El lehet mesélni egy rinocérosz segítségével Európa történetét? Közelebb kerülhetünk egymáshoz, lebonthatjuk az ítéleteinket, és bár távoli remény, de többek lehetünk egy ilyen furcsa állattól? Ti mit válaszoltok elsőre? Sejtem, azt, hogy nem. Én sem tudtam először mit gondoljak, mikor találkoztam a felvetéssel, de gyorsan rájöttem, mennyi mindent változtathat bennem, bennünk a vers, a lélek, az a 21 gramm – ami az Ó, rinocérosz kötet minden sorában ott van.
Jó pár hónapja történt, ha belegondolok, egy éve is lehet már – a szerzővel ültünk egy budai eldugott kis kávézó teraszán – a rohanó hétköznapban egy órányi nyugalom. Ott mesélt először a rinocéroszról, telefonból néztük a híres Dürer metszetet, és ahogy hallgattam, miként találta meg őt ez a különleges állat – aminek a tudomásom szerint nincsen mítosza az ókori kultúrákban, azaz egy szinte megíratlan állatról van szó –, hogy vetődött fel benne, mi lett volna, ha Zeusz nem egy fehér bika, hanem egy fekete rinocérosz képében rabolta volna el Európát –, mit változtatott volna mindez a világon és akár Magyarország helyzetén, arról kezdtem el gondolkodni, tud-e emberi nyelven hozzánk szólni ez a rinocérosz. Mert azt talán meghalljuk, bár egyre kevesebb szóra és hangra vagyunk nyitottak. És akkor még nem volt pandémia, bennem az egyén individualizálódásának folyamata rémlett fel, az út, amikor egyre inkább magunkra maradunk a kérdéseinkkel, és kapaszkodót keresünk. Pár nap múlva a postaládámban landolt a kézirat. A 154, számozott verses egységre (és utána Ovidiusz szabad címmel egy szám nélküli, lezáró verssel keretezett) kötet 3. pontjánál nyílt ki:
„A rinocérosz emberi nyelven szól. Más nem is hiányzott. – Ó, egy rinocérosz! – Ó, egy rinocérosz! – Milyen robusztus! – Milyen félelmetes! – És milyen ronda. – Mi lehet egy ilyennek a szívében? Pedig a tekintete egészen emberi.” Ebben a pár sorban mindazt megláttam, ami az ítéletek, a távolság és a félelem okozta ember lelkében benne van. Tudtam, ez a kötet nekem szól. Ha már az imént említettem az utolsó verset, a kötet címében, az Ó, rinocéroszban az Ó betű is Ovidiusra utal, ez a lezáró vers még 2017-ben íródott, és adta az alapgondolatot, illetve Ovidiust idézi a könyv mottója is – ami az Átváltozások első négy sora.
Visszatérve a találkozásra – ma már fura visszagondolni ezekre a maszk nélküli, békét kereső kávékra, beszélgetésekre, megkapaszkodásokra. Arra, hogy amiről Schein Gábor mesélt ott a teraszon, amit verses regényében megfogalmazott, amihez a rinocérosz ezernyi arcát és lekötözött valóját megmutatta – valósággá vált. Hisz a versek születése még a vírushelyzet előttre tehető – a szerző nem várhatta, hogy amit bennük leírt, nemsokára a jelenünk lesz.
„A rinocérosz az emlékek hullámtörője. Megtöri az idő és a valóságok hullámzását.”
A kötetnek már a címe is figyelemelkeltő, ahogy haladunk előre, egymás után találkozhatunk történelmünket, jelenünket és létünket is szintetizáló gondolatokkal, amelyek mélységek és magasságok között a rinocérosz zabolátlan vágtatásával rohannak végig ókori görög mitológiai történeteken, láthatjuk az egyiptomi kivonulást és Jézus születését, Dürert és egy-egy mondat erejéig az elmúlt századok történetét is. Ugyanakkor, ahogy fent írtam – a jelenkor problémái is fókuszba kerülnek: mindaz, amiben élünk. Vírus, maszk, ítélet, a média hatalma, a kihalófélben lévő állatfajok és mesterséges szaporításuk, sőt a bántalmazó kapcsolatok is.
És szó van az írástudók, az írók felelősségéről, arról, hogy az igazi eredetiség mennyiben magánügy és mennyiben kell a közönséget kiszolgálni. Több általam nagyra tartott gondolkodó írta, mondta már, hogy valójában nincs idő, minden egyszerre történik – ám bevallom, eddig édesapám vagy Pilinszky János mellett csak kevesen tudták tökéletesen átérezni és átadni ezt a gondolatot. Az időt és a valóságot. Schein Gábor Ó rinocérosza egészen közel hozza az olvasóhoz a minden és mindenki egy gondolatkörét. Hisz a könyvben szó van arról is, mi valós – „csak az való, ami nélkül holnap nem vagyok..csak az való, ami fölösleg. (…)Hogyan tud ennyire lenni, ami nincsen?” Azon sokat gondolkodom, a kötet mennyire önéletrajzi, de ezt személyesen kérdezem meg a költőtől – ahogy a szabadsághoz fűződő kapcsolatát is –, ugyanis április 21-én a Szalonban lesz vendégem Szávai Viktóriával és Bezerédi Zoltánnal együtt.
„A rinocérosz nem méltányos, nem toleráns. Szenvedélyes és szerelmes. A rinocérosz megbízhatatlan. Nem a béke követe. Ha valaminek követe egyáltalán, akkor a szabadságé.”
Olvass tovább!
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
