A koronavírus-járvány első hulláma alatt rendeltem meg Edith Eva Eger könyvét, de sajnos mire megérkezett, úgy éreztem, félre kell tennem ahhoz, hogy tényleg megértsem az üzenetét. Ekkorra ugyanis már sikerült túllépnem a két hétig tartó, bizonytalanságból fakadó síráson, szorongáson és étvágytalanságon, amit a hirtelen betörő pandémia és bezártság okozott. Félretettem, mert éreztem, hogy később még nagy szükségem lesz rá, és jobban teszem, ha akkor veszem elő, amikor éppen egy újabb lelki megpróbáltatás előtt állok.
Végül kiderült, hogy tényleg az volt legjobb, amit tehettem, hogy megvártam, amíg ismét megszólított a könyv. A szomszédban zajló háború kitörésekor vettem elő ismét, reménykedve abban, hogy Edith Eva Eger segít túllendülni a sokkon és tehetetlenségen, amit ekkor éreztem. Ahogy olvasni kezdtem, ráébredtem, hogy ez a nő – aki 16 éves volt, amikor a nácik haláltáborba hurcolták az egész családját, neki pedig a a Kék Duna keringőre kellett táncolnia Joseph Mengelének, annak az embernek, aki gázkamrába küldte a szüleit – semmiképpen sem szeretné azt az érzetet kelteni, hogy az én problémáim kevesebbet érnek, mint másoké. (És természetesen ezzel semmiképpen sem szeretném azt sugallni, hogy a szorongásom egy lapra helyezhető azok problémáival, akik jelenleg is a háború elől menekülnek vagy valamilyen traumát éltek át.)
Edith Eva Eger, akinek minden oka meglenne arra, hogy mások apró-cseprő gondjairól azt gondolja, hogy azok katonadolgok az általa átélt traumákhoz képest, olvasóihoz, ahogy pácienseihez is, kimeríthetetlen kedvességgel és önzetlenséggel fordul. Könyvében végigkalauzol minket a saját emlékein a legborzasztóbb, legelképzelhetetlen eseményektől kezdve a traumával való szembenézésen át egészen a gyógyulásig, miközben pszichológusként segíti át lelkileg a megpróbáltatásokon saját magát és az olvasót is – mintha ott állna mellettünk, és személyesen mesélné el a történetét. Mindezt úgy, hogy a fejezetek végén nem lesz sokkal rosszabb a kedvünk, hanem épp ellenkezőleg: megtanít arra, hogy mindenben képesek legyünk a szépet látni.
Csodálatos, hogy valaki, aki ilyen borzalmakat élt át, milyen izgalommal és reménnyel tud tekinteni a jövőbe.
Az a kitartás és erő, amit a világhírű pszichológus a II. világháborúban, majd az azt követő rendszerben átélt, ma már távolinak tűnik, mégis sok ember valósága – és valakinek a jelene is. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, de azt százszázalékosan mi alakítjuk, hogy fejben hogyan állunk hozzá ezekhez, és miképpen fordítjuk őket a hasznunkra. Nekem nem muszáj elhinned, de Edithnek hihetsz.
„Passzívnak lenni azt jelenti: hagyod, hogy mások döntsenek helyetted. Agresszívnak lenni azt jelenti, hogy te döntesz mások helyett. Asszertívnek lenni azt jelenti, hogy a magad számára te hozol döntést. És bízol benne, hogy ez elég, hogy elég vagy.”
