A marieclaire.hu-n öt évvel ezelőtt adott interjút utoljára, épp a Veszettek premierje előtt. Azóta láthattuk a mozikban a Viszkis tettestársaként, a Kölcsönlakásban nőcsábászként, de színházban is remekelt például az egyszemélyes előadásában, A nagybőgőben vagy a Don Juan visszatérben. Novembertől minden hétköznap láthatjuk a tévében: a Mintaapák című sorozatban egy sikeres, ám kissé önző ügyvédet – és újdonsült apukát – játszik.
Mutasd a kisujjad, melyik a görbe?
Kripli mindkettő.
És ezért nem egy csellóművésszel beszélgetek?
A görbe kisujjam csak egy tök jó kifogás, hogy miért nem lettem csellista. Sosem tűntem kimagasló tehetségnek, ezért 16 éves koromban meghoztuk a döntést a csellótanárnőmmel, hogy nem érdemes ezt erőltetni. Azóta is nagyon szeretem és tisztelem a hangszert, de kicsit olyan ez, mint hogy nem lehet minden futballkedvelő kisgyerekből focista.
Zongorán is játszol és énekelni is szeretsz. Nem merült fel, hogy zenés színész osztályba járj?
Egyetlen másodpercig volt csak opció, elég határozottan jelöltem be a prózai színész képzést a Színművészetin. Viszont nem múlt el a nyolc-tíz év hangszertanulás és a zenei általános iskola nyom nélkül, vannak zenekari terveim.
Milyen stílusú zenét játszanál?
Szinte biztos, hogy pop-rockot. Emészthető és kedvelhető zenét, viszont nem gagyit. Egyelőre más a prioritás, de nem szeretnék meghalni úgy, hogy nincs zenekarom.
Heti öt napot forgatsz, a Mintaapák az első napi sorozatod. Mennyiben más ez a műfaj, mint a heti sorozat vagy a film?
Akármit csinál egy színész, abba tanácsos belemélyedni – ennek a munkának az az előnye, hogy bőven van idő elmerülni a karakterben. Egy színházi projektben négy-hat hét alatt lefut egy „élet” a karakter megszületésétől a premierig, én viszont most már több mint öt hónapja élek dr. Bartha Szabolcs sztárügyvéddel.
Könnyű volt belehelyezkedni ebbe a szerepbe?
Legyek nagymenő, aki mégis szerethető – ezt kérték tőlem. Bár a megfogalmazás rövid és egyértelmű, recept nincs arra vonatkozóan, hogy ezt a két tulajdonságot hogyan lehet összehozni. Igyekszem minél inkább árnyalni, és megmutatni a karakter komplexitását, vannak visszajelzések, amelyek szerint sikerül is.
A Mintaapák egy argentin sorozat alapján készült, mégsem hasonlít cseppet sem a dél-amerikai szappanoperákra.
Azért, mert a történetet a magyar közönség ízlésére formálták, plusz igényes munkára törekvőkből áll a csapat – nem olyanokból, akik amint fölveszik a támogatást, ki is hullik a szerszám a kezükből. Komolyan vesszük a produkciót, és komolyan is tervezünk vele: szeretnénk, ha a kimagasló nézettség és a szeretet, ami körülveszi a sorozatot, nem múlna el percek alatt.
A sorozat népszerűségét az is alátámasztja, hogy tucatnyi Mintaapák rajongói oldal van az Instagramon. Te hogyhogy nem vagy fenn? Megengedheti ezt magának egy kereskedelmi csatornán szereplő színész 2020-ban?
Vélhetően nem örökre, de egyelőre engem ez nem érdekel. Minden este benne vagyok a tévében, iszonyatosan közel van a kamera – sokszor napi nyolc-tíz órán keresztül –, ezért nem szeretném még a saját kamerámmal is zaklatni magam, még akkor se, ha ez éppen nagyon trendi. Viszont nemrég csináltam egy hivatalos Facebook-oldalt. Az egyik barátom ráébresztett, hogy ha vannak emberek, akik estéről estére megtisztelnek a figyelmükkel, akkor nekik adósuk vagyok azzal, hogy létrehozok egy ilyen felületet.
A napi sorozatok veszélye, hogy ha valaki sokáig játssza ugyanazt a szerepet, az emberek hajlamosak betenni abba a bizonyos fiókba. Nem tartasz ettől?
