Igazi szuperhősök: a Recirquel artistái 2. rész

2020. december 02. |

Egy-egy előadáson az artisták szuperhősökként hitetik el a közönséggel, mi sem természetesebb annál, hogy a levegőben balettoznak vagy épp a hajuknál fellógatva pörögnek. A próbákon viszont megmutatkozik hús-vér mivoltjuk is, a mindennapos küzdelem a testükkel és a lelkükkel egyaránt. Czank Lívia írása és fotósorozata, mely a Recirquel életét mutatja meg a kulisszák mögött, ma folytatódik a második résszel.

Három héttel a Solus Amor bemutatója előtt a kaszásdűlői próbaterem helyett már a Müpa színpadán folytatódik tovább a felkészülés. A kezdetben önálló számok gyakorlása után a társulat már a teljes darabot próbálja el, napjában akár többször is. A próbateremnek is megvolt a maga nyers varázsa, azonban a produkció lelke a Müpa színpadán kezd csak ébredezni a mesebeli díszlet, a sejtelmes fények és a földöntúli zene bűvöletében. Az artisták már a darabhoz tervezett egyik jelmezt viselik, a lányok kékesszürke dresszt, a fiúk ugyanolyan színű nadrágot kaptak, de még elvétve látni rajtuk a térdvédőiket és a csuklószorítóikat is. A jelmeznél fontos kritérium volt, hogy funkcionálisan az artistákat szolgálja. Nem zavarhatja őket, nem lehet kényelmetlen. A jelmez ujjatlan, hogy senkinek ne csússzon meg rajta a keze vagy a lába. A kulisszában, a színpad mögötti helyiségben melegítenek be egy közös, méretes tatamin. A színpadi kellékek, egyéb előadások díszletei és a hatalmas belmagasság között mindenki aprónak és törékenynek tűnik, mintha Alíz Csodaországába csöppentünk volna. A csapat utoljára elpróbálja vagy lemarkírozza azokat a közös jeleneteket, amelyek nehezebbek számukra, átbeszélik a legapróbb hibafaktorokat is, majd lassanként kihunynak a fények és az artisták kisétálnak a függöny mellé. A nézőtér majdhogy nem üres, Bence és a darabot segítő szakemberek, valamint néhány fotós van még jelen rajtam kívül. A harmadik sor középére ülök le, és bekapcsolt fényképezőgéppel várom az első jelenetet, ami néhány pillanaton belül el is kezdődik. Hosszú percek telnek el, mire észbe kapok, hogy csak szorongatom a gépet, de nem fotózom. Ugyan, ez többször előfordult velem a kaszásdűlői próbateremben is, hiszen nehéz nem izgatott nézőként követnem a számokat, most inkább az összhatás az, ami igazán lenyűgöz. Ma nincs kedvem fotózni, helyette hátradőlök a székben és csak figyelem őket. Alig egy héttel ezelőtt Gábor és Zita elmesélték a gurtni számuk lelkileg megterhelő heteit, Zsanett pedig megmutatta, hogyan kezdi ki szépen-lassan a tincseit a hajon lógás bizarr trükkje. Ezekkel a plusz információkkal egészen más volt nézni a próbát. Tudtam, hol vannak a legrizikósabb jelenetek, és kinek melyik az a pillanat, amikor becsukja a szemét. Még messze van a bemutató ahhoz, hogy stresszeljenek rajta, de ahhoz már közel, hogy minden nehézséget kiküszöböljenek. “Nagy szerencsénk volt, hogy bemehettünk próbálni a színházba. Minden olyan dolog kiderült technikailag, ami a sikeres előadáshoz szükséges. Ilyenkor már nincsenek olyan nagy kérdőjelek senkinek a testében és a fejében, ami miatt izgulni kellene. Azok a finomhangolások vannak hátra, amelyek az előadás lelkét tudják majd adni.”

