„Záporozik rám a fiatalkorom / trombitaszó-és harmonika dallama” – ez a pár sor Can Togay János egyik verséből származik, az Átmeneti ember kötetből, amely egy 20. századi ember vallomása. Vagy beszámolója. Beszámolója fiatalkorról, eső áztatta gyerekkorról, egy cukrászda kirakatában a jövőt fürkésző fiatalemberről, és összességében magáról az életről. Arról az életről, amelyet ő él meg, amely vele történik, amelyet lát, és arról is, amelyet az emberi kapcsolatainak a hálója a múltból üzen. Találkozásokról apával, haldokló nagyapával, a tékozló fiúval, a trafikossal, egy szőke hadnaggyal, Vera Mulderrel. Egy 20. századi európai ember, mit is jelent ez? Jelent Hamletet, Három nővért, Odüsszeuszt, Kantot és Ikaroszt. Jelent történelmi múltat, értéket, látást, hitet, egy embert, aki képes a mozdulatok és a tekintetek sűrűségének rögzítésére. Egy átmeneti embert, ahogy a szerző fogalmaz, aki még nem ért át az utca túloldalára. Aki úton van lelkileg és fizikálisan is. Ott van az általa választott hősök sorsában. Olyan ember, akire számítani lehet, aki segít, támogat, alkot és megmutat. Van, hogy minket önmagunknak, és van, hogy saját magát a közönségnek.
A török származású, Budapesten született, de Németországban felnőtt Togay életében éppúgy jelen van a színház, az irodalom, a képzőművészet, a tanítás és a tanulás, mint Halász Péter, a Sorbonne, Fábri Zoltán és Isabelle Huppert. Az ő ötlete alapján valósult meg a Dunába lőtt zsidók emlékének szentelt Cipők a Duna-partoncímű budapesti holokauszt-emlékmű. Fél tucat filmet ő maga rendezett, ő írta AHídembert – amelyben játszott is –, emellett 1978-tól publikálja verseit. 2004-ben jelent meg első verseskötete Fénykutya és a vonatcímmel. Tandori Dezső írja ezekről a versekről: „Életszerű és álomszerű világa, képei – minden áhitatosan pereg, míg gondolkodni késztet.”
Az Átmeneti ember is gondolkodni késztet, leginkább az elmúlt évtizedekről, a döntésekről és az emberi találkozásokról. Kevesen tudunk így figyelni, így látni, észrevenni a létezés finomságait, az idősebb férfiak úszását vagy egy délutánt a teraszon. Intim és bizalmas viszonyba kerülünk a versek helyszíneivel, ott vagyunk a nyári kertben a fák tövében, a trafikban és a bútoráruház előtt, a hídon és az iskolaigazgató szobájában – majd a peronon állva, búcsúzva is. Ez a világ állandó mozgásban van, és ezek a versek segítenek, hogy ne csússzon ki a kezünk közül, az emlékezetünkből – nemcsak Can Togay világa, de a saját eddigi életünk és emlékeink sem.
Szeretem a hőseit, Burbankot – aki Togay visszatérő szereplője, alanya –, és a külön fejezetben beszélgető Ninas Solart és Gustavo Amadót is, akárcsak azt, hogy a könyv egy mágikus szerelmet elbeszélő költeménnyel ér véget.
Azt hiszem, szerencsésaz, aki Can Togay Jánossal összefut akár az Andrássy úton, akár a Balaton-felvidéken, és két szót vált vele. A szemébe nézve és őt hallgatva megbizonyosodunk arról, hogy ebben az emberben valóban ott tolong az európai kultúra minden részlete. És ez olyan ritka manapság.
