Az ötödik elem
Tudom, hogy ez nem egy klasszikus értelemben vett feel good movie, de én gyerekkorom óta élek-halok Luc Besson klasszikusáért, az pedig külön boldogsággal tölt el, hogy évről évre megállapíthatom, milyen szuperül öregedett ez a legendás sci-fi. Bessonnak (és a jelmezekért felelős Jean-Paul Gaultier-nek) sikerült egy olyan bizarr és időtálló világot teremtenie, amiben simán elfér a latexfejfejdője alatt feketét izzadó Gary Oldman, a galaktikus paraziták közé csavarodott riadt kispap, az űrtaxis Bruce Willis és a metálfényű kék csápos operaénekes. Van benne humor, akció, románc és egy csodálatos karakter, Rhuby Rod (Chris Tucker), akit magyar nyelven Geszti Péter tesz még fantasztikusabbá. Az ötödik elem olyan fontos film az életemben, hogy amikor még cigiztem, minden utolsó gyufánál és haldokló öngyújtónál elsuttogtam az ikonikus „ne sóhajtsatok” mondatot, de nyilván a „csirke jó”, a „világjegy” és a „szuperzöld” is sokszor elhangzik a háztartásomban.
(Kránicz Dorottya)
Váratlan szépség
Meglepő módon annak idején, amikor a film kijött – 2016-ban – valahogy nekem kimaradt. A Váratlan szépség című mozi, amelyet Az ördög Pradát visel rendezője jegyez, a szeretetről szól, és olyan sztárokat vonultat fel, mint a kislányát gyászoló Will Smith, Kate Winslet, Edward Norton, Keira Knightley és Helen Mirren. A sztori, hogy a kislánya halálát feldolgozni képtelen, magányos reklámszakember (ő Smith) nem képes tovább élni hétköznapi életét, nem tud kilépni a gyász okozta depresszióból, amit üzlettársai aggódva figyelnek. Elkeseredésében levelet ír az Időnek, a Szeretetnek és a Halálnak. A barátai, amikor ezt megtudják, felbérelnek három színészt, hogy játsszák el a három címzettet, hogy kirángassák valahogy a gyászból. Nem állítom, hogy a legnagyobb remekmű, de szép a film, elgondolkodtató a mondanivalója, és számos csavar is akad azért. Helen Mirren pedig, ahogy mindig, szenzációs a cinikus és hiú idősödő színésznő karakterében. A jó hír, hogy a két ünnep között ismét műsoron lesz.
(Tóth-Szántó Krisztina)
Ollókezű Edward
Karácsonykor mindig eszembe jut az a bizonyos jelenet az Ollókezű Edwardból, amikor Edward a jégből készült angyalt faragja Boggsék kertjében, amit meglátva Kim táncolni kezd a lehulló hópelyhek között – miközben mi, nézők Danny Elfman szívfacsaró dallamait hallgatjuk. Ez a film sem az a tipikus feel good movie, sőt a sztorija valójában kifejezetten szomorú, de Tim Burton keserédes mesevilága az én szívemet valamiért mindig melegséggel tölti el. Gyerekként, úgy 7 évesen láthattam először, de persze már akkor teljesen oda voltam Johnny Deppért, és az általa megformált kicsit különc, kicsit félénk Edwardért, na meg persze a másik főszereplőért, Winona Ryderért. Akinek a szőke haja annyira megbabonázott, hogy akkor, 7 évesen eldöntöttem, hogy felnőve egyszer majd én is szőke szeretnék lenni… Ezen persze most már nevetek, de végül tényleg beváltottam a fogadalmamat. Szóval ha egy kedves, kicsit szomorú, de igazán eredeti történetre vágytok, akkor ezt a klasszikust iktassátok be egy mozidélutánra.
(Botás Enikő)
Nagy Hal
Tim Burton 2003-as filmjét, a Nagy Halat (Big Fish), ha nem láttam legalább hússzor, akkor egyszer sem. Eleinte merő sóvárgásból néztem meg újra és újra, a főszereplő Albert Finney ugyanis anyai nagypapámra emlékeztetett, aki nemcsak külsőre, de habitusra is pont egy olyan karakter, mint a néhai nagyapám – és akit én mindennél jobban imádtam. Humora, fantáziája, életének története pont olyan meseszerű – és megindító – volt, mint a filmbeli karakteré, volt abban élethosszig tartó szerelem, megannyi mélységes hullámvölgy, visszhangos kacagások, elképesztő fantáziavilág és számtalan színes történet. Természetesen a film nemcsak Finney játéka miatt zseniális, a Daniel Wallace regényéből készült forgatókönyv felemelő, ahogy a film zenéje sem véletlenül kapott Oscar-jelölést. A mellékszereplők pedig egyenesen zseniálisak: Jessica Lange olyan szép, hogy azt felfogni sem lehet, Ewan McGregor egyszerűen csak lehengerlő, pont, ahogy Danny DeVito, Helena Bonham Carter, Marion Cotillard vagy Steve Buscemi.
