Nyers, ösztönös és szabad. Egyetlen helyen, a színpadon. Ott volt egyedül biztonságban. Amíg a közönség kritikus, rajongó tekintete rá szegeződött. Ott néhány óráig szeretett élni. Mert éjszakánként össze volt zárva a valósággal, a férfival, akinek olyan sokáig hitte, tartozik valamivel, a hangjával, a jelenlététével – aki mellett minden reggel újra kellett élesztenie önmagát. De volt valamije, amit senki nem vehetett el tőle. Amit bárhova is ment, magával vitt. Talán emiatt érezte úgy, hogy van esélye, ahogy ő mondja, túlélni. Tina Turnernek ez a valami, a hangja volt.
1985-ben egy koncerten
Hétfő este volt, és tapsolt a mozi. Premiervetítéseken ez megszokott, de egy hétfő kora esti vetítésen, ahol a négyszázas nézőtéren körülbelül húszan ülnek, ott nem. De most van kit, és van miért megtapsolni. A taps nem is annyira Tina Turnernek, mint Anna Mae Bullocknak szól (Tina Turner eredeti neve – a szerk.), aki megvalósította az amerikai álmot, a piszkos kisváros kóristalányából a rockzene legendája lett. Úgy, hogy közben abban semmi irigyelni való nem volt. Ő sem élné újra a saját életét, pedig még csak nem is boldogtalan. Csak túl rögös volt az út a boldogságig.
Tina Turner a ’60-as években
„A gyapotföldeken születtem, de a hajamnál fogva rángattam ki magam onnan. Senki nem tanított rá hogyan kell.” De nemcsak, hogy nem tanították. Magára is hagyták. A Tenesse államban született kislányt a nagymamája nevelte fel. Se édesanyjával, se édesapjával nincs, és nem is volt közeli kapcsolata. Nem tapasztalta meg, mit jelent szeretni, számítani valakire. Majd megpróbálta elhitetni magával, hogy nem is olyan fontos ez. „Vastag páncéllal vettem magam körbe, és úgy álltam hozzá mindenkihez, hogy „ne foglalkozz velem, megvagyok így, nem kell engem szeretni, hagyj, megyek tovább.”*
Önmagából táplálkozott. Mert nem volt senkije, önmagán kívül. A hangján kívül. És ha magadra maradsz: elveszel, vagy felülemelkedsz. Ő az utóbbit választotta. De csak miután elhitte, miután el tudta hinni önmagáról: más sorsot érdemel. Tizenhat év után lépett ki a bántalmazó házasságából.
1956, az év, amikor megpecsételődött a sorsa a tizennyolc éves Anna Mea Bullock-nak, aki nem akart mást, csak énekelni, miután minden este a nézőtéren hallgatta az akkor már népszerű Ike Turnert és zenekarát. A többszörösen elvált rockénekes eleinte elutasította, majd odaadta a lány kezébe a mikrofont. Akinek a hangja első hallásra szerelem volt a számára, és Ike Turner meghallotta benne a jövőt, a sikert, a pénzt és a hírnevet. És ezt a végletekig ki is használta.
Ike és Tina Turner formációban 1971-ben Hollandiában
Tina Turner 1981-ben vallott színt először a People magazinnak a vele történtekről, mindarról a traumáról, amit a karrierjét beindító első férje mellett átélt. T.J. Martin és Daniel Lindsay rendezők erre a dramaturgiára építik fel az egész dokumentumfilmet, amely öt fejezetben meséli el Tina életét, kisebb hangsúlyt fektetve az egészen szürreális gyerekkori családi viszonyokra és nagy hangsúlyt fektetve Ike Turnerrel való kapcsolatára. Így, az egyébként meglepően sok archív felvételt és üdítően kevés beszélő arcot felvonultató dokumentumfilm el tudja kerülni a kronologikus történetmesélés egysíkú kliséjét és szinte észrevétlenül tud ugrálni Tina Turner idősíkjában bármilyen irányba. Ebből a két órás, cseppet sem irigyelt, de tiszteletteljes főhajtásra érdemes hőstörténetből kitűnik az igazság: Tina Turner őstehetség volt. Nem különösebben szép, nem kiemelkedően okos, és a legkevésbé sem volt tudatos: de őserőként, lobogó tűzként, szenvedélyből énekelt. Nem tanult táncolni, nem tanult énekelni, nem tanulta a zenészszakmát, de a tehetsége áttört a falakon. Tina Turner nem a popzene miatt, hanem annak ellenére lett sztár. A hangja és a személyisége leuralta a petyhüdt popzenét – erre pengeéles anekdotával reagál is a film, bemutatva, hogy hogyan hangzott volna az angol Bucks Fizz csapat előadásában Tina Turner első világslágere, a What’s Love Got To Do With It. De menjünk kicsit vissza az időben.
Felfedezte saját erejét
„Ike éjjel-nappal próbált. Amikor depressziós lett, egyre többet kellett dolgoznunk, hogy megfeleljünk az elvárásainak.” Az elvárásoknak, amelyeknek nem lehetett megfelelni. A Grammy-díjas Ike Turner rendszeresen verte őt, válfával, véresre. Sokszor ok nélkül, a semmiből, kiszámíthatatlanul. Rendszeresen meggyalázta, megalázta és megerőszakolta. Rettegésben tartotta. A kék, zöld foltokat alapozóval tüntették el, a sebhelyekről pedig senki nem kérdezte. A nő, aki elénekelte a Beatles Help című dalának feldolgozását, „Segíts, ha tudsz, szomorú vagyok.”, valójában sosem kért segítséget. A verések után nem magát, hanem a férjét sajnálta. Mert tudta, hogy az ő lelke beteg. És mikor Tina felismerte, változtatnia kell, amikor már mindegy volt, hogy életben marad-e vagy sem, amikor már nem volt vesztenivalója, felfedezte a saját erejét. Visszaütött, és kimondta: „többé senki sem bánthat.”
Jelenetek a dokumentumfilmből
Tina Turner sokáig nem tudta, hogy megvan benne az az erő, ami miatt egyszer bálvánnyá válhat, amivel megvalósíthatja azt az álmot, amit csak félve mert kimondani: „Az első stadionokat megtöltő fekete rock énekesnő akarok lenni.” Több ezer ember elé állt ki énekelni, úgy, mintha csak a ma lenne. Mintha nem lenne holnap. Mintha többé nem bántanák. Mintha felszabadulna. Mintha csak a dal és ő volna.
„Ha abban a pillanatban, amikor megalázottan görnyedtem a padlón, valaki közbekiáltotta volna, hogy „most indulhat a zene!”, azonnal felpattantam volna a földről, arcomon hatalmas mosollyal, és úgy énekeltem, meg táncoltam volna, mint egy eszelős. Ha zenéről volt szó, mindig magabiztos voltam, elillant belőlem minden szégyenérzet: sosem voltam például lámpalázas. Már kicsi lányként is jól tudtam, hogy jobban énekelek, mint a felnőtt nők körülöttem. Ezzel a tehetséggel születtem.”*
A film készítői tudták, miért érdekes Tina Turner, és ebben csak a sokadik helyen áll az, hogy világsztár lett. Anna Mae Bullock a lehető legrögösebb úton jutott fel a csúcsra, katarzis és eufória nélkül, de minden célját teljesítve. Feloldhatatlan ellentét, és elemi erő, egy nőben, aki mindig ment tovább.
*idézetek Tina Turner Életem szerelme című könyvéből.
Fotó: Pannonia Entertainment, Getty Images
