mert gondolkozom. De a gondolkodástól az ember felszabadul, szeretem látni a világot.

Nem hiszem, hogy szorongó kislány voltál.

Eminens és renitens kislány voltam. Ezt a kettőt kellett mindig összehangolnom. Nagyon utálom a balhét, nem vagyok egy balhés csaj, de ugyanakkor meg túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy a felesleges szabályokat el tudjam fogadni. Mindig kacskaringós volt az utam az életben pont ezért.

Ahogy vezeted a nézőt,  úgy vezeted az olvasót is?

A kettő tulajdonképpen ugyanaz. Az első könyvnél az volt a legnehezebb, hogy megtaláljam a saját hangomat. Nem a saját betűmet, meg a saját mondandómat, hanem a saját hangomat, írásban. Tőlem azt szokták meg, hogy kérdező vagyok, a megszokás pedig borzasztó erős dolog.

Mindez sikerült.

Már megvan az író Jakupcsek, megvan a hang. Ami nagyon érdekes dolog, hogy az ember úgy vigye végig a témákat, hogy az valamelyest az akkori történésekhez is csengjen. Tehát például dühös vagyok, hogy ez a könyv akkor már nyomdába került nyomdába, amikor két izgalmas esemény forgatta fel a hazai közéletet. A #metoo mozgalom sok mindent elindított, de ezzel kapcsolatban fontos tényezőkről meg egyáltalán nincs szó, bizonyos szempontból a lényegről, és most félek, végképp eltemetjük, betemettük hamuval. Indulat van bennem azért is, mert felnő egy generáció, aki fullad bele az agresszivitásba, az erőszakkal már egész fiatalon találkoznak a gyerekek – ennek a megváltoztatása mindannyiunk dolga, a mi felelősségünk is.

Ha már generációkra utalsz – a te gyerekeid között nagy a korkülönbség. Mennyire más ma gyereket nevelni mint anno, a fiaidnál?

A fiúknál nem volt ekkora gond, mert ott a kultúra nagyon meghatározta a neveltetést. Ma ez csak speciális esetben van, nevezetesen, hogyha te úgy neveled a gyerekedet. Akkor pedig azt látom, hogy nagyon magányos lesz.

A Nagy levegő egy Pilinszky mottóval kezdődik. Az irodalom, a művészet hitvallás számodra?

Mindenképpen, a könyvben figyeltem a mottók tartalma mellett a rövidségére is – ez persze furán hangzik, de fontos, hogy elolvassák őket, hogy rövid és tartalmas gondolat legyen. Évek óta a Libri egyik könyvajánlója vagyok, havonta egyszer kell írnom egy kötetről, így sokat olvasok, rendszerint több könyvet egyszerre. Alapvetően többet, mint néhány évvel ezelőtt. Mert kikapcsol. Mert kimegyek a saját világomból. Otthon már nem nézek tévét, maximum a külföldi híreket, Emmával közösen.

Hogyhogy?

Nagyon zavar, hogy nem tudja, hogy mi az, hogy hírműsor. Előbb lásson a világból egy földcsuszamlást, mint azt, hogy lemészároltak valakit Győrben. Muszáj helyretenni, hogy nem ezek a hírek. Nem ez mozgatja a világot, ez a következménye annak, ami mozgatja a világot.

A beszélgetésünkben sokszor előjön a kötöttség-szabadság fogalom. Neked mit jelent ma a szabadság? A szabad fogalmazást?

Inkább, hogy szabadon gondolkozhatom. Harminc éve vagyok a pályán, és sokszor kellett valamilyen ízlésvilágnak, politikai meghatározottságnak, elvárásnak megfelelnem háttérbe szorítva fontos dolgokat. Most először van az, hogy árad a műsor. A magánéletemben is arra törekszem, ami a lényeg, igyekszem szabadon dönteni, megélni az életem és változtatni, javítani, ha kell. Ez a következő pár év feladata lesz.

Legközelebb ITT találkozhatsz Gabival!

Fotó: Hajas Orsolya

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra