Egy Karinthy-kötet megjelenése mindig fontos pillanat, ünnep. Amikor ezeket a szavakat megfogalmazom, sok-sok élmény és olvasmány tolul bennem, és nemcsak Frigyeshez kapcsolódóan, akinek könyveit a papámtól kaptam, és együtt olvastuk kiskoromban – nevettünk a novellákon, elemeztük a kötelezőket, és meghatódtam egy-egy versen –, de előttem van a fia, Cini (Karinthy Ferenc) alakja, aki családi barát volt, és akinek a Budapesti tavasz kötete (ami a második világháború utolsó napjai idézi az ostromlott városban) kamaszkorom egyik legfontosabb olvasmánya lett. És itt van a Szellemidézés, és Karinthy Marci Ördöggörcs kötete, ami meg az elmúlt tíz évemet határozta meg, hisz nemcsak egy elképesztő család és kor, barátok szokások, történetek villannak elő belőle, mindaz, amiért kávéházi irodalmi esteket kezdtem szervezni, hanem egy különleges figura is: Karinthy Gábor.
Egy érzékeny és esendő költő, Karinthy Frigyes elsőszülött gyermeke, aki olyan nehéz sorsot kapott, és ahogy egy versében megfogalmazta: „magamba halni” – ez jellemezte egész életét. Versei megjelentek még életében: egy vékonyka kötet, és az ő érzékeny lelke, bizonytalansága és tehetsége, hallgatása és megszólalásai nagyon kapcsolódnak nekem ahhoz a világhoz, amit most lapozok az asztalomon – Karinthy Vera első kötetéhez. Micsoda nehéz helyzet, micsoda teher, és egyben micsoda kiváltság lehet ilyen vezetéknévvel élni és írni. Vajon lehet-e függetlenedni a felmenőktől, milyen feladat saját hangot találni, és milyen bátorság kell, hogy az ember ki merjen állni verseivel a közönség elé. Ráadásul ezek a versek – haikuk – nagyon mélyről jönnek, és mélyre jutnak bennünk is, az érzelmek, a vágy, a bizonyosság és a kétely hangja tűnik elő a sorok közül. Vera életét jó ideje figyelemmel kísérem, talán ő tudja a legjobban, milyen szigorú tudok vele lenni (legalább annyira, mint saját magammal): mindig megmondom neki, amit gondolok, és az elmúlt egy évben sok helyzetben álltunk ott egymás mellett. Amióta édesapja, Karinthy Márton meghalt – épp egy évvel ezelőtt –, érdekes, valahogy ugyanaz történt Verával, mint felmenőivel: „lekésték” egymást egy szempontból, és most tudtak mégis közel kerülni a másikhoz. Most értette meg lány az apját, a világát, a színházat, azt a teremtő szenvedélyt, ami Marci egész életét meghatározta és haláláig jellemezte. A hiány szült megértést – és verseket is. Furcsán hangzik, tudom, mégis így történt. Erről szól a kötet első verse, az Édesapámnak című, amiben így fogalmaz: „lekéstük egymást, / mikor éltél, nem voltál – / most nem élsz, de VAGY.” A könyv bevezetőjében Vihar Judit költő, irodalomtörténész, a haiku „tudója” Karinthy Vera sajátos haikufüzéreit emeli ki, mint egyedi és más költőnél ilyen formában nem szereplő egységeket. A rövid, zárt rendszerű haikukból így Vera kötetében összefüggő szövegek keletkeznek, amelyek akár hat-hét részből is állhatnak. Vera mesélt nekem egy ideje a formálódó versekről, s bár először a 2000-es évek elején írt lírát, és szülei biztatták a folytatásra, benne most ért meg a hang, hogy mindezzel kiálljon. A versekben az említett hiány mellett egy másik nagyon erős érzés tűnik elő: a szerelem. A kötetet tekinthetjük egy őszinte naplónak is, az író meztelenre vetkőzik előttünk, és feltárja érzékeny, sebezhető valóját: a nőt, aki az érzelmek sűrűjében bolyong, és vágyik a megnyugvásra, a biztonságra. Arra a biztonságra, ami a legértékesebb számára, és amit talán sosem kapott meg a maga teljességében még eddig. Ennek a szerelemnek a stádiumaival, a nő és a férfi egymás felé tartásával és egymástól elszakadásával szembesülünk a lapokon (és a kiváló rajzokon, amelyek Bornai Tibor művei), ahol egy kő, egy fa, egy levél és egy álom éppolyan szimbólumokat mutat, mint egy érintés. „Felismertelek, / mikor ismeretlenül / megérintettél” – írja. Nem rózsaszín, happy endes történetről van szó, hanem kemény küzdelemről, szembenézésről, fájdalomról és vágyról, amiben a nő lépésről lépésre tart előre. Nekem a versek tükröt mutatnak: vajon én, mi a mai világban, amikor a legtöbb helyről az instant, lecserélhető értékeket, kapcsolatokat látjuk, mit tudunk kezdeni ennyi érzelemmel és hittel? Hittel a másikban, hittel Istenben, hittel a sorsban? És mi a saját életünkben meddig megyünk el? Karinthy Vera sorai sokszor veszteségeket és kételyt mutatnak, de egyben melegítik a szívet – ez a tiszta tekintet néz ránk a borító mozaikjain kirajzolódó portrén, és a kirakós összeáll – egy kivételes családban született lány megszólalt saját hangján, valami egészen újat hozva a Karinthyk történetébe. És ez az út még csak most indul…
#marieclaireolvas #Mcolvasóklub #közösségvagyunk
