Heti kultkedvenc: a megfejthetetlen Polcz Alaine

A hospice önkéntesképző-tanfolyamról számomra már jól ismert volt Polcz Alaine neve, mégis úgy éreztem, az ő munkásságát, személyiségét, az általa hozott áldozatokat és az életét végigkísérő újítások sorát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Szinte felsorolni is lehetetlen sokszínűségének bizonyítékait, számos eredmény, kezdeményezés, újítás kapcsolódik a nevéhez, hányattatott sorsa és munkásságának eredményei egyaránt hatással voltak környezetére, akik ismerték, hálásak ezért.

De ki volt Polcz Alaine?

Minél többet olvasunk Polcz Alaine-ről, annál kevésbé tudjuk, ki is volt ő valójában. Egyre több oldalát ismerjük meg, de mégis nehezen tudjuk megérteni, hogyan is lehetett ő ennyi minden és mindenki egyszerre…

Egy nő, aki orvos szeretett volna lenni. Aztán egy olyan nő, aki tanárnő szeretett volna lenni. Mielőtt Mészölyné lett, volt ő Vitányiné is. És még annyi mindenki: pszichológus, író, újságíró, szerkesztő, a háború erőszakának áldozata, majd túlélője, tanatológus, a magyarországi hospice mozgalom megalapítója, gyásztanácsadó, majd gyászterapeuta kiképző, barátnő, lelkes kolléga, úttörő, újító, feltaláló, súlyos beteg, majd betegségeiből kigyógyult, betegeket (férjét is) ápoló, özvegy, haldokló gyermekek kísérője, majd ő maga is haldokló.

De egyvalaki nem volt: anya.

Pedig Alaine hat gyermeket szeretett volna, elhúzódó betegségei: tébécéje és mellhártyagyulladása, és annak kezelése viszont ellehetetlenítette a gyermekvállalást, ami nagy szívfájdalma volt. Különös tehetséggel állt neki az őt ért nehézségek és tragikus élmények transzformálásának, és az évek alatt a gyermektelenség fájó pontját át tudta magában alakítani, sőt, felül is tudta írni, több ember életének megfelelő tartalmat töltött e hatalmas űr helyébe: „Ha orvos lettem volna, akkor a munkában úgy elmerülök, hogy nem lett volna se könyvírás, se tudományos kutatómunka, de ha hat gyermeket szültem volna, akkor sem valószínű. Mindig úgy képzeltem, hogy majd meg tudom osztani az időmet hat gyermek és az orvosi munka között. Nagy volt a teherbírásom, de bevallom, ez inkább csak egy vágyálom volt. …Szerettem volna örökbe fogadni, de Miklós nem nagyon akarta. Így aztán azt mondtam neki, bármelyik szeretője szül neki egy gyereket, azt én felnevelem! Azt kérdezte, mi lesz, ha a nő nem adja a gyereket. Akkor hagyom majd, hogy vele menj, mondtam.” (Singer Magdolna: Partitúra)

Egy elvégzett feladatból másik kettő jön

Miközben pszichológia szakos hallgató volt az egyetemen, egy hosszú vonatútra magával vitte Hajnal és Balázs vaskos grafológiakönyvét. Ekkor még nem sejtette, hogy a grafológiai társaságban neki is lesz majd tisztsége. Ahogy azt sem sejtette, hogy azzal, hogy önkéntesként részt vesz Benedek István intézetének építésében, megszerzi a betegek ellátásához szükséges pszichoterápia alapjait.

„Soha nem lehet tudni, hogy miből mi bomlik ki, minek mi lesz a következménye,  miféle, egyelőre láthatatlan utak nyílnak majd meg, vagy hogy mire jók a falak, a kudarcok.”

