Heti kultkedvenc: A posztmodern szuperhősfilmbe a virsliujj is belefér

2022. május 22. |

Egy film, amiben egyszerre tematizálódik az Amerikában élő ázsiai diaszpóra helyzete és a mentális betegségek családon belüli kezelése, de amiben simán elfér a virsliujj, a szakácssapka alatt bújkáló mosómedve és a párhuzamos valóságban beszélgető kődarabok is.

Képzeld el, hogy minden döntésed létrehoz egy párhuzamos valóságot. Máshogy alakul az életed attól függően, hogy reggel tojást vagy palacsintát reggeliztél, hogy elmentél-e randizni a gimis szerelmeddel vagy sem, hogy egyetemre mentél-e vagy inkább dolgozni kezdtél, és ezek a lehetőségek mind léteznek egy alternatív világban. Képzeld el, hogy ez minden egyes ember esetében így van, amióta csak az emberiség létezik. Lehetséges mondjuk egy olyan univerzum, amiért az őseinknek valamiért mégsem sikerült feltalálniuk a kereket, vagy amiben egyáltalán nem is másztak le a fákról, esetleg amikben az evolúció furcsa zárványának tűnő virsliujjú ősembernek sikerül legyőznie a homo sapienst, és így az ő génállománya öröklődik tovább.

minden-mindenhol-mindenkor-film-ajanlo-daniels-szuperhos

Mindez azt jelentené, hogy minden lehetséges, és párhuzamos valóságokban minden létezik, amit az emberi agy képes elgondolni. Kicsit olyan ez, mint a Shakespeare-t író majmokról szóló gondolatkísérlet: ha fogunk végtelen sok majmot, és leültetjük őket írógépek elé, az egyik biztosan begépeli majd Shakespeare összes művét.

Ez a központi elképzelése a Minden, mindenhol, mindenkornak is, amiről érdemes azonnal elmondani – még mielőtt túl komolyan vennénk a párhuzamos valóságok gráfrendszerével kapcsolatos filozófiai fejtegetést –, hogy az a csak Daniels néven futó rendezőpáros jegyzi, amely Daniel Radcliffe főszereplésével korábban egy fingó hulláról forgatott filmet.

A Minden, mindenhol, mindenkorban egy Amerikában élő kínai család a főszereplő: Evelyn (Michelle Yeoh) és Waymond (Jonathan Ke Quan) egy rosszul menő kis mosodát vezetnek, és közben próbálnak boldogulni egy idegen ország bonyolult adórendszerében. Az egész egyáltalán nem az az amerikai álom, mint amit elképzeltek, ők mégis beleragadtak egy gyökereiktől és kultúrájuktól távoli életbe, elszalasztva a lehetőséget minden boldogságra – legalábbis Evelyn egészen biztosan így érzi. Talán még nehezebb helyzetben van a lányuk, Joy (Stephanie Hsu), aki már amerikai identitással, és ráadásul leszbikusként próbálna élni szigorú és konzervatív erkölcsöket valló kínai családjában.

Evelyn kilátástalannak tűnő élete fenekestül felfordul, amikor tudomást szerez a párhuzamos valóságok létezéséről, és arról, hogy rajta múlik a világ megmentése: egy tébolyult, omnipotens lény, aki képes egyszerre jelen lenni minden univerzumban, az egész létezést veszélybe sodorja. Az adóhivatali gondokkal küzdő, mosodavezető Evelyn ekkor döbben rá, hogy mennyi minden lehetett volna: ha Kínában marad, válhatott volna belőle híres énekesnő, lehengerlő erejű kisujj kung fu harcos, de (néhány evolúciós hiba révén) akár beszélni és gondolkodni képes kőszikla is. Ebben az egyszerre sokkoló és mámorító felismerésben lassan felmerül benne a kérdés: mi értelme van az életnek, ha minden lehetséges, és mégsem érezzük magunkat soha boldognak?

Nem érdemes belemenni további részletekbe a Minden, mindenhol, mindenkor elképesztő tempóban pörgő, szürreális és posztmodern (és iszonyúan szórakoztató) cselekményéről, amúgy is nehéz lenne leírni, mi történik a több mint kétórás játékidő alatt. Amitől ez a film igazán érdekes lesz, az a szinte pofátlan lazaság, ahogy a szuperhősfilmek műfaját kezeli és kiforgatja: eredeti, szürreális humorral visz végig a történeten, miközben szédítő, pszichedelikus látványvilágot teremt. De a sodró őrületben felmerülnek egészen elemi kérdések is. Például, hogy mi a szülő felelőssége a saját gyereke mentális jóllétében, hogy meddig lehet – a legnagyobb jószándékkal is – befolyásolni egy gyerek sorsát, és mikor kell elengedni a kezét, még akkor is, ha olyan döntést akar hozni, amitől megszakad a szívünk. Vagy hogy milyen felelősséggel tartozunk azokért a választásokért és lemondásokért, amiket egy párkapcsolat érdekében teszünk. Meg úgy egyáltalán: hogy mi az élet értelme.

Ha ez sem elég, a virsliujjakkal zongorázó Jamie Lee Curtisért egészen biztosan érdemes megnézni!

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra