Ékszerkészítő, festő vagy – vászonra és testre is alkotsz –, készítettél saját filmet és dolgoztál már máséban is art directorként. Kihagytam valamit?
Nyaranta kisgyerekeket tanítok. Textilművesként végeztem a szakközépiskolában, majd dekorációs festőként OKJ-n, de voltam már festőinstruktor is.
fotó: Heródek Márton
Mit mondasz, ha valaki megkérdezi, hogy mivel foglalkozol?
Képzeld, erre van egy jól betanult szövegem. Azt szoktam mondani, hogy képzőművész-art director-tervező, mert ez mindent magában foglal. Egy ideje leszoktam róla, hogy azt mondom, testfestő vagyok, mert arról mindenkinek az jutott eszébe, hogy nagymellű nőciket festek autóversenyeken, vagy a majálison kisgyerekek arcára pingálok tigriseket. Egyébként ezek mellett idegenvezető is voltam négy évig, de most hagytam abba, mert teljesen kiégtem.
A barátod, Kámán Albert filmjében, a Bányai-Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter főszereplésével készült Magányban is art director voltál, éppen most fogjátok fesztiváloztatni.
Sokat dolgozunk együtt és nagyon szeretem, hogy olyan ember van mellettem, akivel ennyire kiegészítjük és támogatjuk egymást. Rengeteget segítünk a másiknak az alkotási folyamatokban, sokat köszönhetek neki. Ez a film a közös művészetünk gyermeke. Önerőből készült, kettőnk pénze van benne. A hátteret és a set designt én terveztem és kiviteleztem, a festményeim vannak középpontban, a főhős lelkivilágának torzulása hozza őket előtérbe. Ez egy lélektani dráma: a szereplők be vannak zárva a Covid miatt a lakásukba, és nagyon sok dolog történik velük rövid idő alatt. Az volt a célunk, hogy az alkotásoknak központi szerepük legyen és főként fiatal művészekkel dolgozzunk együtt: Murakami Patrickkal, Labrosse Dániellel, Szőke Gábor Miklóssal és Weiler Péterrel.
fotó: Kis Olivér Rudolf
Arról is láttam videót, hogy slammelsz…
Ez is egy nagyon fontos részt töltött be az életemben, már négy éve foglalkozom vele. Mostanában a diploma miatt nem volt elég időm és nem is történt az életemben olyan dolog, ami inspirált volna, viszont pont elkezdtem megint írni egyet. Nagyon szeretek színpadon állni, pláne amikor slammelünk. Ilyenkor kapsz 3 perc 18 másodpercet, senki nem szólal meg, elmondhatod a gondolataidat és leesik a súly a válladról.
Hogyan kezdtél el képzőművészettel foglalkozni?
Hetedikes koromban kezdtem gondolkozni azon, hogy merre menjek tovább. Gimnáziumba biztos nem akartam, mert szakmát szerettem volna. A rajztanárom, Könyves Katalin azt mondta, hogy nagyon szépen rajzolok, és elhívott a rajzszakkörére. Ő tanított meg engem az alapoktól kezdve mindenre. Amikor bejelentettem otthon, hogy grafikát szeretnék tanulni, apukám azt mondta, hogy a híd alatt fogok meghalni, a művészek éhen halnak – ő már óvodáskoromban jogi egyetemre küldött volna, de anyukám nagyon támogatott. Végül jelentkeztem is, de elrontották a felvételimet. Azt mondták, hogy sajnálják, beteltek a helyek, de textilműves szakra még beférek. Textilművesnek lenni azt jelenti, hogy mindenhez értesz egy kicsit – a szabáshoz, a bőrdíszműhöz, nyomatokhoz, a divat- és textiltervezéshez –, de nagyon semmihez. Ebben az iskolában sajnos elvették a kedvemet a művészetektől, nem is engedtek érettségizni, csak sok nehézség és kérvény árán. Azt mondták, hogy nekem nem való a művészet, hagyjam abba, mert látszik, hogy úgysem tudnék megtanulni semmit – én csak azt nem tanulom meg, ami nem érdekel. Végül marketingre jelentkeztem az egyetemen, amit már én rontottam el: plusz érettségiket is letettem, de ezek nem számítottak ezen a szakon. Nagyon mérges voltam magamra, mert nem akartam egy évet kihagyni. Pótfelvételivel kerültem be a METU kézműves tárgykultúra alapszakjára, amit nem bántam meg. Hiszek a sorsszerű dolgokban: ha már ennyiszer el lettek rontva a dolgaim és a művészetek felé terelt az élet, akkor lehet, hogy tényleg ezzel kell foglalkoznom. Nekem itt jött meg az önbizalmam. Ami pedig a testfestést illeti, amikor először beszéltem róla, az oktatóimnak, azt mondták, hogy nagyon izgalmas, építsük bele a munkáimba. Most pedig itt vagyok.
Clear Budapest, fotó: Kámán Albert, modell: Kálmán Imola, 2020
Fontos számodra, hogy a művészetedben társadalmi problémákat dolgozz fel. Mi az, ami leginkább foglalkoztat?