Alaine orvos akart lenni, de örökös problémája volt, hogy nem lehetett az, emiatt mindig kisebbrendűnek érezte magát, és ezt – az a kinyilatkoztatás, hogy pszichoterápiát csak orvos végezhet – még tovább mélyítette benne. Már akkor együttérzett a haldoklókkal és kezdte sejteni, hogy a kórházi halál mennyire más, mint otthon meghalni és szeretett volna ezen változtatni, hogy meghittebb, méltóságteljesebb legyen a búcsúzás. A gyermekklinikai évek előtt Alaine még a Lipótmezőn dolgozott, érdekelték az elmebetegek, az ő nevéhez fűződik a játékos művészetterápia bevezetése is. Az elmebetegekkel festeni, rajzolni és kalligráfiát készíteni, színdarabot előadni hatalmas újdonságnak számított, később arra is sikerült rábírnia az intézet vezetőit, hogy a szabályokat tovább lazítsák, így megvalósulhatott az open door irányelv, és a bezárt ajtók végre megnyíltak.

Alaine dr. Schnell János hívására érkezett az újonnan megalapított gyermek ideggondozó intézetbe. Amikor először nézett körül az új helyszínen, felkiáltott: „– Hú, micsoda játékszobát lehetne itt berendezni!” „– Jó, csinálja meg!” – válaszolta Schnell. Ekkor Alaine saját tárgyaival, bútoraival berendezte Magyarország első diagnosztika- és terápiás játékszobáját és elkezdett dolgozni a világteszten. Alaine újítása abban rejlett, hogy az eredetileg a Margaret Loewenfeld-féle analitikus vizsgálatában részt vevő gyerekek szabad játékából Alaine egy tesztet csinált, amit a gyermekek is nagyon szerettek. A Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális kiállításán is megtekinthető, jelenleg magángyűjtemény részét képező állatfigurákat Alaine maga készítette agyagból és ő is öltöztette őket. Még a játékos művészetterápiában tanult meg szobrászkodni és az életére való visszaemlékezésében – ennek kapcsán is – többször is utalt arra, hogyan készítették fel őt korábbi élményei jövőbeni feladataira. Ahogy ő mondta, újból kirajzolódott a partitúra.

Amikor Alaine-t a SOTE II. számú Gyermekklinikájára hívták pszichológusnak, akkoriban a gyerekek hasznos vagy örömteli elfoglaltság nélkül töltötték napjaikat és ágyhoz voltak kötve. Nem sok idő kellett és Alaine képes volt lenyűgöző kreativitásával úgy hajlítani a szabályokat, hogy segítsen ezeken az unatkozó gyerekeken. Mivel hetente egyszer egy órában maximálták a látogatási időt, a gyerekek nagyon elhagyatva érezték magukat és ezt Alaine nem bírta nézni. Ösztönösen érezte viszont, mi lenne a megfelelő megoldás, ezért kollégáival megtanították az anyákat arra, hogy a látogatási idő végén úgy köszönjenek el a gyermektől, hogy csak egyszer mosolyogva intsenek és ne forduljanak többször vissza, hogy a gyerekeket hamar meg lehessen vigasztani. Aki nem viselkedett úgy, ahogy ők kérték, azt nem engedték be a napi látogatásra.

A következő megoldandó feladatot a haldokló gyermekekkel való kommunikáció jelentette. Az orvosok úgy gondolták, hogy a beteggel nem lehet a halálról beszélni, ezért gyakorlatilag a szőnyeg alá söpörték a gyermekek halálfélelmét. De a gyermekek fájdalomcsillapítása is megoldatlan kérdés volt még, nem lehetett morfiumot adni nekik, nehogy hozzászokjanak! Rettentően sokat szenvedtek a gyerekek, de Alaine-nek végül sikerült ebben is eredményeket elérnie.

Alaine olyan mélyen együtt érzett a gyógyíthatatlan és szenvedő gyerekekkel, hogy elkezdett abban az irányban gondolkodni, hogy a gyermekek az utolsó időszakot otthon, a szeretteik körében tölthetnék el. Mivel hospice ebben az időben még nem volt Magyarországon és az otthon haldoklás kérdése is az elképzelhetetlenhez állt inkább közel, Alaine újabb nehéz küldetést vállalt magára ennek megvalósításában. Azzal érvelt, hogy a gyereknek és a családnak is könnyebb, és a legjobb megoldás, ha hazaengedik a gyereket, a testvér is megtanulja, milyen az, ha beteg van a családban és nem esik szét a család se, mert az apa, anya, testvér is együtt lehet a haldoklóval. Az intézet professzora Alaine mellé állt és végül haza merték engedni az első gyereket. A megállapodás az volt, hogy a szülők bármikor visszavihetik őt a klinikára, ha úgy érzik, nem bírják tovább az otthoni megterhelést. Alaine nagyon félt, nem tudta, hogyan bírják majd a családok, ezért ezt élete egyik legnagyobb vállalásának tekintette, amire a legbüszkébb is volt. De Alaine ennyivel nem érte be, egy barát vitte őt autóval országszerte a családokhoz, hogy személyesen is meggyőződjön afelől, hogy valóban jó-e, ha hazaengedik a kis betegeket meghalni.

