Annak idején az első néhány évadig kifejezetten lelkesen követtem a The Walking Deadet, aztán hamar arra jutottam, hogy a zombik és az általuk kínált dramaturgiai lehetőségek meglepően hamar kifulladnak, onnantól pedig már csak egy sima telenovellát kapunk béna szerelmi konfliktusokkal és fáradtan hörgő élőhalottakkal a háttérben. A The Last of Us – amit egyrészt a hype, másrészt a zombik iránti töretlen lelkesedésemnek köszönhetően kezdtem el nézni – hatékonyan a probléma elébe vág, és már a kezdetekkor sem az élőhalottakat, hanem a posztapokaliptikus világban felmerülő emberi dilemmákat helyezi középpontba. Az izgalmas, szépen kibontott történetmesélést és okos karakterábrázolást egyébként már a rendező személye is garantálta: Craig Mazin elég szépen bizonyított a szintén HBO-s Csernobillal, ez nekem már bőven elég volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a következő munkájára.
Azért tegyük hozzá, a videójáték-adaptációként készült The Last of Us a monstrumokat tekintse sem klasszikus zombi-sorozat. A „fertőzötteket” itt valójában a feldolgozott élelmiszereken keresztül bevitt, mutálódott gombák változtatják burjánzó, emberevő szörnyetegekké. Technikailag persze elég hasonlóan viselkednek a zombikhoz, bár itt különböző fejlődési stádiumok is léteznek – ennek kifejtését inkább meghagynám a lelkes és nálam sokkal kiterjedtebb tudású gamer-site-oknak és hős geekek által kurált sub-wikipedia oldalaknak.
A gomba-emberek tehát elpusztítják az általunk ismert világot, a függetlenségére és szabadságára olyan büszke amerikai társadalmat militáns erők szervezik újra. Joel (a Trónok harcából is ismerős Pedro Pascal) lánya elvesztésétől megtörve vállalja az új világ minden embertelenségét, amikor váratlan küldetést kap: el kell juttatnia egy meglehetősen nyers modorú tizenéves kislányt (Bella Ramsay) az ellenállók támaszpontjára, az ő vére rejtheti ugyanis a gyógyírt az évek óta tomboló gomba-járványra. A dühös kamaszlány és a marcona túlélő-apuka kiszámíthatóan élcelődő-aranyoskodó dinamikája adja a sorozat gerincét, az ő párosuk és a kettejük között lassan, de egyre biztosabban szövődő érzelmi kapocs mozgatja a szériát, még olyankor is, amikor egyetlen darab fertőzöttet sem látunk.
Ez egyébként meglepően gyakran előfordul: miközben a sorozat végig fenntartja a lappangó feszültséget a bárhol ott leselkedő gombaemberek által, a legtöbbször az emberek hoznak új konfliktusokat és érzelmi szálakat a filmbe, legyen szó Nick Offerman és Murray Bartlett majdnem egy teljes részt felölelő, szívszaggató szerelmi drámájáról, a testvérükért bármire képes kansasi ellenállókról és kollaboránsokról vagy az apokaliptikus mércével szinte szürreálisan idilli kommuna lakóiról.
Eddig 6 epizód jelent meg az HBO-n futó szériából, a történetet pedig egyelőre még ugyanaz a dramaturgiai főcsapás hajtja: eljuttatni Ellie-t a megfelelő emberekhez, hogy a véréből remélhetőleg megalkossák az áhított ellenszert. Ez egyelőre elég is, de kérdés, hogy meddig lehet húzni, és milyen új fordulatokat kínál majd a sorozat, amikor ez a szál (ha nem is feltétlenül a klasszikus értelemben) megoldódik. Addig is szívesen nézzük az időnként felbukkanó monumentális gombaszörnyeket és a vaksin kattogó gomba-lényeket, és követjük a zord amerikai vidéken kalandozó páros történetét.
Fotó: HBO
