Micsoda szajha, micsoda ribanc… Hogy a gyalázkodás trágárabb formáit most ne is említsük. A nők „leszajházását” évezredek óta használja a patriarchális társadalom egyes nők megszégyenítésére, ám eme jelzőnek nem sok köze van a szexuális aktivitáshoz vagy az erkölcsiséghez, sokkal inkább szól a szerepmegtagadásról és az önrendelkezésről.
Boleyn Anna, avagy a Nagy Szajha
Boleyn Annával kapcsolatban számos téves állítás kering a köztudatban: hogy szexuálisan aktív kamaszévei alatt nagy tapasztalatra tett szert Franciaországban, vagy hogy elcsábította VIII. Henriket, majd a szex megtagadásával kényszerítette arra, hogy vegye őt feleségül.
Boleyn Anna Hever kastélyában őrzött portréja, festő ismeretlen
Ezzel szemben az igazság az, hogy Anna kamaszéveit a francia Angoulême-i Margit szolgalátában töltötte, aki híres volt szigorú erkölcseiről (és elkötelezett protestantizmusáról), így aligha tűrt volna bármiféle „szexuális tapasztalatszerzést”. Továbbá Anna olyannyira nem csábította el VIII. Henriket, hogy amikor a király szemet vetett rá – pontosabban megszállottan üldözni kezdte -, a családja heveri birtokára menekült, és másfél éven át megtagadta, hogy visszatérjen az udvarba. Tévedés az is, hogy Henrik miatta vált el: a király már 1522 táján arra utasította embereit, vizsgálják meg házassága érvénytelenítésének lehetőségeit, miközben Annának csak négy évvel később kezdett udvarolni. Sőt, 1527-ben – amikor állítólag Anna már teljesen „megbabonázta” a királyt – Henrik puhatolózni kezdett, hogy a francia királyné testvére, René hercegnő, esetleg szóba jöhetne-e, mint új feleség. Azaz Henrik mindenképp elvált volna Aragóniai Katalintól és szakított volna a pápával. És hogy Anna miért mondott végül igent a lánykérésre? A vallás miatt. Anna ugyanis – korábbi úrnőjéhez, Margithoz hasonlóan – aktív híve volt a reformációnak és feladatának tekintette annak terjesztését, amit királynéként tehetett meg a leghathatósabban (szinte bizonyos, hogy ő adta át Henriknek Tyndale angolra fordított Bibliáját és más reformátorok könyveit, hisz kivégzése után magánkönyvtárában legalább negyven olyan kötetet találtak, melyek jórészének birtoklása eretnekségnek számított). Vesztét is ez okozta: a kolostorok és szerzetesrendek kisajátításának második hulláma során Anna és Thomas Cromwell kancellár között – noha addig harcostársaknak tekintették magukat vallásuk okán – nézeteltérés támadt a kisajátított vagyon sorsát illetően. Cromwell a korona kincstárába utalta volna azt, míg Anna jótékonysági intézményeket, kórházakat, iskolákat hozott volna létre. Cromwell ezek után nagyon gyorsan meghamisította azokat a bizonyítékokat, melyeket Anna hűtlenségéről a király elé tártak. A lordkancellár – ahogyan az udvar férfi tagjai – ugyanis nem tűrhették, hogy egy asszony beleszóljon az államügyekbe. Boleyn Annának ugyanis ez volt az egyetlen „bűne”: mindig karakán módon kifejezte véleményét és nem testesítette meg az alávetett feleség eszményét. Bírái előtt maga is egy bűnt vallott be, hogy „nem maradt a helyén”.
Theodóra: prostituáltból császárné?
Ha néha fel is kapják Theodóra bizánci császárné nevét, akkor a róla szóló beszámolók jobbára olyan címeket kapnak, mint például: “A prostituáltból császárné” vagy “Bordélyból a trónig”, jelezve a meredek karrierutat, amit az asszony bejárt. Csakhogy azt, hogy Theodóra prostituált lett volna, lényegében egyetlen ember állítja: Kaiszareiai Prokópiosz, aki gyűlölte mind Theodórát, mind a férjét, I. Justinianus császárt. Utóbbi uralmáról például azt írta, hogy az szerinte rosszabb a pestisnél is, mert a pestist még túlélheti az ember, de Justinianus uralkodásába mindenki belehal.
Theodóra és kísérete a ravennai mozaikokon 550 körül
Nyilvánvaló elfogultsága dacára az utókor kritika nélkül elfogadta Prokópiosz állításait, holott Theodóra valódi „bűne” nem más volt, minthogy férje sokat adott a véleményére és leveleiben csak úgy nevezte, „társam az uralkodásban”. Valószínűleg az ő hatására kerültek bele Jusztiniánusz törvényhozó programjába olyan intézkedések, melyek a nők jogait, érdekeit védték: megtiltotta például, hogy fiatal lányokat szex-rabszolgának adjanak el bordélyoknak és bizonyos esetekben lehetővé tette, hogy válásnál a gyermekek az anyjuk mellett maradhassanak. Története így hasonló Boleyn Annáéhoz: a patriarchális társadalom (és Prokópiosz) azt a nőt, aki politikai hatalomra tesz szert veszélyes példának tartotta, akit el kell lehetetleníteni. Például azzal, hogy azt terjesztik róla, annak idején prostituált volt.
