Álmodozó típusok vagytok? Mennyire igaz ez a sztereotípia a mai művészekre, és mennyire kell két lábbal a földön állni?
Júlia: Én abszolút álmodozó típus vagyok. Rossz irányba szállok fel a metróra, elfelejtek leszállni, teljesen lekötnek a gondolataim és vízióim, a külvilágot sokszor észre sem veszem. Fontos része ez a művészetnek, de ugyanakkor az éppen ennyire fontos, hogy az ötleteteket meg is tudjuk valósítani, mégpedig magas színvonalon. Ezen a téren nagyon sokat tanultam Bendegúztól, aki sokkal gyakorlatiasabb ember, mint én.
Karosi Júlia
Bendegúz: Az álmok kergetése, a hit, a kitartás… ezek nélkül nem lehet megmaradni a zenészpályán. Nekem sokszor erőt ad a feleségem szinte gyermeki lelkülete, ahogy képes lelkesedni zenékért, művészekért, és az új ötleteiért. A pályánk kezdetétől együtt vagyunk, megosztjuk egymással ezeket, és segítünk egymásnak a gyakorlati megvalósításban is.
Az alkotómunka mely pontján kéritek ki egymás véleményét? Előfordult, hogy ebben az érzékeny témában esetleg megbántottátok egymást egy kritikával, vagy konfliktus alakult ki köztetek? A közös zenélés, a zenekari munka nem eredményez hasonló súrlódásokat?
Bendegúz: Valóban nagyon érzékeny folyamat az, amikor az ember kitalál valamit, egy új zenei ötlet, vagy egy új zene fogalmazódik meg benne, és azt egy másik ember elé tárja. Kitárulkozunk, sebezhetővé válunk. Fontosak még a gesztusok, a hangsúlyok is, ahogyan a másik ember reagál erre. A zenekari munkában épp így érződik minden energia. Mivel mindketten egyenes emberek vagyunk, nem tudjuk elrejteni az igazi érzéseinket. Julitól mindig őszinte visszajelzést kapok a munkámmal kapcsolatban, és ez fontos számomra.
Varga Bendegúz
Júlia: Bendegúz támogató jelenléte ott van velem, mióta megalapítottam a zenekaromat, hiszen ő velem együtt alapító tagja a Quartettemnek. Ha nélküle zenélek, ez az energia a színpadon is nagyon hiányzik nekem. Soha egyetlen ötletemre sem mondta még, hogy hülyeség, pedig azt hiszem, volt néhány hajmeresztő tervem, de azok többnyire nem is valósultak meg. Nagyon élvezem, hogy rengeteget beszélgetünk zenéről, közös zenei élményekről, és minden ötletünket a kezdeti stádiumtól kezdve megosztjuk egymással. Hihetetlenül erős kapocs ez közöttünk.
Túl azon, hogy alkotó- és zenésztársak vagytok, egy család vagytok, 7 éves kisfiatokat nevelitek együtt. Hogyan történik köztetek a munkamegosztás? Hogyan oldjátok meg, ha mindketten együtt, egyszerre zenéltek?
Júlia: Igen, ez gyakran előfordul. Ilyenkor a nagyszülők segítenek, és ők vannak a kisfiunkkal. A hétköznapokban eléggé be vagyunk osztva, melyik nap ki tanít, ki próbál, vagy gyakorol, és ki megy a gyerekért. A házimunkában is teljes az egyenlőség, Bendegúz rengeteget segít mindenben, sőt, néha szerintem nálam is aktívabb, főleg a rendrakásban.
Bendegúz: Nagy szerencsénk van, hiszen a nagyszülők valóban nagyon aktívak, és teljes bizalommal rájuk tudjuk bízni a kisfiunkat. Enélkül szinte elképzelhetetlen lenne a munkánk, mert a legtöbbször együtt lépünk fel. Az otthoni teendők kapcsán örülök annak, ha azt látom, hogy Juli nincs túlterhelve, tud koncentrálni a szellemi munkára is. Ezzel tudom őt a leginkább segíteni.
Sosem fogy el az inspiráció? Mi az a hitvallás (Credo), melyről ez a dal is szól, és ami erőt ad a nehézségekhez?
Bendegúz: A zene maga erőt ad minden helyzetben, és minden időszakban. A jazz már önmagában is egy hitvallás. A zene mélységeiből való újjászületés, az improvizáció izgalma és kötéltánc jellege, a zenekari párbeszéd, a figyelem, a reakciók, az odaadás, számomra ezekben testestül meg a hitvallás. Ez a számom az elmélyülésről szól, a téma dallama szinte himnikus. A refrénben a szólamok közti kérdés-felelet olyan, akár egy istentisztelet, annak bizonyos jeleneteit is felidézheti. Ezt a dalt a lemezfelvétel előtt nem adtuk még elő, szinte csak a stúdióban szólaltattuk meg először. Nagyon új volt még mindenkinek, ezért talán fokozottabban megjelenik benne a kockázatvállalás és az óvatosság kettőssége.
Júlia: A Covid időszakát nehéz lett volna átvészelni számomra zene nélkül. És valahogy át is értékelődött bennem az élő zene élménye, mintha valami átkattant volna az agyamban. Minden élő zenei pillanat ünnep lett. Az „itt és most”, a „jelen” ünnepe, mikor azt érzem, hogy most jó, és nem kell semmi más. Talán ez a hitvallás segít engem abban, hogy mindig tudjak örülni, és mindig tudjak hinni a terveimben, a jövőben.
Fotó: Kiss Kata, Rieger Attila
