Vannak előadások, amelyek nem egyszerűen történetet mesélnek, hanem azonnal beszippantanak. A Duda Éva Társulat és a Nemzeti Táncszínház FRIDA című látványszínházi produkciója pontosan ilyen: nem maradhatunk kívülállók, nem engedi, hogy kényelmesen hátradőlve „csak” nézők legyünk. Inkább olyan érzés, mintha belépnénk Frida Kahlo festményeibe, és közben önmagunkhoz is közelebb kerülnénk.
Ez az előadás nem Frida Kahlo klasszikus életrajza. És ettől válik igazán izgalmassá. Nem kronológiát kapunk, nem adatokat, hanem érzéseket, impulzusokat, belső tájakat. Olyan, mintha egy különleges, mozgó festményekből álló kiállításon járnánk, ahol a képek egyszer csak életre kelnek, táncolni kezdenek, lélegeznek, bánkódnak és ünnepelnek.
Magával ragadó pillanatok
Bevallom, eddig óvatos voltam a kortárs táncelőadásokkal – sokszor éreztem túl elvontnak, nehezen befogadhatónak őket. A Duda Éva Társulat Fridája azért működik ennyire jól, mert nem megfejteni akarja magát, hanem bevonni minden egyes nézőt. A mozdulatok érthetőek, érzelmileg erősek, a látvány és a zene pedig folyamatos kapaszkodót ad azoknak is, akik nem „jártasak” ebben a műfajban. Ez az az előadás, ami után az ember nem azt mondja, hogy „szép volt”, hanem azt, hogy éreztem, és talán most először valóban megszerettem a kortárs táncot.
A látvány az első pillanattól magával ragad: a vetített képek, a fények, a zene és a tánc együtt teremtenek egzotikus, mexikói ihletésű álomteret, amely egyszerre vibráló és fájdalmas, színes és megrendítő. Frida világa nem díszlet, hanem érzelmi közeg, amelyben a női sors sokféle arca jelenik meg – törékenyen, erősen, szenvedéllyel telve.
A főszereplő, Eleonora Accalai Fridája nem „eljátssza” Kahlo figuráját, hanem megéli. Mozdulatai egyszerre finomak és nyersek, sebezhetők és elszántak – pontosan olyan ellentmondásosak, mint maga Frida. A Diego Riverát megformáló Kováts Tibor karakterében ott van a szenvedély, a viharosság, a mindent felemésztő szerelem, amely egyszerre inspirál és rombol. Nézni őket együtt olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: nincs kapaszkodó, csak sodródás.
Frida Kahlo kultusza
Ami különösen megérintett, az az, ahogyan az előadás a női fájdalmat és életerőt egyszerre meri megmutatni. Nem szépít, nem tompít, de nem is válik súlyossá. Inkább azt üzeni: a törésekből is lehet művészet, a veszteségekből is lehet színt keverni. Frida Kahlo kultusza nem véletlen – ikon, múzsa, előfutár. Egy nő, aki nem kért engedélyt arra, hogy önmaga legyen. És ez az előadás pontosan ezt az örökséget viszi tovább.
A FRIDA látványszínházi élmény azoknak szól igazán, akik nyitottak az összművészetre, akik szeretnek elmerülni egy világban, és akik hisznek abban, hogy a művészet nemcsak szép, hanem felszabadító erejű is. Nem kell Frida Kahlo-szakértőnek lenni ahhoz, hogy hasson, elég, ha hagyjuk, hogy megérintsen.
Én úgy jöttem ki az előadásról, hogy legszívesebben azonnal újranézném.
A következő előadásokról ITT tájékozódhatsz!
Fotó: Lékó Tamás, Dömölky Dániel
