Tombor Zoltán számára az egész gyerekkora képekben jelenik meg, a családi archívum fotóinak nagy része róla szól. De ha egy meghatározó fényképet kell felidéznie, amely az otthonhoz kötődik, az mindenképpen egy 1976 vagy 1977 nyarán, Zánkán készült gokartos fotó, amely számára a felhőtlen boldogságot, biztonságot jelképezi. Dragomán György családjában nagyon sok diát készítettek gyerekkorukban, melyek nemrég előkerültek, így különleges élményt kínálva számára azzal, hogy az emlékképeire már kézzelfogható bizonyíték is van. Ha ezeket a diákat nézi, egyszerre látja az emléket belülről és magát kívülről is, mely összességében nagyon különös képet eredményez. Nyáry Luca számára egy olyan családi fotó a legemlékezetesebb, amelyen a gyerekek közül egyedül ő mászkál terpesztett lábakkal.
A kerekasztal beszélgetés apropója Tombor Zoltán hazatérése, amely azt a gondolatot ébresztette, hogy valójában kinek mit is jelent az otthon és hogyan lehet meghatározni. Nyáry Luca édesanyja halála után jött rá, hogy az otthon valójában nem egy hely, hanem az, ha körülötte lehet az a 4-5 ember, aki igazán fontos neki. Tombor Zoltán számára az otthon az anyanyelv. Volt idő, amikor azt hitte, hogy az otthon az a hely, ahol a felesége és a könyvei vannak, de ezt már másképp látja, úgy érzi magyarként csak ide jöhetünk haza. A család, a gyökerek, a biztonság és az összes emlék egyben, mely ide köti, része az otthon fogalmának. Szerinte akkor telik meg a szó jelentése igazán érzelemmel, ha valakinek már nélkülöznie kell és össze kell hasonlítania minden nap azzal a másik közeggel, amiben él. Dragomán György számára részben földrajzi értelme van az otthon szó jelentésének, mert folyamatosan memóriagyakorlatokat végzett, hogy „lefényképezze” a környezetét Marosvásárhelyen, miközben készült az elutazására. Azóta már a fejében egy valójában nem létező város él, mint otthon, amely úgy érzi nem szerencsés abból a szempontból, hogy így igazán sehol sincs otthon.
Hazafelé – interjú Tombor Zoltán fotográfussal
Tombor Zoltán fotográfus régi ismerősünk. Nyolc év milánói és közel kilenc év New York-i tartózkodás után úgy döntött, visszaköltözik Magyarországra, és a divatfotózás mellett több időt szentel szerelemprojektjeire, izgalmasabb történetmesélésre. Új életét egy különleges kiállítással indítja.Az otthontól távol levés magával hozza a honvágy megjelenését. Tombor Zoltán úgy véli a gyötrő hazavágyódás a depresszió enyhébb formája, egy fizikai és érzelmi bizonytalanság, mely nála akkor jelentkezett, amikor egy új helyre próbált beilleszkedni. Ezt Amerikában érezte legerősebben, mert bár New York egy nagyon befogadó hely, mégis van egy a mentalitás béli és kulturális különbségekből adódó gát vagy űr, amelyet hosszútávon nem lehet áthidalni. A honvágy számára kissé gyászszerű, mert benne van a búcsú és annak az érzése, hogy „már eljöttem, ezt nem lehet visszacsinálni”. De fontos azt is nézni, hogy valaki kényszerből vagy szabad akaratából megy-e el, mert a száműzetést vagy menekülést nem lehet összehasonlítani azzal, ha valaki szerencsét akar próbálni. Nyáry Luca, saját szavaival élve „a végtelenségig idealizálja Magyarországot” és a honvágy nála mindig nagyon erős büszkeséggel társul. Számára ez nem szomorú érzés, hanem egy felerősödött pozitívum. Dragomán Györgynek mindig az édesapja hiányzott, őt kereste. Szerinte a honvágy, gyász érzése valójában azt jelenti, hogy önmagunkat keressük. Számára a honvágy egyenlő a folyton emlékezni akarással.