Festhetek egy szép virágot is, de az a fontos, hogy legyen mögöttes tartalma. Főként a közvetlen környezetemből próbálok inspirációt nyerni. Nagyon fontos számomra a környezetvédelem, az újrahasznosítás és a fenntarthatóság is, ami az összes munkámon meglátszik. Van egy kollekcióm, ami erre a tematikára épült. Akkor készítettem, amikor vége lett az első Covid-hullámnak és kimehettünk az utcára. Arra reflektáltam, hogy milyen furcsa, hogy levehettük a maszkot, miközben a budapesti levegő egyáltalán nem tiszta. A mostani diplomamunkám is fenntarthatóságra épült. A kollekcióm az Attention Please nevet kapta. Olyan ékszereket készítettem három réteg galvánarannyal bevont sárgarézből, amiket a földbe kell ültetnünk ahhoz, hogy megkapjuk a rajtuk lévő igazgyöngyöt. A lényege az, hogy adjunk is valamit a természetnek, ne csak elvegyünk tőle. Olyan kapcsolódási pontot kreáltam a gyöngyök és a láncok között, amik kizárólag roncsolással bonthatóak. Gyógyszeres kapszulákkal dolgoztam, magokkal töltöttem meg őket – ebben van az igazgyöngy is –, és nem tudjuk csak úgy leszedni a láncról. Ha elültetjük és locsoljuk, akkor pár héten belül nő belőle egy virág, és ki tudjuk emelni az ékszert a földből az igazgyönggyel együtt.
Nyaklánc az Attention Please kollekcióból, Fotó: Kámán Albert
Van egyébként olyan művészeti ág, amit még nem próbáltál?
Mindig foglalkoztatott a divat. Ékszer- és kiegészítőtervező szakon végeztem, de nem csináltunk olyan sok kiegészítőt, mint azt szerettem volna. Nagyon érdekelnek a kalapok és a cipők – én annyira szeretném a saját cipőimet megcsinálni, hogy azt el nem tudom mondani. Mindig azt gondoltam, hogy minél több dolgot próbálsz ki, annál hamarabb rájössz arra, hogy mit is akarsz igazából csinálni. Jelen pillanatban a művészetmenedzsment és a kurátorkodás az, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy végig fogja kísérni az életemet, mert szerintem Magyarországon nagy problémát jelent, hogy szűkös a képzőművészet, vagyis sok művész van és kevés lehetőség. Jó lenne, ha lenne itthon egy olyan cég, ami fiatal, kezdő művészeket segít elindítani az útjukon, hogy tudjanak fejlődni és megmutathassák magukat. Egy ilyen teret szeretnék létrehozni.
El sem tudom képzelni, hogy ennyi tevékenység mellett hogy néz ki nálad egy alkotási folyamat, vagy egy napod…
Vicces, mert mindenki azt hiszi, hogy biztosan alig alszom, pedig nagyon sokat. Szoktam mondani, hogy az alvás gyengéknek való – hát én rohadt gyenge vagyok. Néha csak fekszem az ágyban és török sorozatot nézek, mert annyira telítődik a fejem az eseményekkel. Az alkotás nálam elég komplex folyamat, főleg ha testfestésről beszélünk. Nagyon sok munka van mögötte és rengeteg szervezést igényel, ilyenkor egész nap ezzel foglalkozom. Ez nem olyan egyszerű, mint amikor valaki fest és előkapja a vásznat: modellt és fotóst kell szerveznem, ruhát kell szereznem vagy varratnom, időpontot egyeztetek és helyszínt keresek. Az utóbbit ráadásul nagyon nehéz, mert gyakran nem úgy mutat a valóságban, mint a fejemben. Ha minden összejön, akkor befestem a modellt. Nem testfestékkel dolgozom, hanem temperával, ami elég drága és másfél óránál tovább nem tudom a modellen hagyni, mert lepereg, ezért nagyon gyorsan kell fotózni és perspektívába állítani őt, hogy kétdimenziósan tudjam ábrázolni a háromdimenziós valóságot. A végén segítek lemosni a festéket, majd a fotós jobb esetben azonnal átküldi a nyers képeket, amiket kiválogatok és megszerkesztek, majd elküldöm őket nyomdába. Ezt mind személyesen intézem, mindig több napot kell szánnom egyetlen projektre.
This Is Not Art, fotó: Törő Balázs, modell: Egri Panna, 2022
Általában kik veszik meg a képeidet?
Abszolút változó. Most véletlenül odatévedt a kiállításomra egy orvos, aki utána megvette az egyik képemet. Múltkor egy műgyűjtő is vásárolt tőlem, neki eredeti Picasso- és Andy Warhol-festményei vannak, most melléjük tette ki az enyémet is. Nagyon örülök, de egyelőre még furcsa érzés. Az a tudat, hogy ott van valakinél a festményem, mindennél többet jelent nekem. Ha most odamennék a 16 éves önmagamhoz, és azt mondanám, hogy lesz kiállításod, galériákkal fogsz szerződni és képzőművészeti vásárokra jársz majd, nem is hinném el. Most sem hiszem el.