„Amikor az ember a legmélyén van, akkor éri el azt, amiről nem is álmodott. Hiszen ekkor jött az igazi, a komoly élethivatás, a haldoklóknak az ellátása. Ez egy életfeladat lett, gyönyörű szép. Ott aztán tényleg nem jutott eszembe, ha Miklós megcsalt, vagy bármi személyes gondom volt. Teljes embert kívánó feladat volt.”

Amikor férje, Miklós kérésére – annak betegsége miatt – Alaine abbahagyta a betegekhez járást, annyira hiányzott neki a munka, hogy elkezdett dolgozni a gyászolók segítésén. Mintha minden arannyá változott volna, amihez Alaine hozzáért, mert Farkas Ibolya közreműködésével egy államilag is elismert gyásztanácsadó képzést indítottak hamarosan.

Alaine-t Révész Saci kérte fel, hogy hozzák létre a hospice-t és bár rettegett a munka adminisztrációs terheitől, belevágtak az alapítvány létrehozásába, így Révész Sacival, Muszbek Katalinnal, Farkas Ibolyával, Kiss Anikóval és Pilling Jánossal karöltve 1991-ben megalakult Magyarországon a Magyar Hospice Alapítvány.  

„Egyik munka jött a másik után. Amikor úgy éreztem, hogy valamit lezártam, akkor jött egy másik, ami legalább olyan szép és érdekes. Mintegy fölkínálta magát, hogy itt van, tessék, csináld, ez az életed, ez a sorsod. Igazán érezhettem volna hetven-, hetvenöt, majd nyolcvanévesen, hogy most már aztán többet semmit sem vállalok, de én mindig csak újból kezdtem, és hogy miért? Amikor ott volt valami előttem, nem lehetett nem csinálni.”

Talán kevésbé tudható, hogy Alaine első könyve „A rend és rendetlenség” volt, ami a szakdolgozata, csak kiadták, ő nem tekintett rá könyvként, de tíz évvel később a férje elolvasta és azt mondta, hogy ezt ki kéne adni, olyan jó.

Első igazi könyvének az „Asszony a fronton” címűt tartotta, amelyben megrázó, második világháborús emlékeiről írt történelmileg hitelesen, őszintén, nemzetközi tabukat is megdöntve, mivel a könyv több nyelven – köztük oroszra és ukránra lefordítva is – kiadásra került. Alaine motivációja a kegyetlenséget felidéző mű megírására épp az volt, hogy egy házasságában csalódott barátnőjét akarta megvigasztalni azzal, hogy az igazán nagy csalódások után is talpra tud az ember állni. Az ismert író, Mészöly Miklós feleségeként a mű megjelenése előtt Alaine férje jóváhagyását kérte. „Megkérdeztem Miklóst, hogy beleegyezik-e, mert utóvégre az ő feleségéről volt szó a könyvben és mindaz, amin keresztülmentem, őt is érintette. Amikor elkészült, egy este, letettem az asztalára. Reggelre ott volt egy levél: Meg fogod látni, nagy siker lesz!”

Valóban az is lett!