Szép Heléna: csalfa nő helyett nagy hatalmú papnő
Szép Heléna történetét röviden mindenki ismeri: ő egy veszedelmesen gyönyörű spártai asszony volt, aki miatt kitört a trójai háború, aki romlást hozott a férfiakra, aki miatt ezrek vesztek oda. Ez a történet véletlenül sem úgy hangzik, hogy „Parisz, az elkényeztetett királyfi, aki miatt kitört a trójai háború”, vagy „Parisz, aki veszedelmet hozott a saját hazájára”, vagy „Parisz, aki miatt legyilkolták a saját népét”. Pedig ez ugyanannak a történetnek a két oldala, csak hát, ahol egy nőt vagy egy nő szexuális vonzerejét hibáztatni lehet háborúk kitöréséért, halálért, férfiak rossz döntéséért, akkor ott a történetírás meg is teszi. Pedig Szép Helénáról számos ókori szerző megemlékezik (Homérosz Hérodotosz, Euripidész, Vergilius, Szapphó stb.) történetét azonban korántsem egységesen mesélik el.
Trójai Heléna Eveleyn de Morgan festményén, 1898
Még leghíresebb forrásai, az Iliász és az Odüsszeia sem értenek egyet Heléna – mondjuk úgy – megítélésében. Egyes változatokban Heléna önszántából hagyja el férjét és „szabadítja a veszedelmet” Trójára, más változatokban erőszakkal vitték el, megint máshol apja maga adta oda Parisznak egy trójai szövetség reményében, megint máshol ártatlan báb az istenek kezében. A legérdekesebb azonban egy korabeli ismeretlen költő műve, a Heléna gyászdala. Ebben Heléna nemhogy nem akart Menelaosszal menni, de a trójai háború során végig utána kesereg, és miután újra egymásra találtak, halála után így gyászolja őt: „Én kegyes hitvesem, legdrágább nekem, ki szerettél…” Egyébként történészek egy új generációja úgy tartja, nemcsak a háború alapja volt valós esemény, hanem Heléna alakját is valós személy ihlette. A mükénéi civilizációban (melyből Heléna is származott) a nőknek, főként a királyi család asszonyainak komoly feladat jutott a vallásban és az istenekkel való kapcsolattartásban. Ez alapján Heléna, mint hercegnő egyben egy olyan papnő lehetett, akinek külső tulajdonságaihoz – feltűnő szépség, a Peloponnészoszi-félszigeten ritkának számító fehér bőr és szőke haj – mágikus erőket társítottak.
Marie Antoinette: a történelem (és az angolok?) áldozata
Modern történészek egyetértenek abban, hogy Marie Antoinette – vagy ahogyan a korabeli pamfletírók nevezték az „osztrák szajha” – a legtovább ható karaktergyilkosság áldozata a történelemben. A három legismertebb vád, amivel a francia királynét, az osztrák szajhát kora és az utókora illette: a szociális érzéketlenség, a féktelen költekezés, valamint a kicsapongó szexualitás. Hosszan lehetne cáfolni az első vádakat is, hanem ami szexuális szabadosságát, leszbikusságát és a nevével kapcsolatban emlegetett orgiákat illeti, nos talán ezek a leglégbőlkapottabbak. Egyrészt, Marie Antoinette nem volt oda a szexért. XVI. Lajos meddő próbálkozásai házasságuk elhálására, annak közbeszéd tárgyát képező kudarca, a megaláztatás bizonyára hamar elvették kíváncsiságát a szexuális élet szépségei iránt. Ezt megerősíti udvarhölgyének, Madame Campannak a vallomása is, aki azt mondta, hogy úrnője testi területen való félszegsége rendkívüli, illetve II. József is, aki fivérének azt írta húgukról, hogy szemérmessége „sértetlen, sőt szigorú”.
Marie Antoinette portréja Elisabeth Vigée-Lebrun után
Az egyetlen személy, aki bírhatta a királyné kegyeit, az Axel von Fersen gróf volt, 1783 és 1787 között, ami után – Antonia Fraser, Marie Antoinette életének egyik legelfogulatlanabb krónikása szerint – plátói viszonyt ápoltak. Meg kell jegyezni: XVI. Lajos minden bizonnyal tudott a viszonyról, de sosem ellenezte, sőt kedvelte a grófot, akinek talán hálás is volt, hogy olyan romantikus rajongással veszi körbe feleségét, amire az ő prózai lelke nem lenne képes. Érdekes, hogy a királynét épp Fersennel nem hozták soha hírbe, összeboronálták azonban számos képtelen szeretővel, köztük a saját sógorával is. De honnan erednek akkor eme vad feltételezések? Egy történész, egy bizonyos Simon Burrows, a leedsi egyetem professzora úgy találta, hogy lényegében csakis angol nyerészkedők egy csoportja tehető felelőssé Maria Antoinette nevének besározásáért. Ő ugyanis bizonyítékokat talált arra vonatkozóan, hogy angol földön zsarolók egy csoportja Marie Antoinette-et obszcén helyzetekben ábrázoló röpiratokat küldözgetett a francia udvarba azzal, hogy ha nem fizetnek nekik, tömegével kezdik őket terjeszteni Franciaországban. A király pedig fizetett, ellenben egy-egy példányt megtartottak bizonyítékként a mondott pamfletekből, amiket a Bastille-ban tartottak, ahol annak elfoglalásakor forradalmárok rábukkantak a firkálmányokra, s innentől kezdve nem volt más dolguk, mint sokszorosítani és terjeszteni azokat. Ez lehet egyik oka annak, hogy a forradalom kitörése után rohamos mértékben nőtt azon trágár rajzok és iratok száma, melyek Marie Antoinette-et szapulták, s melyek egyre vadabb rágalmakkal álltak elő.
Fotó: Wikipédia, National Gallery of Art
