Tompa Andrea Fejtől s lábtól kötete nyolc éve jelent meg. Néhány hete, január elején, a téli szürkeségben újra levettem a polcról (na jó, megnyitottam az e-bookomban) a kötetet, és azóta is a több mint száz évvel ezelőtti kolozsvári mindennapok jelentik számomra az esti, alvás előtti kikapcsolódást. Hogy miért írok egy nyolc éve megjelent könyvről? Mert úgy gondolom, ha valaki most vetné bele magát a szerző műveibe, akkor ez a kötet a tökéletes kapudrog hozzá. És azért, mert néha jó újra felfedezni nagy hatású könyveket, és inspirálni másokat is az elolvasására.
A kötet egyik legnagyobb bravúrja, hogy sok történeti kutatással és irodalmi munkával ellentétben nem a kicsiből következtet a nagyra, azaz az apró történetekből rajzol ki egy koherens egészet, hanem levéltári forrásokból, eseménytörténeti tényekből kiindulva megrajzolja azokat a karaktereket, akik az adott korban élhettek. Mindezt pedig annyira realisztikusan, ízesen teszi, hogy a könyv végére egy komplett kor társadalomtörténeti viszonyrendszerét vihetjük el magunkkal. A másik bravúr talán a nyelviségben rejlik. A szerző korabeli, számunkra már idegenen csengő kifejezésekkel teli nyelven írta meg a történetet, tele latin kifejezésekkel, erdélyi nyelvjárással. Azonban ez ne tántorítson el senkit az olvasástól, maximum egy fejezet alatt el lehet sajátítani a korabeli erdélyi nyelvet.
Tompa Andrea a Libri Irodalmi díjjal és és Bödőcs Tibor a Libri irodalmi közönségdíjjal
A Fejtől s lábtól főszereplői a gyerekkor és a felnőttkor határán, friss egyetemistaként keresik az identitásuk, szerepüket Erdélyben, és általánosabban abban a változó világban, ami körülveszi őket az előző századfordulón. A problémáik szinte a mieink is lehetnének, a korabeli orvostudomány, feminista szerveződések, kávéházi élet és alakuló erdélyi fürdőkultúra, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia hangulatának pontos ábrázolása viszont pontosan láttatja, hogy itt egy egészen más világról van szó. A jelenkor pozíciójából kifejezetten izgalmas visszatekinteni erre a korra, gyakran gondolhatja magában az olvasó, hogy „ó, ha tudnátok, merre fog menni a világ folyása…”
A szerző egyébként maga is kolozsvári, az írói tevékenysége mellett színikritikusként is dolgozik. A kötet Kolozsvár-ábrázolása (és a korabeli színházábrázolása) szuperérzékeny, elképesztő olvasottságról tesz tanúbizonyságot, és nagyon jól érzékelteti az „erdélyiség” és az erdélyi értelmiségi réteg pozícióját is. De éppen ilyen bravúrral festi meg a szerző a korban már világvárosként számon tartott Budapestet a cirkuszaival, kéjnőivel és polgárságával.
A két orvostanhallgató történetének megírása remek alkalmat kínál a korabeli testhez való viszonyulás leírására is. A kötetet olvasva egy kis kétségünk sem marad, hogy az előző századfordulón két orvostanhallgató vajon így vélekedetett-e a testéről, mások testéről, és általában: a testiségről. Szó van szexualitásról, önképről, orvosi egyetem lévén boncolásról, népbetegségekről, fürdőkúrákról és a szépség fogalmáról is. Ma, amikor annyira kiemelt helyet szánunk a testápolásnak, edzésnek, önszeretet elérésének az életünkben, szinte terápiás hatású kilépni ebből a felfogásból, és megnézni, hogyan működött mindez több mint száz évvel ezelőtt.
