Gyerekkora óta színpadon van, szinkronszínészként is ismert, de szerepelt reklámfilmekben és több sorozatban is. Néhány hete pedig minden hétköznap este láthatjuk a tévé képernyőjén: főszerepet játszik az RTL Klub új, saját gyártású sorozatában, a Keresztanyuban.
Hány napot forgatsz egy héten, mennyire feszített a forgatási tempó?
Most viszonylag lazán vagyok, a héten lett vége a karácsony előtt kirobbant téli szünetünknek, és már nincs is sok hátra. Szeptember elején kezdődtek a forgatások, és nekem igazából az első két-három hónap volt a legintenzívebb a hajnali kelésekkel és a 12 órás műszakokkal.
Egyszer egy interjúban zárkózottnak vallottad magad. Mennyire volt könnyű feloldódni a Keresztanyu stábjában?
Egy új közegben, ahol nem ismerek senkit, ott eleinte tényleg zárkózott szoktam lenni, vagy lassabban oldódok fel, mint az átlag. De ezzel itt abszolút nem volt probléma, mert sokukkal dolgoztam már, illetve nagyon közvetlen és nyitott volt mindenki.
A Keresztanyu egyik reklámplakátján felsorolják a karaktered, Pintér Márk nyomozó erősségeit és gyengeségeit. Neked mik az erősségeid és a gyengeségeid?
Erősségnek mondanám, hogy kitartó és precíz vagyok, szeretek igazán elmélyülni abban a karakterben, amelyet meg kell formálnom. Gyengeségem, hogy egy pillanat alatt el tud durranni az agyam, ha valaki nem úgy közlekedik a forgalomban, ahogy kellene, és hogy szorongó típus vagyok.
A 200 első randi című sorozatban csajozógépet játszottál, most nőcsábászt alakítasz. Ezekkel a sorozatkarakterekkel mennyire szoktak azonosítani téged?
Tény, hogy akik nem ismernek, alapvetően azt feltételezik rólam, hogy a való életben is nagyon hasonlítok azokhoz a karakterekhez, akiket a sorozatokban megformálok.
Oké, ez egy elég hízelgő skatulya, de nem akarnál valami teljesen más figura bőrébe bújni?
Ha a színházi szerepeimet nézzük, el vagyok kényeztetve, mert sokrétű karaktereket játszhattam. Persze az, hogy a két legnagyobb tévés munkám mindkét szerepe ilyen, akár utalhat arra is, hogy beskatulyáztak. De szerintem várjuk meg, mi lesz a következő, és ha az is egy csajozós szép fiú lesz, akkor azt fogom mondani, hogy jó lenne ebből kitörni. Viszont egyelőre nem félek ettől. Ez egyrészt egy hálás szerepkör, másrészt annyira jólesett, amikor valaki azt írta a Keresztanyu első pár része után kritikaként, hogy látja, hogy hozom azt, amire a külső adottságaim predesztinálnak – a szép fiú karaktert –, de közben meg a paródiáját is próbálom megfogni, vagyis hogy ő is esendő, ettől pedig abszolút életszerűvé, szerethetővé válik.
Tudod mire keresnek rá a Google-ön veled kapcsolatban a legtöbben?
Vannak tippjeim, de hallgatlak!
„Kékesi Gábor Instagram” – tény, hogy nem vagy valami aktív.
Nem, viszonylag későn is töltöttem le az applikációt. Egyébként számomra örök dilemma, hogy színészként kötelességem-e aktívnak lenni a közösségi médiában. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy – annak ellenére, hogy munkáról is szoktam posztolni – mivel az Instagram-oldalam mégis csak a civil énem egyik nyúlványa, akkor teszek ki bármit, ha kedvem tartja. És az van, hogy nem érzek késztetést arra, hogy folyamatosan tartalmat gyártsak oda. Sőt, néha még az is megfordul a fejemben, hogy törlöm magam a közösségimédia-oldalakról – elsősorban a Facebookról –, mert sokszor azt veszem észre, hogy pörgetem folyamatosan, veszik el az időmet, cserébe pedig nem kapok tőlük semmit.
A másik leggyakoribb: „Kékesi Gábor párja”.
És Columbo felesége. (Nevet.) Erre azért nem hoz ki találatot a Google, mert nincs párom. Szingli vagyok már elég hosszú ideje, ha volt is párkapcsolatom, az elég hamar lecsengett.
Én arra próbáltam rákeresni, hogy hogyan lett belőled színész, de erre sem volt találat. Elmesélnéd, hogyan kerültél a színészi pályára?
Kezdem a legelejéről, jó? Az egyik óvónénim azokat a gyerekeket, akiknek volt erre affinitásuk, és akiket ebben a szüleik támogattak, elvitte reklámfilm-válogatásokra. Nem is tudom, hogy ha ő nincs, valamilyen úton-módon a pályára sodródom-e… De a lényeg, hogy 1994-ben Eszenyi Enikő tervezett rendezni egy klipet Presser Gábor szólóalbumának, a Csak dalok című lemeznek az egyik dalához – ez volt A szerelem jó, a szerelem fáj. A videoklipbe beválasztottak engem meg egy kislányt, nekünk kellett megjeleníteni klasszikus drámák ikonikus jeleneteit. És ezen a klipforgatáson szólt a fodrász, hogy szereplőválogatás van az Operettszínházban a Valahol Európában ősbemutatójára, egy rakat gyereket keresnek, és ha van kedvem, menjek el én is.