Pilling János, orvos, tanatológus, pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének orvosi kommunikáció oktatója, kutatója, aki Alaine barátja és munkatársa is volt, Alaine 80. születésnapjára írt levelében így emlékszik a könyv sikerére: „Amikor megjelent az Asszony a fronton című könyve, az Írószövetség megválasztotta az év könyvének. A díj átadását követően készítettek magával egy interjút. Megkérdezték azt is, hogy mik a tervei, maga pedig megszokott közvetlenségével és természetességével válaszolt: – Egy szakácskönyvet szeretnék írni. Tudjuk: a szakácskönyv elkészült azóta.” És Alaine legismertebb könyve is lett. A szakácskönyvet eredetileg azért írta, mert egész egyszerűen nem tudta, hogy az ember saját magának hogyan főzzön. Álldogált a zöldségboltok pultjai előtt, de első férje halálát követően nem igazán érezte, hogy fontos lenne magára gondolni. Akkor rájött, hogy az ember magának is tud főzni, „értékelnünk kell magunkat, nem csak másokért kell megtenni dolgokat”.

Az írás gyógyító ereje

Nem sokan tudhatnak olyan életet magukénak, hogy a férj-feleség kölcsönösen sokat segített egymás írói tevékenységében. Amikor Miklós írásai nem jelenhettek meg, akkor az egyik szobában Alaine írt bábdarabot, a másikban pedig Miklós, mivel meséket viszont írhatott. Ha Alaine-é nagyon jól sikerült, Miklós átszabta egy kicsit és leadták az ő nevével. Ha Alaine-é vacak lett, akkor maradt az ő nevén. Miklós Alaine-től tanulta az aszkézist, hiszen a munkához, főzéshez, könyv- és cikkíráshoz, kutatómunkához, esténként a társasági élethez aszkézis kellett.

Alaine ambivalensen élte meg ezt az időszakot: „Kettős életet éltem. Nem tudták az írók, barátok, hogy haldoklókkal dolgozom, erről beszélni sem lehetett, akkor még tabutéma volt.” Képtelenség, de még annál is inkább tabutéma, mint az Alaine által is átélt második világháborús traumák.

Mikor Alaine-nek melanómája lett, lemondta a műtéteket és elkezdett írni. Sok időt töltött Kisorosziban, csak írt és írt. És közben meggyógyult. Alaine mindig is úgy érezte, van mondanivalója a világnak – életről-halálról – sokan meg is köszönték neki, mennyit tanultak a könyveiből.

Élet a halál után

A Miklós halála előtti utolsó nyarat Alaine csak neki szentelte, furcsa módon nem találta meg ekkor új feladat, mintha Miklós kísérését jelölte volna ki számára az élet. Miklós halálát követően viszont Alaine új hívást érzett Miklós egykori szerelmeinek felkutatásában. Szeretett volna találkozni velük, hogy megtudja, hogyan hatottak Miklós írásaira.

Alaine őszintén bevallotta, néha gondolt arra, hogy elváljon, de Miklós sose akarta ezt. Miklósnak teret és időt, azaz szabadságot hagyott a nőügyeire, nem haragudott ezekre a nőkre, de nem is tudták bántani őt, mert nem engedte őket közel és mert nem volt ideje a rengeteg munka, könyvírás, háztartás mellett féltékenykedni.

Mai ésszel is nehezen felfogható, mennyi alázat kell ahhoz, hogy a szeretett férj emlékét azáltal őrizze meg egy feleség, hogy találkozik azokkal, akik a férjét szerették. De Alaine képes volt erre és megértette ezeket a nőket.

Halál az élet után

Amikor Alaine maga is egyre közelebb került a halálhoz, érezte, hogy árgus szemmel nézik őt, azt a személyt, aki a halállal foglalkozott egész életében. Singer Magdolna úgy emlékezett vissza Alaine utolsó időszakára, hogy „Sokan glóriát tettek a feje fölé, és amikor  – hosszan elhúzódó haldoklása miatt  – ezt a glóriát lehullani látták, csalódtak Alaine-ben. De Alaine soha nem viselt glóriát, emberi volt, erényekkel és hibákkal,  mint minden más földi halandó. Haldoklása csak annak okozhatott csalódást, aki képzelt elvárásokat támasztott feléje, amelyeknek természetesen lehetetlen megfelelni.”

De Alaine úgy gondolta, „csak az őszinteségnek van értelme, csakis az segít másoknak”.