Engem hála az égnek most is folyamatosan hívogatnak más munkákra. Magyarországon viszonylag kicsi a szakma, ezért egyelőre nem érzem ezt a veszélyt, de bármikor arcon vághat egy váratlan irányból jövő szakmai kéz. Ha ez lesújt rám, és azon kapom magam, hogy senki nem kíváncsi rám Szabin túl, akkor csinálok egy spin-offot, vagy elvonulok harmincvalahány évesen nyugdíjba. (Nevet.)
Még a Mintaapák sajtótájékoztatóján mondtad azt Szabiról, hogy ő az, akinek az életére vágyik most az Y generáció legtöbb tagja. De tényleg elég lenne nekünk a drága autó, a trendi belvárosi lakás és a jól menő biznisz?
Alapvetően nem az egzisztenciájára gondoltam, bár tény, hogy az is imponáló. A karakteremnek a problémamegoldó képessége zseniális. És az, hogy ő nem kesereg semmin, pedig egyre többen engedjük meg magunknak, hogy a legkisebb bajunkból is rétestésztaként elnyújtott, megoldhatatlan gondot csináljunk. Mi, Y generációsok hajlamosak vagyunk sajnáltatni magunkat, mondván, hogy a szüleinknek milyen könnyű, nekik még annyi lehetőségük volt, az utánunk jövő generációknak meg mekkora előnyük van, mert már oviban is folyékonyan beszéltek angolul… A mi korosztályunknak az a nagy problémája, hogy folyamatosan a sült galambra vár. De erre nincs idő. Az élet egyre feszesebb tempót diktál, és Szabi képes tartani ezt a sebességet olyan tekintetben is, hogy minden helyzetből gyorsan és jól jön ki – még abból is, hogy egyik napról a másikra egy óvodás kisfiú apukája lett.
A sorozat kulcsfigurái a gyerekek. A te kisfiadat Pék Ádám alakítja. Milyen a közös munka?
Gyerekkel dolgozni épp olyan, mint felnőtt színésszel, annyi a különbség, hogy őt más kameraállásból fotózzák, hiszen még picike. A gyerekszereplők kevesebbet forgatnak, mert hivatalosan hamarabb elfáradnak, de az elmúlt hónapok tapasztalati azt mutatják, hogy nagyjából még a terhelhetőségük is megegyezik a miénkkel. Egyébként meg egy színészek közötti partneri viszonyban nem számít a korkülönbség, ha megvan az a rezgés, amit nevezhetünk kémiának is, és ami működteti a kapcsolatot, akkor flottul megy a munka. Ádival megvan ez a rezgés.
Neked milyen a viszonyod az édesapáddal?
Amióta csak az eszemet tudom, jó kapcsolatom van az apámmal, ahogy a család többi tagjával is. Igazi majomcsalád vagyunk, mindenki bizalmi viszonyban van mindenkivel. Mindig is elég erősen alapoztuk a humorra, ér cukkolni a másikat, de a világ hülyeségein is jókat tudunk nevetni.
Biztos jókat nevet ő is azon, hogy a sebhelyed történetébe beleköltötted őt is. Azaz, hogy a debreceni állatkertben dolgozott gondnokként, így kerültél olyan közel egy oroszlánhoz, hogy az pofonvágott.
Sok változatom van, de tény, hogy ez a kedvencem a fiktív sztorijaim közül – talán mert a nagymacskák különösen érdekelnek. Én nagyon szeretem ezt a sebhelyet, és egyre jobban szórakoztat, hogy mindenki ismerni akarja az eredetét. És pont ezért nem árulom el senkinek.
Vígjáték és dráma egyszerre a Garzonpánik – az egyetlen darab, amelyben jelenleg játszol. Nem bánod, hogy a sorozat mellett most csak ez jelenti a színházat?
Volt olyan időszak az életemben, amikor csak színházban játszottam, volt, amikor csak forgattam, és volt, hogy mindkettőből jutott. Valójában mindegyik verziónak megvolt a maga szépsége és fájdalma. Nem szakítottam a színházzal, de nem akarhatok mindent egyszerre. Folyamatosan vannak színházzal kapcsolatos vízióim, egy-egy ötletem úgy néz ki, komollyá is válik.