(Czvitkovits Judit)
Gran Torino
Ha a Gran Torino alaptörténetét nézzük, teljesen közhelynek tűnik. Adott Walt Kowalski, vietnami veterán és nyugalmazott autószerelő rossz természettel és rengeteg szabadidővel. Mindenkit elmart maga mellől az évek során, nem szeret senkit, és nem érdekli, őt szereti-e valaki. Ahogy ül a tornácán a kedvenc sörével és a kutyájával, Daisy-vel, és körülnéz, azon gondolkodik, mi történt a világgal. A szomszédságukban ő az egyetlen fehér háztulajdonos, közvetlen szomszédja a bevándorló Hmong család, amelynek gyermekei, Sue és Tao lassan, de biztosan a zsémbes Kowalski életének részévé válnak – megtörik a jég. Közhelynek tűnhet abban az értelemben is, hogy a Gran Torino egy tanmese a megváltoztathatatlan emberről a mindig változó világban, amilyet sokat láttunk már előtte is és azóta is. Ám a szokásos hollywoodi tanmeséket nem Clint Eastwood rendezte, és nem ő játssza a főszerepet: a Gran Torino a színészlegenda utolsó olyan munkája, ahol a kamera előtt állt – még egyszer, utoljára bebizonyítva, hogy ő a hamisítatlan, az egyetlen és utolérhetetlen cowboy. Idén azért is különösen jó megnézni (vagy újranézni) a Gran Torinót, mert pontosan megtapasztalhattuk, mennyire fontosak és nélkülözhetetlenek a barátok és családtagok az életünkben, miután a koronavírus-járvány elvette tőlünk az együtt töltött idő lehetőségét. Attól függően, hogy épp milyen lelkiállapotban vagyunk, a Gran Torino igazi katarzissal végződő feel good vagy feel bad mozi lesz, de egy biztos, szem nem marad szárazon, arról Clint Eastwood gondoskodik.
(Lampért Zsófia)
Julie and Julia
Ha feel good movie, akkor Julie and Julia! A tavaszi karantén alatt egy mélypontomban úgy döntöttem, félresöprök minden teendőt, rendelek egy francia virágüzletet ábrázoló puzzle-t, kiborítom a padlóra, és benyomom ezt a filmet. Ugyan a filmben látott ételek körülbelül egyikét sem enném, ehetném meg, de hatalmas elismerője vagyok a francia gasztronómiának. Ez a film úgy mutatja be a főzés örömét, hogy szinte szagokat és ízeket kezdünk el érezni. A filmben egymást érik a bonyolultabbnál bonyolultabb ételköltemények, és közben kirajzolódik a millenium kezdődő blogolási láza is, amit a youtuber-influenszer éra dübörgésének éveiben igazán megmosolyogtató és nosztalgikus visszanézni. A Julie & Julia film csodálatos appetizer karácsonyi délelőttökön, nagyit, sógort, unokát egyszerre lenyűgöző, de könnyed film nagyszerű színészekkel és egyáltalán nem sematikus témával, megvalósítással és karakterekkel.
(Bobák Szilvia)
Lady Bird
A klasszikus amerikai középsulis filmeket azt hiszem, soha életemben nem szerettem, de a Lady Bird azoknál sokkal több: viccesen, de fájdalmasan realisztikusan, összekacsintósan mutatja be egy sacramentói, egyik pillanatról a másikra élő, leszakadó fehér család mindennapjait a főszerepben Lady Birddel. A film tulajdonképpen az ő felnövéstörténete – az örökzöld műfaj miatt lehetne unalmas és sematikus is a téma, de a rendező, Greta Gerwig annyira érzékenyen mutatja be a tinédzser problémáit, hogy ez fel sem merül. A lány álmodozós, valóságtól teljesen elszakadt világa mindannyiunk tinédzser-szárnypróbálgatásaira, minden és mindenki elleni lázadásaira emlékeztethetnek minket. Ambivalens anya-lánya viszony, anyuka háta mögött összefogó apa-lánya jelenetek és egy különös lánybarátság szegélyezi a történetet, ami az év végi összegzések, visszatekintések heteiben különösen inspiráló tud lenni.
(Bobák Szilvia)
A család kicsi kincse
Ha a feel good movie-knak lenne díjátadójuk, 2007-ben minden bizonnyal A család kicsi kincse lett volna a győztes, de mivel ilyen nincs, „mindössze” két Oscar-díjat (a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb férfi mellékszereplő) és további két Oscar-jelölést tudhat magáénak. Abban az évben rengetegszer megnéztem ezt a tragikomédiát, és azóta is időről időre előveszem, de van, hogy csak YouTube-on rákeresek a kedvenc táncos jelenetemre – és garantáltan jókedvem lesz. Ugyanis adott egy diszfuncionális család, amely kisbusszal útra kel egy gyerekszépségversenyre. A buszt az apuka (Greg Kinnear) vezeti, aki kétségbe esetten próbálja eladni motivációs sikerprogramját, az anyósülésen felesége (Toni Collette) utazik, aki a végkimerültség szélén áll, mert próbálja támogatni a család minden egyes tagját: depressziós bátyját (Steve Carell), akit most engedtek ki a pszichiátriáról, mert szerelmi bánatában megpróbált öngyilkos lenni, a hétéves kislányát (Abigail Breslin), aki mindenáron szépségkirálynő akar lenni, és a Nietzsche-rajongó tinédzser fiát (Paul Dano), aki némasági fogadalmat tett. Na meg persze trágár apósát (Alan Arkin), akit drogfogyasztás miatt kirúgtak az idősek otthonából. De hát melyik családban normális mindenki?
(Tamás Anita)