            Gergő elárulta, hogy a mostani előadásba nem lett B terv koreografálva. “Az a titkos B terv, ha valami nem sikerül, folytatjuk tovább, mintha mi sem történt volna. Ennél a rendezésnél ugyanis nem fér bele az ismétlés. A klasszikus cirkuszi produkcióknál szokott lehetőség lenni arra, ha lejárt a zene, megismételjünk egy elrontott részletet, ezt a közönség is szokta értékelni.” Ahhoz, hogy minél kevesebb legyen a hibafaktor, számtalanszor elpróbálják a darabot. Ez a kondi miatt is hasznos, ugyanis a testük és az izomzatuk így hozzászokik a készenléti állapothoz. “Például a csoportos dobószámunk esetében a trénerünk segítségével bemelegítéssel kezdünk, majd egyszer végigcsináljuk a számot. Utána körülbelül 10-12 percben átbeszéljük a hibákat, utána az elejétől a végéig újra megcsináljuk. Ez azért is fontos, mert így fel tudunk készülni mentálisan is, ha bármilyen hiba történik. A felmerülő problémát úgy kell megoldanunk, hogy kívülről ne tűnjön fel, és a későbbiekben ne okozzon sérülést vagy akár teljes leállást a színpadon. A legutóbbi próbán történt ilyen a teremben, volt egy képszakadás, a zene pedig ment tovább” – mondja Gábor, aki azt is elmesélte, milyen nehéz időszakon van túl mentálisan. A Zitával közös gurtni számról másfél hónappal ezelőtt még úgy gondolta, nem tudja megcsinálni. “Ez egy teljesen új szám. Februárban érkezett hozzánk egy orosz tréner, aki segített a felkészülésben. Azt gondolom, hét hónap minimum kell ahhoz, hogy biztonságban legyünk odafönt. De úgy éreztem, még nem készültem fel sem fizikálisan, sem mentálisan arra, hogy egy emberi életet tartok a kezemben. A számunk utolsó fél percében van egy trükk, ahol Zita kiveszi a kezét, lezuhan a mélybe, és csak a lábunkat akasztjuk össze. Egy hónappal ezelőtt még azt mondtam neki, ne engedje el a kezemet, mert úgy érzem, valami nincs a helyén.” Gábor minden nap leült és végig gondolta az aznapi próbát, kielemezte az aznapi teljesítményét, végigvette, mit miért érzett a gyakorlat közben. “Ennél a bizonyos gurtni számnál tudtam, ha kicsúszik a kezem, Zita leesik. Hosszú hónapok kellettek, mire rájöttem, hogy rosszul volt bekötve a kezem. Igazam volt. Ha akkor azt mondom neki, engedje el, lezuhan.” Gábor elárulja, hogy a partnerét jobban félti, mint önmagát, de ezzel a legtöbben így vannak. “Amikor partnerolunk én a tartóember vagyok, a partnerem pedig a forgó. Elég egyetlen rossz mozdulat a részemről, és a partnerem sérülhet.” Mire Gábor kiküszöbölte a problémát, Zita kezdett félni a szám egyes pillanataitól. “Van egy rész a legvégén, amikor a magasból elengedem magam és belezuhanok Gábor karjaiba, aki a földön vár. Ezt a részt most csukott szemmel csinálom végig, hogy ne lássam a zuhanást.”

Bence nem minden problémánál van jelen. “Van, hogy a tréner, előfordul, hogy én, de az artisták is nagyon sokat tudnak segíteni egymásnak az ilyen helyzetekben. Ők jól bele tudják képzelni magukat abba a helyzetbe, mit jelent félni, és milyen az, amikor ez mumussá növé ki magát bennük.” Ha a próbán előfordul, hogy valakinek sokadjára nem sikerül egy trükk, Bence szerint ilyenkor muszáj mentálisan belenyúlni és átbillenteni az artistát. “Ki kell lazítani az agyat, és van, amikor tovább kell feszíteni. Ez olyan, mint egy sporttréneri szerepkör. Tudni kell, hogy juttasson el egy tréner egy sportolót oda, hogy 0,3 másodperccel gyorsabban ússzon, mint a többi olimpikon. Itt annyival nehezebb, hogy életveszélyes szituációkkal dolgozunk, és ez sokban függ a mentális erőnléttől is. Ezt kell tudni bekapcsolni az artistákon. Ilyenkor vannak bizonyos gombok, amikre idő kell, míg rátalálunk.” Az előadásnak még viszonylag az elején van egy trükk, ahol Zita egy artisták alkotta piramis tetején, Gergő fején egyensúlyozik fél lábon, öt méter magasan. Bence nem tartotta biztonságosnak a számot, így változtatott az eredeti elképzelésén. “Felépítették, napokig néztem, és nem tetszett az ötlet, ha Zita megbillen, nincs, aki hátul elkapja őt. Így beiktattunk egy embert oda is. A sérülés ilyenkor a kisebbik baj, azt kell elkerülni, hogy ne legyen maradandó.” Bencében az első néhány évben iszonyatos feszültség volt, amikor a darabjait próbálta és nézte. “Minden olyan trükknél, amiről tudtam, hogy nehéz, gyomorgörccsel rágtam át magam az előadásokon. Ennek lett egy negatív hatása az egészségemre és rájöttem, hogy nem élhetem végig minden artista fizikális és lelki folyamatait a nézőtérről. Onnantól kezdve, hogy befejeztük a munkát, az ő felelősségük és tudásuk kell, hogy a darab működjön a színpadon.”

Elméletileg csak azok a trükkök kerülnek színpadra, amik úgy be vannak gyakorolva, hogy nem okozhatnak halálos balesetet. “Persze, az ördög nem alszik”, ahogyan Zita fogalmazott. Sajnos több ilyen esetről hallottak már a szakmájukban. A Recirquel artistái volt, hogy megcsúsztak a partnerük kezében vagy leestek a rekvizitről, de komolyabb sérülés idáig szerencsére nem történt. Zita szerint a visszaállás, a félelem legyőzése attól is nagyban függ, hogy mekkorát esik az artista és hogyan. Elmondásuk szerint, ugyanakkor nem félnek jobban a próbák és az előadások közben, mint általában a hétköznapokon, például egy autóbaleset esélyétől. Zsanett talán még jobban is fél a próbatermen kívül, mint a dróton. “Magamban és a partnereimben megbízom. De, amint kimegyek az utcára, idegen emberek vesznek körül, akik közül bárki okozhat balesetet. Egyébként sokszor hazafelé is a munkámon gondolkodom, elvagyok a magam kis világában, én sem koncentrálok úgy, mint a teremben.” Zsanettnak volt már fájdalmas sérülése az évek folyamán. “Amikor fölugrom a kötélen és leérkezem az a testem súlyának a többszöröse. Egyszer terpeszben estem rá a drótra, sikerült valahogy kicsit oldalra leérkeznem. A drót egy tekert acélsodrony, elég ha csak elhúzod rajta a lábadat, már szedi is le a bőrödet, olyan mint egy reszelő. Elsírtam magam a fájdalomtól, a sürgősségin kötöttem ki. Szerencsére nem kellett összevarrni, de egy hétig csak feküdni tudtam. Ez a szakma nem engedi meg, hogy a múltban vagy a jövőben legyél. Csakis a jelenben lehetsz.” Gábornak a csontja törött el néhány éve. Négy méter magasról zuhant a földre. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy megtanult esni, így sikerült eloszlatnia a testsúlyát a földön. “Van az ember életében egy olyan pillanat, amikor úgy érzi, minden nagyon jól megy. Elhittem magamról, hogy bármire képes vagyok. És akkor leestem. Ott értettem meg, hogy a tánc és az artista lét más, mert a táncban jóval kevesebb az esély arra, hogy egy hibába belehaljak. A csuklómat nem sikerült időben kinyújtanom, és a testem alá fordulva eltört. Ez egy nagy pofon volt az élettől, de nem úgy éltem meg, hogy többet nem megyek fel. Felmegyek, de nem ezzel a mentalitással és hozzáállással.Gábort sokkolta, hogy nemrég egy közeli kollégájuk egy zuhanást követően, nyaktól lefele lebénult. De ő is ugyanazt véli, mint Zsanett, hogy ilyen szörnyűségek nem csak a munkájuk során történhetnek velük. “Ha állandóan rettegnénk, nem tudnánk dolgozni. Az, hogy vannak ilyen jellegű gondolataink, normális.