És a Garzonpánik az egyetlen darab a 011 Alkotócsoporttól, ami még fut. Létezik még egyáltalán ez a kreatív műhely?
A 011 Alkotócsoport 2011-ben született, tizenegyen voltunk a tagjai, és az volt a célunk, hogy olyan előadásokat csináljunk, amilyenek máshol nincsenek. Most egy kirakós játékhoz tudnám hasonlítani magunkat: létezük, de egy ideje elfelejtettük összerakni magunkat. Szerteszét vagyunk a szakmában, és bár néha eljátszunk a gondolattal, hogy milyen jó lenne újra együtt, nagyon nehéz összehozni. Plusz a magyar színházi támogatási rendszer jelenleg a romjaiban van, az ilyen alkalmi társulatoknak a legnehezebb érvényesülni.
Jó néhány éve szabadúszó vagy, ráadásul menedzser nélkül dolgozol. Mintha nem nagyon bírnád, ha mások dirigálnak neked.
Szerintem mindenki azt szereti, ha a maga ura lehet.
Van, akinek kényelmesebb, ha a döntéseket más hozza meg.
A komfortos élet meg a kiszámíthatóság az egy dolog, de alapvetően a szabadság szerves része kellene, hogy legyen a művészlétnek. Ezért sem vágyom feltétlenül arra, hogy újra leszerződjek egy színházhoz. Ugyanis nemcsak a finanszírozási és támogatottsági oldalon vannak gondok, hanem a színházvezetésnél és a színházszervezésnél is.
A film vagy a színház áll a szívedhez közelebb?
Nem tudom megmondani, hogy melyiket szeretem jobban. Nincs ilyen könnyen megfogalmazható érzelmi viszonyom a szakmáimhoz. Úgy tudnám leírni, hogy egy-egy inspirációs halmazt látok mindig mindkettő körül, és most úgy hiszem, a mozgóképben több a fantázia. Egyszerűen jobban izgat, több potenciált érzek benne – vagy csak szimplán több filmet nézek, mint színdarabot. A kommersz színházat például kifejezetten eluntam, a progresszívebb, furcsább előadásokat szeretem nézni, és ilyenekben is szeretnék részt venni. A Kovács Ádám rendezte Don Juan visszatér például ilyen volt. Arra nagyon büszke vagyok, még akkor is, ha alig értünk meg tíz előadást.
Szóval nem célod a széles közönség igényeit kielégíteni?
Óriási élmény, amikor jön a hír, hogy háromszázezren látták a filmed. Óriási élmény, amikor a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán ötezer-ötszáz nézővel nézel farkasszemet. Óriási élmény, amikor tudod, hogy ma este több mint nyolcszázezren ülnek le a tévé elé a Mintaapák miatt. De ugyanilyen óriási élmény tud lenni, amikor ötven embernek játszol a Jurányi Ház kistermében, és hárman ott maradnak még húsz percig a szemüket dörzsölgetni. Nem lehet ezeket mérlegre tenni, mert nem ugyanaz a mértékegység.
Ősszel kerül a mozikba a Post Mortem, amelyben főszerepet játszol. Mit gondolsz, kiket talál majd meg az első magyar horrorfilm?
Nem vagyok szoros kapcsolatban a horror műfajával, de nagyon bízom benne, hogy a film a lehető legtöbb emberhez eljut. Bergendy Péternek, a Post Mortem rendezőjének gyerekkori álma volt, hogy kísértetfilmet csináljon.
Talán azért is nem készített itthon még más horrort, mert rengeteg benne a buktató, nagyon könnyen gagyivá válhat.
Egyetértek, de nyilván, amikor valaki elkezdi írni egy horrorfilm fogatókönyvét, már a legelején tudja, hogy mekkora kockázatot vállal – hát még, amikor a harmincvalahányadik forgatási napon képzeletbeli szellemekkel viaskodunk. (Nevet.) De nem lehet úgy forradalmat csinálni, hogy félsz. És azzal, hogy Bergendy Péter bevállalta az első magyar horrorfilmet, ő forradalmár lesz. Lehet, hogy elbukik a forradalma, de lehet, hogy keresztülszalad vele Európán, és nemzetközi sikert akar – kívánom neki. Álomcsapat jött össze a produkcióra, az ország legjobb művészei és szakemberei, meg persze a sztori is rém izgalmas.