Az anyanyelv fontosságában mindhárman egyetértenek. Dragomán György és Nyáry Luca írásban alkotnak és azt tapasztalják, hogy idegen nyelven teljesen máshogyan kell kifejezniük magukat, ha ugyanazt szeretnék elmondani, mert a magyar nyelv annyira gazdag, változatos, hogy sok kifejezést nem is lehet megfelelően lefordítani. Nyáry Luca amikor magyarul szeretné ugyanazt a hatást elérni, akkor terjesen máshogyan áll hozzá a szöveghez. Dragomán György szerint „magyarnak lenni reménytelen” és erre jó példa Weöres Sándor, akinek verseit egyszerűen nem lehet lefordítani. Tombor Zoltán nem szavakkal, hanem képekkel kommunikál, de számára például nagyon fontos, hogy amikor elkezd egy fotósorozatot készíteni, akkor megkér általa okosnak tartott embereket, hogy mondják el magyarul milyen gondolatokat, érzéseket, reakciókat váltanak ki belőlük, azokat pedig megpróbálja magában elraktározni. Számára a fotónak is mint sok más művészetnek a célja az érzelem kiváltása, melyet „szavakkal csak körül táncolni lehet, nevén nevezni nem”. Véleménye szerint a fotó, limitáltsága révén nem képes konkrétumokat mondani, viszont remekül utal bizonyos dolgokra. Dragomán György ezzel nem teljesen ért egyet, mert szerinte, ha sokat nézünk egy képet, akkor egy idő után olyat is látunk rajta, ami nincs is ott. Tombor Zoltán képei is ott vannak a fejében és biztos benne, hogy némelyek nagyon sokáig ott is maradnak.
Fényképezés közben saját bevallása szerint Tombor Zoltán kevésbé fókuszál a narratívára, inkább az előkészítésnél próbálja meg legjobban kiaknázni a lehetőségeket és zsigerből, intuitív módon hozza meg döntéseit, a képek sorrendje, a széria ritmusa pedig a történet editálása során realizálódik. Számára a legfontosabb maga az élmény, melyet a fotográfia okoz, a képek célja másodlagos. Dragomán György célja az, hogy a szöveg érvényes legyen, nem akar az írásaival hangulatot teremteni. Nyáry Luca ezzel szemben az adott helyzetben meglévő saját hangulatát akarja megfogalmazni. Amikor depressziós hangulatban volt, akkor hosszú szövegeket írt, most, amikor nagyon izgatott és vidám, rövid szövegek születnek tollából.
Az est apropóját adó kiállítás fotói Dragomán György számára a tinédzser szerelem tiszta szépségéről szólnak, a kockás takaró illatáról, a ragyogásról, melyet csak 17-18 évesen lehet átélni. Amikor Nyáry Luca felkérést kapott, hogy ezekhez a fotókhoz írjon szöveget, akkor teljesen szabad kezet kapott, azt kellett papírra vetnie, hogy a képeket látva tinédzserként milyen érzések ébrednek benne.
Abban mindhárman hisznek, hogy a művészet egy jó apropó az önkifejezésre és mindenképpen haza tud találni valaki, aki akár évekig járta a világot, hiszen ott van bennünk a nosztalgia, ami miatt szinte mindig csak a jóra emlékezünk. Amikor Tombor Zoltán A fehér királyt olvasta Dragomán Györgytől úgy érezte, hogy az író szavain keresztül saját magára ismert, sokat tudott tanulni saját magáról, jobban megértette saját érzelmeit, amelyeket korábban nem tudott így kifejezni. Az emlékképekből lesz a történet egy irodalmi mű és egy fotósorozat esetében is.
A kerekasztal beszélgetést Sárvári Zita, a Société Budapest kurátora és Tombor Zoltán közös tárlatvezetése zárta, ahol az is elhangzott, hogy a művész jelenleg saját ihletésű fotósorozaton dolgozik immár itthoni bázissal.
A kiállításról bővebben ITT találsz infót!