            Természetesen a szülőknek sem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy a gyermekük életveszélyes trükkökkel tölti a mindennapjait. Zsanett szülei próbáltak tiltakozni is az ellen, hogy a lányuk artista legyen, de nem jártak sikerrel. “Anyukám a mai napig nagyon félt, szegény, néha teljesen kivan. Az apukám pedig most a hajon lógástól tart, fél, hogy az összes hajam ki fog hullani. Igaz, hogy kicsit hullik, de azért szoktam neki mondani, hogy nem olyan vészes.” Renátó nemrég meglepte az anyukáját egy fotóval a Müpából. “Megmutattam neki, hogy nézek ki a cangin, jelmezben. Mondjuk akkor eléggé kiborult a magasságtól. De minden premieren ott van. A családom támogatása nélkül nem lehetnék artista.” Gábor mindig pozitív élményeket mesél otthon az anyukájának, szerinte ezért is lehetséges, hogy őt kevésbé féltik a hivatásától. “Tudja, hogy szeretem, amit csinálok. Egyszer borult csak ki, amikor New York előtt, a Non Solus produkciónknál Renátóval eldöntöttük, hogy kivesszük a bálát magunk alól. Ott nagyon féltett, de próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz baj, értjük a dolgunkat.”
Miután egyre több próbán vettem részt, kezdtem hozzászokni a veszélyes jelenetekhez. Az artistákat magabiztosnak láttam, ahogyan Zsanett is korábban mondta, valóban olyan látványt nyújtottak, mintha senkinek meg sem kottyanna a darab. Mostmár úgy tűnt, könnyedén vesznek minden akadályt. Sokszor, legszívesebben felkiáltottam volna egy szám végén, hogy ‘Még egyszer!’ Egyik este, körülbelül két héttel a premier előtt, kaptam egy emailt Renátótól. Másnap találkoztunk volna, hogy beszélgessünk az előadásról. “Nem szeretném lemondani a holnapi találkozónkat, viszont a mai próbán eltört a lábfejem, és fekvőgipszet kaptam, amivel sajnos nem tudok mozogni.” Ugyan az üzenet kedves és figyelmes volt, sőt, még azt is felajánlotta, hogy nyugodtan menjek el hozzá az otthonába, ott is tud mesélni, a hír teljesen lesokkolt. Egészen más múltbéli, már begyógyult sérülésekről hallani, és megint más egy héttel az email után látni, ahogyan térdig gipszben bebiceg valaki a terembe.“Egy banális hibának nevezném, ami sajnos be tud csúszni. Nagyon szeretem a tissue-t, tudtam, hogy most olyan számom lesz, amire mindig is vágytam. Végre megmutathattam volna a dinamikus oldalamat. Meg kell tanulnom, hogy ne versenyezzek állandóan magammal. Figyelmetlen voltam, leért a lábam a földre, és amikor el akartam rúgni magam a talajtól, nem vettem észre, hogy alám van fordulva a lábfejem. A teljes testsúlyommal nehezedtem rá.” Még a baleset után is az volt benne, hogy megcsinálja. De gipsszel besétálni a színpadra nem lett volna valami esztétikus látvány. Nehéz helyzet volt ez a bemutató előtt, főleg neki, aki elmondása szerint érzékeny ember még az átlagos hétköznapokon is. “Csalódtam magamban. Az a legrosszabb, hogy a próbák legelején volt bennem egy olyan érzés, hogy nem fog sikerülni, és igazam lett. Hiszek abban, hogy az életben csak olyan dolgokat kapsz, aminek oka van. Amikor megtörtént a balesetem, azt hittem, ki sem fogok mozdulni a házból, hogy egész nap sírni fogok. De nagyon igyekszem pozitív lenni. Nem mondom, hogy minden percben jól vagyok, hullámzó a hangulatom. A tegnapi összpróbát például azért könnyeztem meg, mert rohadtul szerettem volna ott állni és csinálni. A mait már azért, mert el tudtam engedni ezt az érzést, és át tudtam adni magamat annak, amit a társaim csinálnak. Ha eljön az én időm, majd én is ott leszek közöttük.”

