Bánóczki Tiborral és Szabó Saroltával a film premierje után, a Berlinálén találkozott Szederkényi Olga.
Emlékeztek még hogy hol kezdődött pontosan ez a sztori? Esetleg egy kockás lapon a konyhában?
SzS: Én nem emlékszem. Az viszont jellemző ránk, hogy bármin is dolgozunk, folyamatosan ötletelünk a következő munkákon.
BT: Én emlékszem, hogy 2015 nyarán a Margitszigeten feküdtünk egy rózsaágyás mellett, a fák alatt. A Műanyag égbolt alapvető sztorija ott fogalmazódott meg bennünk.
A történet 2123-ban Budapesten indul. A világvége előszobájában, egy gigantikus műanyag búra alatt laknak a túlélők. Ti ennél kedvezőbben vagy ennél tragikusabban képzelitek el a jövőt?
BT: Egyesek szerint a filmünk optimista, mások szerint pesszimista. Mindenesetre az egy érdekes és intenzív felismerés lehet a nézőnek, hogy a klímakatasztrófa után ezúttal nem New Yorkban vagy Nevadában vagyunk, hanem Budapesten.
SzS: Nagyon durva világot vázolunk fel, amelynek a vége szerintem mégis happy end. Fontos hangsúlyozni, hogy a műanyag égbolt vagy búra alatt a szereplőink megpróbálnak teljes életet élni: kitalálták, hogyan tudják magukat fenntartani, és bár önmagukkal táplálják önmagukat, igyekeznek boldogok lenni.
És ekkor jön a kegyelemdöfés: mindenki csak 50 évig élhet, utána távoznia kell a színről, hogy a többiek életben maradhassanak.
SzS: Sokat beszélgettünk arról, hogy mikor érjen véget a szereplőink élete a filmben. Az 50. születésnap az az életkor, amikor még friss és életerős vagy, tele tervekkel, ugyanakkor kapaszkodsz az élménygazdag múltadba, amit sajnálsz itt hagyni.
BT: Ha a szereplőinknek 70 vagy 80 évesen kellene búcsúzniuk a földi léttől, az kétségtelenül nem lenne akkora dráma a történetünkben.
Elképesztő univerzumot építettetek, hihetetlen látvánnyal. Mi szabott a képzeleteteknek határt?
BT: Egyértelműen a pénz. Amikor az Inkubátor Programban megkaptuk a támogatást 2015-ben, annak nagyon örültünk. De egyből végigelemeztük, hogy mire lehet elég az a büdzsé. Mondok egy példát: annyi pénzből a kamerák nem mozdulhattak volna meg. Az animációban statikus jeleneteknél elég egyetlen hátteret készíteni, viszont ha a kamera megmozdul, az sokkal idő- és pénzigényesebb procedúra, erre nem lett volna költségvetés az induló feltételekkel.
Ti viszont nem szerettétek volna, ha silány alkotás születik, afféle „jó lesz ez ide így” módon… Volt abból nézeteltérés, hogy nem engedtek a minőségből?
SzS: A film producerei és a stáb minden tagja kivétel nélkül a minőségi végeredményt támogatta, mindannyian azt szerettük volna, ha minél jobb lesz a film. Azért tartott a munka hét évig, mert folyamatosan változott a film költségvetése. Először egy szlovák koproducer csatlakozott, aztán kikerültünk az Inkubátor programból és még plusz támogatást kaptunk Magyarországon, végül elnyertük az Eurimages támogatását. Mi azonban nem állhattunk le, megállás nélkül dolgoztunk és menet közben adaptálódtunk az új helyzetekhez.
A filmben a hátborzongató élményt nemcsak a futurisztikus járművek, az ujjlenyomatos levelű fák, a Lánchíd romjai és a színpompás gőzölgő zseléételek adják, hanem az az apokaliptikus hangulat is, amely bemutatja a búrán kívüli világot. Egy különleges animációs technikának köszönhetően pedig a rajzolt figurák rendkívül élethűek.
BT: Színészekkel vettük fel a jeleneteket és az ő valódi mimikájukat, mozgásukat rajzoltuk át kockáról kockára a filmbe. Ez az úgynevezett rotoszkóp-technika. Szamosi Zsófiát, Keresztes Tamást, Shell Juditot és Hegedűs D. Gézát láthatjuk a főbb szerepekben.
A premieren Szamosi Zsófia úgy fogalmazott, hogy rendkívül nehéz munka volt egy üres szobában eljátszani a karaktert. Fehér háttér előtt egy széken ülve úgy tenni, mintha egy száguldó vonatablakból nézné a szakadékot. Visszatérve a film egyik alapkérdéséhez: ti klímaszorongók vagytok?
SzS: Én arra szoktam gondolni, hogy a mai tinédzsereknek mennyivel nehezebb lehet, mint nekünk volt. Bármilyen információ pillanatok alatt eljut hozzájuk az interneten. Rengeteg dolog okozhat nekik szorongást. A mi tízes és húszas éveinkben kevesebb okunk lehetett aggodalomra.
BT: Egy sötét felleg lebeg a világ felett. Ráadásul minden kiszámíthatatlanná vált. Az pedig riasztó, hogy bármilyen történés globális reakciót válthat ki. Erre jó példa a pandémia: a koronavírus miatt leállt az egész világ. A mai nyomáshoz képest az 1990-es évekbeli rettegés az ózonlyuktól szinte semminek tűnik.
Ha már elkezdtünk nosztalgiázni, jöjjön pár „húszforintos”, egyszerű kérdés, amelyek segítségével picit betekinthetünk az alkotói világotokba. Hol élnétek a legszívesebben?
SzS: Én mindig ott, ahol Tibivel dolgozunk. Éltünk már Londonban, Párizsban és a vidéki Franciaországban is.
BT: Fontevraud-ban, ami egy kis francia település egy hatalmas apátsággal.
Melyik a kedvenc sci-fitek? Lehet könyv vagy film is…
SzS: Stanley Kubricktól a 2001: Űrodüsszeia.
BT: Stanislaw Lemtől a Solaris.
Van kedvenc fátok?
SzS: Az nekem nincs, viszont a világ legfurcsább fája szerintem a Little Apple of Death tree vagy magyarul Manszanilyafa. Rendkívül mérgező: ha esik az eső és az ember alááll, akkor a vízzel rápereg a maró hatású méreg. Vagy, ha valaki tüzel a fájával, és belélegzi a füstjét, az vakságot okoz.
BT: Nekem volt kedvenc fám. Budapesten, a Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja mellett állt egy korhadt, göcsörtös akác, abban benne volt az egész magyar sors. Sajnos, nemrég kivágták.
Láthatóan a jövő érdekel titeket, de van-e kedvenc történelmi korotok, és helyszínetek, ahova szívesen visszautaznátok?
SzS: Japán, pár száz évvel ezelőtt.
BT: Mátyás király korában szívesen megnézném, ahogy a börtönben beszélget Vlad Țepeș (azaz Drakula), a fogoly és Mátyás, az uralkodó.
Ha valaki nem ismeri annyira az egész estés animációs filmek világát, melyik kedvenceteket javasolnátok megnézni?
SzS: A Szentjánosbogarak sírját, Takahata Iszaotól.
BT: A Szél támad című filmet, Hayao Miyazakitól.
Fotó: Krstan Petrucz, muanyagegbolt.com
