Boncsér Orsolya
„Egy lassan egyéves kisfiú és egy nyolcéves kislány anyukája vagyok” – meséli Boncsér Orsolya fotós, aki munkáival a Documentary Family Award fotópályázat Judges Choice Award díját és a Sorozat kategória negyedik helyét nyerte el. Tavaly harmadik helyezett lett, 2018-ban pedig szintén Judges Choice Awarddal díjazták. „A fotózás a munkám és a hobbim. Az emberi viszonyokat, a »létezést« dokumentálom, azokat az élményeket, pillanatokat, amelyek hatással vannak rám. Ugyan szövegíró is vagyok, de az érzelmeimet könnyebb képekben megfogalmaznom. Többnyire dokumentarista családfotósként dolgozom. Bizalmi munka ez: otthonukban keresem fel a családokat, és pár órától akár egy teljes napig részese vagyok az életüknek. Legyen szó iskolai, óvodai, werk-, könyv- vagy magazinfotózásról, az emberi tényező az, ami minden munkám középpontjában van. A karantén időszaka egybeesett a kisfiam születésével, ő a nagy nyertese ennek a »mindenki itthon ül, és mégsem ér a dolga végére« időszaknak” – magyarázza a fotós, aki rengeteg időt tölt gyerekek között, így nem véletlen, hogy díjazott fotóit is ez ihlette. „Jól emlékszem a saját gyerekkoromra: mennyire szabad, őszinte és intenzív volt minden, amit megéltem, miközben az idő sem sietett sehová. A nyertes sorozatba olyan képeket válogattam, amelyek a gyermekkort idézik. Szerettem volna, ha a képeket nézegetve másoknak is fel-felvillan valami abból a gyerekből, akik egykor voltak. A sorozat inspirációja Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani? című verse. Innen ered a sorozat címe is.”
A teljes sorozatért kattints a fotóra
Kövesd Boncsér Orsolyát az Instagramon
Baráth Mea
„Családommal Nógrád megyében élünk, egy kis faluban. Van egy nagy kertünk, erdő és tó a közelben. Az élet itt lassú és nyugodt, cserébe a családi élet leginkább hangos, kaotikus és nagyon intenzív – meséli Baráth Mea történetmesélő családi fotós és négygyermekes édesanya . – A karantén idején aktívan fotóztam az életünket, fontosnak tartottam dokumentálni ezt a furcsa időszakot. Tizenegy éve lettem fotós. Évekig műteremben is dolgoztam. Azt, hogy megtaláltam a saját hangomat a fotózáson belül, főként a gyerekeimnek köszönhetem. Megtanítottak rá, hogy nincs tökéletes család, és nem lehetek szuperanya, bármennyire is szeretnék. Magyarországon a dokumentarista családi fotózás még gyerekcipőben jár. Pedig a kakaóbajusz, lekvárfolt a pizsin, egy felszáradt könnycsepp a csillogó szemekben – ez a mi családi valóságunk. Karikás szemekkel, nyakunkra kulcsolt gyerekkarokkal tökéletes ez az időszak, a szülőség izgalmas, feladatokkal teli, fárasztó és szépséges évei. Anyának és apának lenni kihívás, de a legcsodálatosabb, leggazdagítóbb dolog az életben. A történetmesélő családi fotózás erről szól. Hiszek a valóságban, a tökéletlenség tökéletességében.”
A fotós díjnyertes képe az első külföldi, nagy családi nyaralásuk alkalmával készült az óceán partján. „A fotó a legelső fürdőzésünk. Szülőként egy strandolás is kihívás: viszed a fürdőcuccot, enni- és innivalót, naptejjel kenegetsz be mindenkit, tartod a törülközőt, vizes fürdőruhát cserélsz… Ahogy leértünk a partra, minden gyerek azonnal a vízbe akart kerülni. Legkisebb fiam is sietve próbált volna átöltözni, de nem találta a fürdőnadrágját. Mivel körülötte mindenki el volt foglalva, hamar feltalálta magát, és magára kapta a bátyja levetett rövidnadrágját. Szerencsére a családom már annyira megszokta a kezemben a fényképezőgépet, hogy teljesen természetesen viselkednek, akkor is, amikor kattintok. Megláttam ezt a szép keretet, amit a lányom és a fürdőruhát lóbáló férjem alkot, benne pedig a víz felé, bátyjához igyekvő kétévest, aki annak rendje és módja szerint átöltözött, ahogy a többiek – számára teljesen mindegy is volt, hogy mibe –, és megszületett ez a fénykép.”
Kövesd Baráth Meát az Instagramon
Kelemen Tibor
„A fotózás szépen lassan lett az életem része, de ma már napi szinten készítek képeket – meséli Kelemen Tibor, a 37 éves, kétgyermekes apuka, aki főállásban szoftverfejlesztéssel foglalkozik. – Az első gépemet 2005-ben, 22 évesen vásároltam az első fizetéseim egyikéből. Nem voltak különleges céljaim vele, csak az olyan szokásos dolgokat szerettem volna megörökíteni, mint a nyaralások, születésnapok. Idővel aztán megtetszett a képalkotás világa, így önállóan elkezdtem képezni magam. Fotós karrieremnek két dolog adott nagyobb lendületet. Az első az okostelefonok megjelenése, ami lehetővé tette, hogy mindig legyen nálam kamera, hogy gyorsan kidolgozzam és megosszam a képeket. A másik, amikor 2017-ben megvásároltam egy kisebb tükör nélküli gépet, ami méretének és ergonómiájának köszönhetően rendkívül motivál a fotózásra. Ekkor találkoztam a dokumentarista családfotózással mint fogalommal is – a műfaj szinte azonnal magával ragadott. A karantén egy jó lehetőség volt a családom fotózására. Egyrészt itthonról dolgoztam, másrészt össze voltunk zárva, így többet tudtam fényképezni őket; és mivel aktívak a srácok, ezért sokat voltunk a szabadban, így volt lehetőségem utcai fotózásra is. A díjazott képem a Budapest Eye-on készült. Az akkor 4,5 éves kisfiam édesapám kezét szorítja, hogy nagyobb biztonságban érezze magát a nagy magasságban.”
Kövesd Kelemen Tibort az Instagramon
Gazsó Attila
„A fotózás, annak is elsősorban a hagyományos, analóg módja körülbelül öt éve talált meg – kezdi Gazsó Attila, a 39 éves, négygyermekes családapa. – Tetszett sok ’50-es, ’60-as, ’70-es évekbeli fotós képi világa, illetve a folyamat, ami alatt egy ötletből vagy elkapott jelenetből kézben tartható fotó lesz. Már maga a technika is egy szembenállás a mai, minden területen túlpörgetett világgal: türelemre és alázatra tanít. Elsősorban emiatt fordultam a fotózáshoz a karantén alatt is, hiszen mindkettőre nagy szükség van egy hetekig tartó összezártság alatt, pláne egy ekkora családban. Amatőr fotósként értelemszerűen a főbb témáim a mindennapi életemhez kapcsolódó dolgok, a családom és a környezetem, amit a látásmódomon keresztül próbálok érdekessé tenni mások számára is.”
Díjazott sorozatában a fotós a bizonytalanság, a klausztrofóbiás helyzet és a családdal töltött tengernyi minőségi idő kettősségét ragadja meg. „Hat héten keresztül végig a kezem ügyében volt egy fényképezőgép, végig dokumentáltam a családi karantént. A krízis nagy változást és bizonytalanságot hozott az életünkbe: bezártak az óvodák és az iskolák, ráadásul külföldre napi ingázóként a munkába jutásom is bizonytalanná vált. Persze a negatív dolgok mellett nagyon sok pozitív következménye is volt a karanténnak. Amióta 20 évvel ezelőtt dolgozni kezdtem, soha nem volt lehetőségem ennyi időt egyhuzamban, ennyire szorosan a családommal tölteni, ami visszatekintve egy meglehetősen ijesztő felismerés. Együtt tanulás, játék, kertészkedés, pihenés; csupa hétköznapi dolog, amire ezelőtt is sokkal több időt kellett volna szánni, és ezt szem előtt kell tartanunk az úgynevezett normalitás visszatérte után is” – meséli Gazsó Attila, aki nemcsak a családját fotózza, Európa egyik legnagyobb bevásárlóközpontjában dolgozik, az ottani hétköznapokat dokumentálja utcai fotósként.
A teljes sorozatért kattints a fotóra
Kövesd Gazsó Attilát az Instagramon
Imserd meg a Documentary Family Awards néhány külföldi díjazottját is!