Ahová elmentél, és remekül sikerült?
Nem egészen. (Nevet.) Én már nem nagyon emlékszem, de állítólag annyira féltem, hogy sírva rohatnam ki a castingról. De aztán megnyugtattak, hogy itt senki nem eszik gyereket, és végül be is kerültem. Sokáig a tömegben voltam, aztán szereztem annyi rutint, hogy Kuksi lettem, aztán ahogy nőttem, megajánlották nekem Szeplős, majd Csóró szerepét.
A Pesti Magyar Színiakadémián végeztél. A Színművészetire nem is felvételiztél?
De, háromszor is. Ott is ugyanaz történt velem, mint korábban sok reklámfilm-válogatáson: egész egyszerűen túlizgultam a dolgot. A színházban azt szeretem, hogy van két hónapom felkészülni, és kidolgozni az adott karaktert. Egy válogatón vagy egy felvételin meg ugye azonnal meg kell mutatnod, hogy mi van benned. Az első felvételin nem tudtam ezt megmutatni – és valószínű, hogy nem is voltam eléggé felkészült –, ugyanakkor tudvalevő, hogy akkoriban a Színmű tanárai egészen határozott elképzeléssel kerestek bizonyos figurákat, és simán lehet, hogy én szimplán nem illettem bele egyikbe sem. Aztán még megpróbáltam kétszer, de azokra még kevésbé készültem fel, szóval valahol törvényszerű is volt, hogy nem kerültem be. Azóta viszont azt érzem törvényszerűnek, hogy az akadémiára vettek fel, és Iglódi Istvántól tanulhattam – ő volt a mesterem és az osztályfőnököm. Csodálatos élmény volt, hogy közben folyamatosan statisztálhattunk, és kisebb-nagyobb szerepeket kaphattunk a Magyar Színházban. Annyiban hiányzik a Színmű, és ez talán a pályám alakulásán is látszik, hogy vannak ismeretségek, amelyek csak ott köttethetnek meg. Aki ott végzett, annak lépéselőnye van az olyanokkal szemben, akik kerülőpályán haladtak – mint például én is. Az mondjuk nem titok, hogy ha kijössz a Pesti Magyar Színiakadémiáról, szinte esélytelen, hogy egy fővárosi színházba bekerülj – én is vidékre mentem.
De ez nem feltétlenül hátrány, nem?
Nem. Én világ életemben későn érő, vagy inkább úgy mondanám, lassan beérő típus voltam. Idén leszek 37 éves, és úgy tűnik, hogy most a Keresztanyu meghozza az áttörést. Mondjuk, szerintem semmiről nem késtem le, és szerencsés alkat is vagyok: pár évet letagadhatok, főleg, ha megborotválkozom. (Nevet.)
A zenés vagy a prózai darabokban érzed magad inkább jobban?
A Pannon Várszínházban főleg zenés előadásokban játszottam, viszont én legalább annyira szeretem a prózát, mint a musicaleket. Imádok énekelni és táncolni, de egy prózai műben sokkal több színt és amplitúdót lehet egy karakteren belül megmutatni.
És talán többet lehet elemezni is, hiszen egyszer azt nyilatkoztad, hogy színészként az ember önmaga pszichiátere.
Alapvetően ma Magyarországon realista színjátszás folyik, azaz a színész saját magát próbálja meg a karakteren belül megmutatni. Szóval adottak a szerep személyiségjegyei, de a színész önmagát mégsem tudja megtagadni, ezáltal egyfajta fúzió jön létre. Amikor ezt mondtam, akkor arra akartam utalni, hogy mivel a karakter miatt teljesen más oldaladat próbálod megmutatni, olyan dolgok derülhetnek ki, amiket előtte nem is tudtál magadról. És az is benne van, hogy ezáltal olyan régi traumák, frusztrációk is felszínre jöhetnek, amik lehet, hogy amúgy rejtve maradtak volna.
Tavaly nyár végén, a forgatások miatt egy időre elköszöntél a veszprémi Pannon Várszínháztól, és a járványhelyzet miatt jelenleg egyébként sincsenek előadások. Hiányzik a színpad?
Érdekes, éppen a napokban gondolkoztam el ezen. Megkérdeztem magamtól: hiányzik nekem a színház? És nem kaptam egyértelmű igent. Nyilván jó lenne újra színházban játszani, de egyrészt nem telt el annyi idő, hogy igazán érezzem a hiányát, másrészt meg annyira a sorozatra koncentráltam, hogy esélye nem volt ennek a hiányérzetnek felerősödnie. Szóval nem, még nincs fizikai fájdalmam.
Hogyan töltődsz föl, amikor nincs munka?
Sportolni nagyon szeretek, de amikor röpködnek a mínuszok, maradok az itthoni edzésnél, van húzockodó rudam, TRX kötelem… Rettentően vágyom arra, hogy elutazzak valahová, és nem is feltétlenül meleg helyre: imádok síelni, kár, hogy ezt illetően is korlátozottak a lehetőségek. De sebaj, legrosszabb esetben az eplényi sípálya minden négyzetcentiméterét fogjuk a barátaimmal végigsíelni.
Fotó: Czvitkovits Judit