            Ha Renátóé sajnos még nem is, a többieknek október 15-én eljött az idő. Az artisták jóval az előadás kezdete előtt megérkeznek a Müpába, hogy teljes nyugalomban készülődjenek a premierre. Az öltözőben a fodrász feltűzi a lányok fonott kontyait, akik utána alig húsz perc alatt mesterien kisminkelik magukat, majd a készülődést szó szerint megkoronázzák a frizurájukba tűzött csillogó fejdísszel. A fiúknak ugyan nem készül konty, de ők is sminkelnek az előadás előtt, ahogyan fejdísz is kerül a fejükre. Miután mindenki felvette a jelmezeket, gyakorlatilag ugyanaz történik, mint amit a színpadi próba előtt is láttam. A bemelegítés jókedvűen, de koncentráltan telik. Van, aki jobban, más kevésbé izgul. Zsanett például szokott szédülni a kezdés előtt. “Folyamatosan van bennem egyfajta félelem. A legnehezebb mindig előadás közben kinézni a közönségre. Akkor szoktam szembesülni vele, mennyien néznek. Ezt ki kell zárnom, nem agyalhatok ezen. A testem és az agyam is tudja, mi a dolga.” Gergőnek eddig nem volt olyan szerepe, aminél kétségei lettek volna, hogy meg tudja csinálni. A Solus Amor azonban egy kicsit most őt is megrémítette. “Amikor heten fel vagyunk akasztva a fél lábunknál fogva, és felhúznak minket nyolc méter magasra, ott nekem is megdobbant a szívem, mivel nem levegő artista vagyok, én a földön szoktam dolgozni.” Zita felhívja a figyelmemet az előadás előtti utolsó közös percre, ami nagyon fontos a társulat életében. “A kezdés előtt Bencével van egy közös meditációs terünk. Ez mindig az egyéni bemelegítés után néhány perc, amikor megfogjuk egymás kezét, érezzük az átáramló energiát, és tudjuk, hogy csapatként kell együtt dolgoznunk.”

Ez a bemutató sok szempontból más, mint az előzőek. A társulat rengeteget turnézik külföldön, volt olyan hónap, amikor harminc alkalommal adták elő a Párizsi Éjjel című produkciójukat. A koronavírus azonban ezt az évet teljesen felülírta.,Az előadóművészeknek szüksége van a közönség visszajelzésére, a tapsra, mert csak adni nem lehet, muszáj erőt is meríteniük a nézők jelenlétéből.

Bencének ez volt az első olyan premierje, amikor nem ült be a hangpáholyba, egy fülessel összekötve a hang- és fénytechnikussal. De ez volt az első olyan alkalom is, amikor először látta egyben a darabot megszakítások nélkül. “2020 mindenki számára nehéz volt. Több embert is elveszítettem év elején, akik számomra nagyon fontosak voltak. Aztán jött a pandémia. Ha az ember a szeretetről szeretne beszélni, akkor a magunkba fordulás egy fontos része a folyamatnak, de sokszor éppen a hűvös, racionális profizmus vitt át a mindennapok nehézségein. Az előadás alatt most hátul, messze ültem. Meggyőződésem, hogy jól szoktam érezni a közönség hullámzó hangulatait, mikor vannak csendben, mikor nyűgözi le őket a látvány, mikor érzékenyülnek el. Ezek a hullámok végigmentek rajtam a premieren, és éreztem, mit adunk a közönségnek a darab által. Teljesen nem tudom kikapcsolni magamat, de azért el tudtam lazulni és nézni őket. Most a premiert gyermeteg szemmel figyeltem, és örültem, hogy működnek azok a megálmodott képek, hangulatok és koreográfiák, amelyek évek óta bennem mozogtak.”

Az előadáson minden úgy sikerült, ahogyan azt eltervezték és hosszú hónapokig gyakorolták. A nézőtérről a kilencfős csapathoz felsétált a színpadra Bence is, majd őt követte a bicegő Renátó. A Recirquel, mint egy kis család, kézen fogva, együtt hajolt meg az állva tapsoló közönség előtt. Semmi kétség nem maradt bennem. Ők bizony minden nap, egytől-egyig igazi szuperhősök.

Még több fotót a galériában találsz! Kattints a képre!

Olvasd el az első részt is!

Igazi szuperhősök: a Recirquel artistái

Igazi szuperhősök: a Recirquel artistái

Egy-egy előadáson az artisták szuperhősökként hitetik el a közönséggel, mi sem természetesebb annál, hogy a levegőben balettoznak vagy épp a hajuknál fellógatva pörögnek. A próbákon viszont megmutatkozik hús-vér mivoltjuk is, a mindennapos küzdelem a testükkel és a lelkükkel egyaránt. Czank Lívia írása és fotósorozata a Recirquel életét mutatja meg a kulisszák mögött.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra