Milyen érzés volt a világ egyik filmközpontjában napokon át reflektorfényben állni?
Nem gondoltam volna, hogy életemben először egy tévésorozattal jutok ki a cannes-i vörös szőnyegre. Hálás voltam a Beta Filmnek, aki a német forgalmazónk, és a producereknek, akik az első perctől nemzetközi piacra szánták a Hunyadi-sorozatot. Ez minden döntésükön érződött, az utolsó pillanatig csiszolgatnak minden epizódot, jelenetet, ha kellett, akár újra is forgattunk dolgokat. Kiharcolták, hogy nagy delegációval jussunk ki a premierre, ami a Mipcom nevű nagy nemzetközi televíziós vásáron volt, ahol hoztak-vittek minket, folyamatosan különféle programokon vettünk részt. Azon az óriásvásznon nézhettük meg több száz emberrel, telt ház előtt az első epizódot, ahol a nagy Arany Pálma-díjas filmeket szokták a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában vetíteni. Óriási élmény volt! Nagy felhajtás volt körülöttünk és bár tudtuk, hogy melózni megyünk oda, olyan volt, mint egy nagy osztálykirándulás. Mondtuk is a színészeknek, hogy ne izguljanak, ne azzal foglalkozzanak, kinek hogyan áll a cipője, hanem próbálják meg megélni a pillanatot, mert ilyesmi nagyon ritkán adatik meg egy alkotónak vagy színésznek.
Szász Attila rendező / Fotó: Aknay Csaba – The Orbital Strangers Project
Milyen jövőt jósolsz a sorozatnak? Láttunk már olyat, hogy rendkívül ígéretes forgatást vagy promóciót nem túl sikeres végeredmény, illetve fogadtatás követett.
Én bízom a Hunyadi-sorozat sikerében. Remélem, hogy világszerte megtalálja majd a közönségét, ami lefordítva azt jelenti: a lehető legtöbb piacon megveszik. Először a nagy tévécsatornák, aztán bekerül valamelyik streamingszolgáltató globális kínálatába. Persze egy-két év biztosan lesz, mire nemzetközi szinten elterjedhet a sorozat, és az alkotók vagy a színészek számára akkor jelenthet majd komolyabb lehetőségeket. Ez egyébként is egész más műfaj, mint a mozifilm, ahol az alkotó van a központban. A tévésorozatoknál legtöbbször azt sem tudják a nézők, a forgalmazók, vagy a csatorna, amelyik megveszi, hogy ki rendezte. Azt nézik, kik játszanak benne, vagy hogy esetleg ki a showrunner, miket csinált korábban. Tavasszal Cannes-ban, a filmfesztiválon találkoztam néhány egészen komoly hollywoodi, angol, kanadai és spanyol producerrel, akiknél azzal indítottam, hogy megmutattam nekik a Hunyadi-sorozat pár perces előzetesét. Leesett az álluk és rögtön másképp álltak hozzám. Onnantól úgy tekintettek rám, mint akire egy ekkora költségvetést egyszer már rábízott valaki – még ha többedmagammal is. Ha a sorozat valóban beváltja a hozzá fűzött reményeket és komolyabb nemzetközi sikert arat, akkor remélhetőleg még hatványozottabban tudunk majd profitálni belőle. Elsősorban a színészek számára látok ebben komolyabb kiugrási lehetőséget. Remélem, hogy felfigyelnek rájuk, mert néhány kiemelkedő, nemzetközi szintű alakítást láthat majd a szakma és a publikum. Akár Kádár L. Gellértet említem, aki mint Hunyadi az egész sorozatot a hátán cipeli, vagy Rujder Vivient, aki a női főszereplő Szilágyi Erzsébetet játssza, akár Törőcsik Franciskát, aki Maraként jár be látványos karakterívet. De Fekete Ernő szintén kint volt velünk Cannes-ban, aki mint Hunyadi ellenlábasa mind a tíz epizódban remekel, és Hermányi Mariann is, aki bár csak a sorozat első felében játszik, szintén rendkívül emlékezetes alakítást nyújt. Nagyon drukkolok nekik!
Sok jó filmet csináltál már, a Hunyadi-sorozat mennyire nagy lépés neked?
Furcsa érzés volt, hogy alkotóként nem az origója voltam az alkotásnak, hanem egy felkért rendezője. Évek óta zajlott már a projekt fejlesztése, előkészítése, castingolása, a stáb összerakása, mire belekerültem, és már több mint egy éve leadtam az epizódjaim rendezői vágatait, de az utómunka még mindig zajlik. Persze heti rendszerességgel nézegethetem a frissített epizódokat, sőt, ha volt meglátásom, szóvá is tehettem, de azt láttam, hogy biztos kezekben van az utómunka, nekünk rendezőknek nem kell már beleszólnunk. Most már el tudom képzelni egy rendező szerepét egy nagyszabású hollywoodi stúdiófilmben, ahol egy forgatókönyv nyomán a stúdió és a producerek elkezdik összerakni a résztvevőket és nagyjából utolsó elemként jön be egy rendező, akivel leforgattatják a filmet, leadja a saját verzióját, majd elköszön. Utána még újravágják, újraforgatják, ha kell. Annyira érezheti magáénak egy rendező azokat a filmeket, mint mi, epizódrendezők most ezt a sorozatot. Mindenesetre fantasztikus lehetőség volt: a stábbal együtt rengeteget tanultunk, hogyan kell egy ekkora léptékű produkciót megragadni, milyen technikai kihívásokkal jár. Sosem látott feladatokkal szembesültünk, amelyekre nap mint nap megoldásokat kellett találnunk. És azt is megtanultam, hogy nemcsak az a lényeg egy ekkora projektnél, ahol ilyen sok a döntéshozó, hogy ugyanolyan felkészült legyél, mint szoktál és pontosan tudd, mit akarsz, hanem, hogy ezt felfelé is képes legyél kommunikálni. Hogy el is higgyék rólad, és kivívd a bizalmat. Nyilván nem tudom annyira magaménak vallani a Hunyadi-sorozatot, mint bármelyik másik alkotásomat, hiszen ezt sok kukta főzte, és a gépezet egyik részeként dolgoztam benne, de őszintén szólva jó érzés volt minden tudásommal és szakértelmemmel valami pluszt beletenni ebbe a munkába és hozzájárulni a sikeréhez, és valószínűleg sokkal többet hoz majd lehetőségekben, tapasztalatokban, kapcsolatokban, mint bármelyik korábbi filmem.
Szász Attila rendező / Fotó: Aknay Csaba – The Orbital Strangers Project
Van most új film a tarsolyodban?
Az Örök tél és az Apró mesék óta eltelt öt-hat év. Ez idő alatt egy csomó filmterv felgyülemlett, amelyek mindeddig nem készülhettek el. Ennek megvannak a maga okai, de lényeg, hogy folyamatosan újabb és újabb fimötleteken dolgozom. Az tisztán látszik, hogy a nemzetközi terepre kell fókuszálnom, most is egy forgatókönyvet írok külföldre. Közben mindig akadnak kisebb lélegzetvételű munkák, főleg megrendelésre készülő rövidfilmek és reklámfilmek, amelyeknek köszönhetően folyamatosan dolgozom, örömet is okoznak, sikereket is aratnak, díjakat is hoznak és nem mellesleg fizetik a számlákat. Őszintén szólva, per pillanat fogalmam sincs, hogy a nyolc-tíz fiókban gyülemlő projekt közül melyikre mosolyog rá a szerencse, bár ilyenkor szokott az történni, hogy egy tizenegyedikkel felhívnak, hogy holnap kezdünk. Ez is benne van a pakliban. De megtanultam, hogy nem várhatok arra, hogy majd valaki bekopog egy izgalmas forgatókönyvvel, nekem kell ezeket a filmterveket megtalálnom vagy fejlesztenem, akár magamnak is kell megírnom. Szóval, ha a Hunyadi-sorozat hatására rákérdez valaki, hogy van-e valami a tarsolyomban, akkor kettőt a jobb zsebemből rántok elő, hármat a balból és lehet választani.
Miért csinálsz filmeket?
Ez tesz boldoggá. Már gyerekkoromban beleszerettem a filmekbe, de az nyilván óriási kérdőjel volt, hogy a filmkészítéshez van-e érzékem? És megvannak-e hozzá a szükséges készségeim? Ugyanis nemcsak a vízió és az ízlés fontos, kell az a fajta képesség is, ami a rendezéssel jár: a stáb mozgatása, kommunikáció a szereplőkkel és így tovább. Jó sok kerülőt tettem, mire a kamera mögé kerültem: kritikákat írtam, forgalmazóként dolgoztam, előzeteseket vágtam. Az egyetemen is producerként végeztem, és amikor úgy adódott, hogy megrendezhettem az első mozgóképemet, rögtön azt éreztem, minden a helyére került, ezt kell csinálnom. Mint a nagyobbik fiam esetében, aki szintén erre a pályára készül, filmrendező szakon tanul. Gyerekkorában őt is megfogta a filmezés, de néhány évvel ezelőtt a prágai FAMU filmrendező kurzusán nála is eljött a mindent eldöntő pillanat, amikor kiderült, hogy érzi magát akkor, amikor nem a saját telefonjával forgat és nem az öccsét instruálja, hanem vadidegen emberekkel körülvéve, 16 mm-es filmkamerával, egy adott feladatot végrehajtva, egy komplett stábot kell irányítania angolul. Azt mondta, élete egyik legboldogabb pillanata volt. Innentől nem volt kérdés számomra sem, hogy ezt kell csinálnia, akármennyire nehéz is ez a szakma. Látom rajta, hogy a filmezés ugyanúgy örömet szerez neki, mint nekem. Én is ezért az érzésért csinálom. Ráadásul csodálatos családom van, hálás vagyok a feleségemnek és a fiaimnak, mert nélkülük sehol nem tartanék, alkotni sem tudnék, nem érne az egész semmit. Amikor jön egy pofon az élettől, vagy éppen magától a szakmától, azért tudom lerázni magamról, mert van, aki erőt adjon. Támogatnak, bíznak bennem. Nekem ők jelentik a biztonságot.
Szász Attila rendező / Fotó: Galgóczi Németh Kristóf
A Félvilág, az Apró mesék, az Örök tél a legismertebb munkáid. Mind hordozzák a kézjegyedet, ami egyrészt garancia a minőségre, másrészt sikeresen egyensúlyoz a giccs és az ízléses hatásvadászat határán.
Nem tudom, van-e kézjegyem, ezt a közönség tudja megállapítani. A giccs és a hatásvadászat pedig ízlés kérdése: van, akinek ez még belefér, van, akinek már sok. Az tény, hogy mindig arra törekszem és ez az alapja minden filmemnek – legyen szó olyan történetről, ami tőlem származik, vagy olyanról, amire felkérnek –, hogy megtaláljam benne az érzelmi gócpontot. Ami hat rám. Ha van a történetben ilyen, az tud kapaszkodót adni. Gyerekkoromban is azokba a filmekbe szerettem bele, amelyekben ott voltak azok a meghatározó pillanatok, amelyek egy életre belém égnek. Ezért minden forgatókönyvben az olyan momentumokat, jeleneteket keresem, amiket a néző nem felejt el. Amit évtizedekre magával tud vinni. Minél több egy filmben az ilyen pillanat, annál emlékezetesebb marad a film. Nevezhetjük ezt hatásvadászatnak is, igen, hatni szeretnék a nézőre. Ahogy rám is hatottak annak idején. A nagyon szikár alkotásokat, amelyek távolságot tartanak a nézőtől, ugyan tudom értékelni, de szeretni nem.
Vezető fotó: Aknay Csaba – The Orbital Strangers Project