Alaine egész élete a munkáról szólt, még a haldoklása is. A halál közelében életére emlékezve maga is csodálkozva tekintett vissza tevékeny életére, hogyan tudott egyszerre könyvet írni, előadásokat tartani, betegeket ellátni. Mintha a munka nem engedte volna el és még az utolsó hónapokban is úgy nyilatkozott Singer Magdolnának, akivel életről halálról beszélgettek, hogy mit tud még a hátralévő pár hónapban véghez vinni.

„Ha végignézek az életemen, azt gondolom, hogy nem volt hiábavaló. Bármi, amihez hozzákezdtem, tovább alakult, fejlődött. Gyűrűznek tovább, mint a hullámok a vízen. A kavicsokat én dobtam a tóba.”

Alaine testileg-lelkileg is úgy készült a halálra, hogy közben imádott élni. Mindent szeretett az életben: koncertre, színházba, moziba járni, ezekre és sétálni, táncolni, természetbe vágyott volna még, pedig már tudta, hogy nem lehet.

Alaine maga sem értette teljesen a benne lévő ambivalenciát, hogyan is lehet teljes életkedvvel felkészülni a halálra, ha nem is akar igazából még elmenni: „Aki sokáig volt a haldoklók mellett, az tudja, milyen leépülési formák vannak, ismeri a leépülés útját. Azt tanítjuk, hogy kinek-kinek addig tart az élete, amíg elfogadja a halálának az idejét. Tulajdonképpen nem biztos, hogy én sokáig akarok élni, de akkor minek van annyi tervem, hát érted te ezt?” – kérdezte Singer Magdolnától élete végén.

Magdolna is azok közé tartozott, akik kísérhették Alaine-t az elmúlás utolsó hónapjaiban, mivel az Alaine életéről készült interjú befejezése is nem sokkal ez előtt vált teljessé. „Minden délben legyőzve a fájdalmait hatalmas erőfeszítéssel beleküszködte magát a tolószékébe csak azért, hogy az ebédjét a teraszon fogyassza el. Mindig újra és újra elámultam ezen, azt hiszem nem sokan vállaltak volna ekkora tortúrát ezért a rövidke időért. Értékelte a szép terítést és a finom ételt, boldoggá tette a teraszon való étkezés.” …„Végül azonban megtörtént a váltás. Alaine elfáradt, valóban vágyni kezdte a halált.  Elszomorított, hogy nem tud meghalni, felismerte, hogy noha nincs benne félelem, és tiszta szívből elmenni kíván, valahol a tudata mélyén még mindig ott van az élethez való ragaszkodása. Ezt követően megrendítő küzdelmeken ment keresztül, amelyek során még egyszer átdolgozta magát az életének meg nem oldott kérdésein,  és átment valamiféle kohón, megtisztuláson és mintegy újraszülte önmagát.”

Alaine képes volt más perspektívából nézni a kudarcait, gyakran így derült ki, hogy valójában szó sem volt kudarcról, csupán egy lépcsőfokról. De erre csak később lehet rájönni. „Így kellett történnie mindennek. Most, ahogy visszatekintek az életemre, és egyszerre látom, mint egy jó kártyajátékos az összes kártyát, értelmet nyert minden egyes eleme. És ez gyönyörű. Így csinálnám végig az életemet újra. A szenvedéseivel együtt.”

Alaine a rá való emlékezésben is tovább él

Alaine generációk nézeteit befolyásoló reformjait, munkásságát, halálról való új és tiszta szemléletmódját számos formában viszik tovább szervezetek, alapítványok, számos gyakorlatot alakítottak ki az ő ötletei alapján. Ablonczy Anna Miért éppen Polcz Alaine? című könyvében Alaine életének néhány fontos szereplőjével beszélgetett, akik meghatódva és mély tisztelettel emlékeznek vissza rá.

Dr. Muszbek Katalin pszichiáter, pszichoonkológus, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatója: „Azt gondolom, ha nincs Alaine, én magamtól nem foglalkoztam volna a haldoklókkal. A rákbetegek pszichológiája amúgy is egy komplex terület, és ha nincsenek a közös beszélgetéseink, akkor nem lettem volna hospice-ember. Ez egészen biztosan az ő hatása, később aztán már együtt tanultuk az elérhető szakirodalmat, fedeztük fel a nemzetközi működési modelleket, és folyamatosan építettük a nemzetközi kapcsolatainkat.”

