Az övé a legnagyobb Váli Dezső- és Balázs János-gyűjtemény, és a három legnagyobb Reigl- és Fiedler-kollekció egyike is. De hová tesz ennyi műalkotást? Mi a fontos számára egy festményben mint befektetési lehetőségben? Miért különleges a digitalizált, Instagramon elérhető gyűjtemény, és hogyan hat a művészetre a mesterséges intelligencia?
Ha jól tudom, a festmények iránti szereteted a gyerekkorodban gyökerezik. Mi az első művészethez köthető emléked?
Alapvetően három meghatározó élményem van. Az első, hogy úgy nőttem fel, hogy festmények vettek körül minket. Az egyik rokonunk intenzíven gyűjtött, és nagyon sötét lakásuk volt, ráadásul jellemzően sötét tónusú képeket is választott, például Rippl-Rónai fekete korszakából Rudnay Gyulát, Mednyánszky katonaportréit. Ez gyerekként számomra félelmetes, de egyben izgalmas dolog volt. A második az, hogy a bátyámmal néha nehezen jöttünk ki egymással, ezért az apukám úgy oldotta meg a családi konfliktusokat, hogy elvitt sétálni.
Hetente kétszer-háromszor besétáltunk a körúti bizományi áruházba is, mert régi patikaüvegeket gyűjtött. Nagyon szerettem bemenni, volt ott minden: festmények, régi fegyverek. A harmadik élményem pedig az volt, hogy a szüleim gyakran vittek minket múzeumokba. Emlékszem, akkoriban rettenetesen sajnáltam magam, hogy ennyi időt kell múzeumlátogatásokkal töltenem.
Számontartod, hogy pontosan hány darabból áll a gyűjteményed?
Erre nehezen tudok válaszolni, most zajlik a képek digitális feldolgozása, de körülbelül hatszáz darab lehet.
Hol tárolsz ennyi képet?
Körülbelül húsz képet tudok kirakni a falamra, a többi raktárban van. Viszonylag hamar lelkiismeret-furdalásom lett, amiért ott tartom a festményeket, de ezért jó, hogy vannak kiállítások. Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Vastuskós-házban van jelenleg egy kiállítás tizenhárom Váli-képemből, a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában pedig tizenkét képem látható a Szentandrássy István életművéből készült kiállításon. Mindig boldogan odaadom a képeket, függetlenül attól, hogy milyen súlyú intézmény kéri őket.
Apropó, digitális gyűjtemény. Az itthoni műgyűjtők közül senki sincs olyan szinten jelen az online térben, mint te. A Horn-gyűjteménynek több mint 61 ezer követője van Instagramon. Miért volt fontos számodra, hogy digitalizáld a gyűjteményed?
Már több mint két éve csinálom. Egy-egy képet teszek ki minden héten, így elég nagy merítés látható a gyűjteményemből ezen a felületen. Ilyen szintű „nyitást” még senki nem produkált ebből a szempontból, mint én. Amikor egyszer Sándorfi Istvánnal (külföldön is elismert magyar festő – a szerk.) beszélgettem, mesélte, hogy volt egy gyűjtője, aki imádta a képeit és elképesztő mennyiségben vásárolt tőle, majd berakta őket a pincébe és soha többé nem foglalkozott velük.
Annyira belém ivódott ez a történet, hogy lelkiismeret-furdalásom lett. Ekkor jött az ötlet, hogy az Instagramon nagyfokú láthatóságot adhatnék azoknak a képeknek is, amik a raktárban vannak. Ez végül a vártnál is jobban sikerült. Sokat költök arra, hogy a világ legkülönbözőbb lokációin hirdessem a festményeket, és vannak köztük olyanok, amik már egy-másfél milliós elérésnél tartanak.
Mit gondolsz arról, hogy az interneten a festmények könnyen és gyorsan letölthetővé válnak?
Azt, hogy hajrá! Ha valaki letölti a képet, az számomra egy bók. Nincs rossz érzésem ezzel kapcsolatban, sőt kifejezetten örülök neki.
Sokszor találkozhatunk az interneten olyan képekkel, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy mesterséges intelligencia vagy valódi ember készítette. Szerinted milyen hatással van az AI a művészek munkásságára?
A reklámipar a megrendelésre készített képek esetében szerintem tömegével szorítja ki az embereket erről a területről, a festészetet viszont az egyik legkevésbé veszélyeztetett állatfajnak tartom az AI szempontjából. Szerintem a mesterséges intelligencia az életünk más területein sokkal több negatív hatást tartogat.
Egy műalkotásról az ember azt gondolja, hogy több egy vászonnál és festéknél: az egésznek van egy aurája, ami beszippantja az embert. Abban bízom, hogy egy gép által generált kép nem tudja ugyanezt a hatást kiváltani. Minden, amihez szív, lélek, empátia, érzés tartozik, talán a lista végén lesz az AI által felváltható tevékenységek közül.
Az ismert művészek esetében egyértelműbb választ lehet adni arra a kérdésre, hogy miért gyűjti valaki a képeiket, számodra viszont fontos, hogy pályájuk elején álló művészeket is felkarolj. Mit keresel egy-egy alkotásban?
Kevés szabály van a gyűjteményemben, de az egyik az, hogy magyar művészek alkotásait gyűjtöm. Kezdetben, egy-másfél évig én is klasszikus festményeket vásároltam, de szerencsére hamar rájöttem, hogy elkéstem azzal, hogy az általam igazán szeretett művészek minden korszakából megszerezzek egy-egy fontos képet.
Elkezdtem nyitni a kortárs világa iránt, a feléjük irányuló elköteleződésem pedig Reigl Judittal pecsételődött meg. Az első szempont az, hogy tetsszen a kép, ez az alkotmányos minimum. Az idősebb, már jegyzett festőknél fontos, hogy az életmű mennyire egységes, mennyire van egy saját „nyelve” a festőnek.
Keresem, hogy milyen szereplései voltak, milyen a múzeumi beágyazottsága, mennyire reális az elérhető képek ár/érték aránya, és még további szempontok is vannak, szóval ez egy elég komplex mérlegelési folyamat. A fiataloknál izgalmas még számomra, hogy egy adott festmény hogyan illeszthető be a gyűjteményben lévő alkotások mellé.
Így kezdtem például Váli Dezső mellé Király György képeit gyűjteni. És persze az is benne van, hogy évente harminc-ötven fiatal végez a Képzőművészeti Egyetemen, de a kortárs magyar piac nem tud eltartani ilyen sok művészt, ezért szerintem gyűjtőként nekem az is a feladatom, hogy tőlük vásároljak.
Honnan tudod, hogy melyik művésztől érdemes képet venni?
Ezt nem tudom. Az első szempontom, hogy izgalmas legyen számomra, amit az illető csinál. Van pár ember – például Váli Dezső –, akinek adok a véleményére, és őket is meg szoktam kérdezni ilyenkor. Befektetési céllal képet vásárolni egy huszonéves művésztől szerintem több, mint kockázatos.
Ha tetszik a kép és korrekt az ár, akkor szabad megvenni, és persze ha jól választ az ember, benne van a jelentős anyagi felértékelődés lehetősége is. Ha valaki pusztán befektetési lehetőséget keres, én inkább a kánonból javasolnék neki képet, és vagy sok tanulás és felkészülés előzze meg, vagy forduljon tanácsadóhoz.
Mennyire fontos számodra, hogy azon túl, hogy képeket vásárolsz, a művészek pályáját is figyelemmel kísérd?
Ismerek olyan gyűjtőt, aki szándékosan távol tartja magát az alkotóktól, hogy vásárláskor a személyisége semmilyen módon ne befolyásolja a választásban. Abszolút megértem ezt a hozzáállást, de én kifejezetten igénylem, hogy találkozzak a művészekkel, mert szerintem abszolút hozzátesz a kép történetéhez, ha az ember ismeri az alkotót és a folyamatot, és még beszélget is vele a festményről.
Neked mit ad a gyűjtés és a mecenatúra?
Szép tárgyak társaságát, a gyerekkori kincskereső játék élményét, kitűnő befektetési lehetőséget, benne van az exhibicionizmusom és a társadalmi felelősségvállalás igénye is. Ezen túl az a lehetőség, hogy fantasztikus embereket ismerhetek meg, egy teljesen új világot nyitott meg nekem. A mecénás szerep számomra azt jelenti, hogy jót tehetek azáltal, hogy támogatom néhány művész előrejutását, erre értem a társadalmi felelősségvállalást.
Hogyan formálták a művészek a látásmódod?
Az ember minden ilyen találkozásból tanul, bővül az ismerete. Számomra a gyűjtés önismereti foglalkozás is. Művészettörténetből érettségiztem, de csak azért, mert az tűnt a legegyszerűbbnek, nem pedig azért, mert mélyen érdeklődtem a téma iránt. Mióta elkezdtem gyűjteni, azóta viszont rengeteget olvastam és tanultam, ezért eléggé kitágult a rálátásom a képzőművészeti világra. Sokat gondolkodom azon, hogy egy kép mivel, miért hat rám.
Melyik művész képeire vagy a legbüszkébb a gyűjteményedből?
Sokra, de ha egyet kell kiemelni, akkor Reigl Juditéra. Büszke vagyok arra, hogy Magyarországon, de világviszonylatban is az elsők között vagyok, akik elkezdték gyűjteni a képeit, miután Makláry Kálmánnak köszönhetően újra reflektorfénybe került Reigl akkor már elfeledett életműve.
Van olyan kép, amit nagyon szeretnél megszerezni?
Nem tudok olyan képet mondani, ami álmatlan éjszakákat okoz nekem azáltal, hogy nincs nálam. Vannak olyan művészek, akiknek az életművéből nagyon örülnék egy-két képnek, de azt szokták mondani, hogy az emberrel általában szembejönnek ezek a képek. Nekem is volt, amire 15 évet vártam, de aztán hozzám került.
Ez az első alkalom, hogy kijöttél egy művészeti vásárra. Miért döntöttél úgy, hogy kiállítod a képeidet a Budapest Contemporaryn?
Ez a vásár szervezőinek köszönhető, akik megjelenést biztosítanak néhány nonprofit szervezetnek és magángyűjteménynek. Tavaly még nem éreztem magaménak, idén viszont azt gondoltam, hogy kipróbálom. Elkezdtem gondolkodni, hogy mit és hogyan állítsak ki, és mivel jött ez a lehetőség, úgy gondoltam, hogy illik ebből valamit visszaadni. Innen jött az a koncepció, hogy fiatal, pályájuk elején álló művészeknek adjak bemutatkozási lehetőséget.
A szakmai életedben is fontos számodra a művészet felkarolása. Az orvosi és gyógyszerészeti eszközöket gyártó B. Braun vezérigazgatója vagy, ami a bevételének egy részét gyereksportra és múzeumpedagógiai foglalkozások támogatására fordítja.
Ez nem az én döntésem volt. A B. Braun egy német családi vállalkozás, már a hetedik generáció irányítja a céget. A vállalat támogatási politikájába az egészségügy, a képzőművészetek és a sport támogatása fér bele. Ezen belül elkülönítettek egy B. Braun for Children ágat, amely szerint különösen preferált, ha mindez valamilyen gyerekekhez kapcsolódó programban valósul meg. Innentől viszont az országokra bízzák, hogy ezt milyen tartalommal töltik fel.
A múzeumpedagógia egy olyan irány, amivel a jövő generációinak művészetek iránti érzékenyítését támogathatjuk, ami alapvetően nem egy pénzben dúskáló terület. Büszke vagyok arra, hogy a cég hatvannégy országban van jelen, és mi a három legaktívabb ország között vagyunk a támogatási programokat illetően.
Ehhez kapcsolódik az egyik általam leginkább szeretett kezdeményezés: az Autistic Art, ami minden évben szervez egy aukciót, ami kezdetben csak autizmussal élő művészek rajzaiból állt, mostanában viszont megkérnek ékszer- és divattervezőket is, hogy válasszanak egy képet, amelynek kapcsán létrehoznak egy alkotást.
Összesen 22 telephelyünk van, és általában azokhoz kerülnek az alkotások, akik a legaktívabban vettek részt a szavazásban. Mi kezdettől fogva megszavaztatjuk a kollégákkal, hogy melyik képet vásároljuk meg. Mostanra körülbelül 80 darabból áll a gyűjteményünk, már készítettünk belőle egy önálló kiadványt is.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve a gyűjteményeddel?
Azt szokták mondani, hogy egy gyűjtemény esetében nagyon fontos – és adott esetben a lezárását is jelenti –, hogy kiadjanak róla egy könyvet. Nem tudom, hogy én fogok-e ilyet csinálni, mert az Instagram-oldalammal gyakorlatilag már elkezdtem dokumentálni a festményeket. Lehet, hogy úgy fogom befejezni, hogy egyszer majd az összes kép kikerül a felületre.
Hamarosan megjelenik egy hozzá kapcsolódó weboldal is, mert szerettem volna többet mesélni a művészekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről. Ha a fiaimban lesz affinitás arra, hogy ezzel foglalkozzanak, akkor ők vihetik majd tovább. De ha nem így lesz, akkor nem pakolhatok rájuk egy ilyen felelősséget. Ez esetben felszabadítom őket a teher alól, és elkezdek azon gondolkodni, hogyan tovább. De ez még odébb van, most még épül a gyűjtemény.
Fotó: Szohr Anna