Annyit lehet tudni, hogy az első világháború után játszódik, és te egy halottfotóst alakítasz benne.
Ez egy erősen thrilleri húrokat pendítő, horrorrá fokozódó történet, amelyben még egy vékony romantikus szál is van. A varázslat nem csak rajtunk áll, hiszen a vizuális effektek központi szerepet kapnak. Vannak képzeletbeli kollégáink, a szellemek, akik most kerülnek rá a rajzolók által a vászonra – nekik olyan magas minőségben kell ott megjelenniük, hogy ha a néző meglátja őket, belekapaszkodjon a karfába vagy a mellette ülőbe.
Réges-régen nyilatkoztad, hogy ha nem színész, akkor szakács lennél. Még mindig érdekel a gasztronómia?
Még mindig, pont most szereztem meg Bíró Lajos A disznótortól a Bocuse d’Orig című könyvét, és még dedikálta is nekem.
Milyen mázli, hogy ilyen közel laksz Bíró Lajos rántotthúsozójához, a Buja Disznókhoz!
Lajos volt az első ismert ember az országban, aki vette a fáradtságot, és az egyik első televíziós szereplésem után odalépett hozzám egy borkóstolón, hogy elmondja: rettentő rokonszenvesnek találja mindazt, amit csinálok, és követni fogja a munkásságomat. Azóta is megvan a jó viszony: én nagy rajongással járok át hozzá kajálni, ő meg időnként beszámol, hogy éppen miben látott. Bár én nem vagyok valami nagy gourmet, lenyűgöz a fine dining művészete. Tátott szájjal figyelem például, amit Anger Zsolt művel a konyhában, de én egyelőre csak egy hobbiszakács vagyok, aki örömét leli abban, hogy a konyhában barkácsolhat.
A főzésen túl mi az, ami kikapcsol, feltölt?
A filmnézés, a sportolás, illetve a komolyzenének is nagy barátja vagyok – jó, ha nemcsak a háttérben szól, hanem oda is tudok rá figyelni. Szeretek infraszaunázni is, és ha közben még egy romantikus zeneszerző művei is szólnak, az maga a tökéletes méregtelenítés. Pont Fenyő Ivánnal beszéltünk erről, ő alaposan utánajár mindennek, és azt mondja, heti kétszer negyven percet érdemes az infraszaunában tölteni. Aztán amire még nagyon nagy szükségem van, az az alvás. Tudom, hogy bizonyos elméletek szerint elég lenne néhány óra, de én szemérmetlenül nagyokat alszom. A munkatársaim és a közvetlen környezetemben élők tudják rólam, hogy ha nem aludtam nyolc órát, nem is érdemes a közelembe jönni.
Morcos vagy reggelente?
Nem csak reggel, egész nap! Ha nem aludtam ki magam, akkor az a nap tönkrement. Ebből a szempontból olyan vagyok, mint egy kisbaba. Meg hát sok más szempontból is. (Nevet.) Nagyon infantilis vagyok, sok hülyeségem van. Pék Ádám szerintem azt gondolja rólam, hogy én is óvodás vagyok, mert nagyjából ugyanannyiszor kezdeményezek párnacsatát, birkózást vagy csikizést, mint ő. A felnőtt kollégáimat pedig az őrületbe tudom kergetni a szóvicceimmel.
Kívülről meglehetősen simának tűnik az utad: elsőre felvettek a Színművészetire, azóta pedig sorra jönnek a jobbnál jobb szerepek. Lehet hinni a látszatnak?
Dehogy. Egy jól alakuló karrier – színházi példával élve – olyan, mint egy remek vígjáték. A néző számára elképesztő könnyednek tűnik, viszont a takarásban ott van a vér és az izzadság. Úgyhogy egyáltalán nem, én a saját színfalaim mögött folyamatosan vívok harcokat, de ez a normális. Az rossz közeg, ahol könnyen jön a siker. És ha a kemény munka eredménye sikert hozott, akkor is azon morfondírozok, hogyan lehettem volna jobb.
Olyan nincs, hogy száz százalékig elégedett vagy az alakításoddal?
Olyan nincs, de kilencven százalék van – azzal a teljesítménnyel meg olimpián is lehetne aranyat nyerni. Ha az egyéni legjobb megvan, akkor boldog vagyok.
A sorozat korábbi interjúit ITT olvashatod el!
Fotó: CJ
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