Dr. Pilling János orvos, tanatológus, pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének orvosi kommunikáció oktatója, kutatója elmondása szerint „Az Alaine-nel való találkozás azonban sorsfordító volt az életemben, mert az ő hívására lettem a hospice első főállású orvosa.”

„Néhány dologban nagyon hasonlóak voltunk Alaine-nel. Mindketten bátran és előszeretettel jártunk olyan utakon, amelyeken mások még nem jártak.”

„Mindenki, aki ismerte Alaine-t, tudja, hogy kevés olyan ember van, aki annyira telve volt életszeretettel, mint ő, pedig az életének a nagy részét a halállal, haldoklással, az ezzel való foglalkozással töltötte, mégsem lett megkeseredett ember. Ez volt az egyik nagy tanítása Alaine-nek: aki a halállal foglalkozik, az valójában az élettel foglalkozik.”

Pilling János szívesen emlékszik vissza arra is, hogy Alaine még nyolcvanéves korán túl is mennyire szeretett moziba járni. Jánossal, feleségével és Palya Beával együtt mentek moziba, akit ezen az estén ismert meg Alaine és akit később arra is felkért, hogy a temetésén ő énekeljen majd.

Dr. Török Petra kurátori tárlatvezetést tart a kiállításon

Ablonczy Anna Alaine munkássága előtt tiszteleg azzal is, hogy a Polcz Alaine Könyvbarátok szervezésében Alaine gondolataira hívja fel a figyelmet és maga is emléksétákat rendez Alaine születésnapja és halálának évfordulója környékén életének emblematikus kisoroszi helyszíneire.

Singer Magdolna így eleveníti fel Alaine-nel kapcsolatos emlékei egyikét: „Én éppen életválságban voltam, akkor váltam majd 20 év házasság után. És akkor ez az elmenni készülődő asszony, a halála előtt nem sokkal, annyi életerőt, életörömöt tudott belém sugározni, hogy életet mentett vele. Ragyogva mondta: Magdi, most kezdődik az életed! 55 éves voltam. Hát hogy, mint? Felsorolta, mi mindenbe kezdett bele hatvanon túl, csak kapkodtam a fejem, másnak ennyi egy egész életbe nem fér bele.”

Alaine életét, a vele történt eseményeket olvasva, a hozzá közel állók történeteit hallgatva, önkénytelenül ledöbbenünk életünk kicsinységén, problémáink volumenén, még akkor is, ha tudjuk, ő nem örülne neki, ha ezt hallaná és biztosan azt mondaná: Nincs itt semmi látnivaló! Pedig igenis van! Vajon szembe tudott valaha úgy igazán nézni önmaga zsenialitásával, a világra gyakorolt hatásával? Engedte az embereknek, hogy teljes valójában tükrözhessék önzetlenségét, töretlen segítő szándékát, küzdeni tudását és akarását? Fel tudta valaha fogni, mit is hagyott hátra az emberiségnek, nekünk? Nem hiszem…

Pilling János Polcz Alaine emlékére írt nekrológjában így fogalmaz: „Alaine mindenre, amivel találkozott, olyan kíváncsisággal nézett, ahogyan a gyermekek nézik a világot. Amikor csak láttam őt, a szemei mindig csillogtak. Élete végéig megmaradt kíváncsi tekintetű, másokra, s az egész világra nyitott embernek.”

Emléke az őt ismerők és nem ismerők körében is egyaránt, lüktetve él tovább.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Világjáték – Polcz Alaine 100 című kiállítása 2024. február 25-ig látogatható.

Forrás: Singer Magoldna: Partitúra, Ablonczy Anna: Miért éppen Polcz Alaine?, Kharón 11. évfolyam 2007. 1-2. sz. Fotó: PIM, Gál Csaba, Birtalan Zsolt

Olvass tovább

Heti kultkedvenc: Bödőcs Tibor új könyve, a Prímszámok a hóesésben

De Bödőcs Tibor most már tényleg író lett?