A munkám a szenvedélyem: Duda Éva koreográfus

2020. december 21. |

Olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Még a járvány okozta megváltozott világban is foggal-körömmel harcolnak a céljaikért, s nem az anyagi javak motiválják tevékenységüket. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Duda Éva koreográfussal, rendezővel, a Duda Éva Társulat alapítójával.

A táncosok nincsenek könnyű helyzetben mostanában, nemcsak az előadásaik maradnak el, de közösen gyakorolni, próbálni sem tudnak. A tánc nem az a műfaj, ahol a két méter távolság megtartható. A Duda Éva Társulat tagjai nem adják fel, az online tér segítségével kialakították a napi rutinjukat. Mindenki a saját otthonában, de közösen tréningezik, és vezetőjük irányításával egyszemélyes kis darabokat hoznak létre. Duda Éva mindent megtesz, hogy fenntartsa a társulat aktivitását és a nézők érdeklődését járvány idején. Ilyen egy jó vezető, aki nem mellesleg kreatív alkotó, és ezt nem mindig könnyű összehangolni. Talán pont ebben rejlik a társulat és Duda Éva személyes sikerének titka.

duda-eva

Úgy képzelem, egy koreográfus, főleg, ha nő, kislányként balett-táncos szeretett volna lenni. A szülei beíratták táncolni, arról álmodott, hogy bekerül a Balettintézetbe. Veled is így volt ez?

Én magába a táncba szerettem bele. Kislánykoromban valóban a balettel kezdtem, onnan mentem tovább jazztáncra, és később még nagyon sok irányba. Szegedi születésű vagyok, ott egy amatőr táncstúdióba jártam, aminek a keretein belül sok fellépésünk volt, és sokat versenyeztünk, és ott próbálgattam először alkotói szárnyaim is. Nagyon élveztem ezt az időszakot.

Evidens volt számodra, hogy a pályaválasztáskor ez lesz az irány?

Számomra igen, de a szüleim számára nem volt egyértelmű, meg kellett kicsit küzdenem érte. Nálunk a családban mindenki tudós, természettudománnyal foglalkozik, persze szeretik a mozgást, a sportot, a művészeteket, de az volt az elvárás, hogy én is egyetemen tanuljak tovább. Érettségi után két egyetemre is felvettek, de én kiharcoltam, hogy halasszak egy évet, és feljöhessek Budapestre a tánc miatt. Én már akkor tudtam, hogy nincs visszaút, elképesztően vonzott ez a város. Belevetettem magam a táncvilág sűrűjébe, először Angelus Iván tánciskolájába iratkoztam be, ahol az egyik tanárom hívta fel a figyelmemet arra, hogy az akkor a Táncművészeti és a Színművészeti Főiskolák közösen, hosszú évek kihagyása után elindítják újra a koreográfus szakot. Na ezt pont nekem találták ki, már akkor éreztem, hogy a táncos pálya mellett engem inkább az alkotás érdekel. Felvételiztem, és felvettek.

Azt kaptad ezen a szakon, amire vágytál?

Fodor Antal indította az osztályt, a legjobb mestereket, tanárokat hívta el tanítani. Nagyon vegyes, színes társaságba kerültem, és mindenki sokkal idősebb volt nálam. Volt köztünk műkorcsolyázó, show-tánc alkotó, klasszikus balett végzettségűek, néptáncosok, sokan már régóta a pályán voltak, akik azért iratkoztak be ide, hogy a tevékenységükhöz legyen egy diplomájuk. Figyeltem, és mindenkitől nagyon sokat tanultam, és egyre jobban éreztem, hogy ez az én terepem. Közben egyre több szakmai munkában vettem részt, kisebb és nagyobb produkciókban táncosként, asszisztensként, koreográfusként – próbáltam minél szerteágazóbb tudást megszerezni, amit csak élesben lehet elsajátítani.

A darabjaidból kiderül, hogy szeretsz különböző műfajokban, stílusokban kalandozni. Ez a fajta nyitottság már a főiskolás évek alatt megvolt benned?

A klasszikus balett, a jazztánc és a modern tánc voltak az alapjaim, a diákéveim alatt pedig nyaranta pedig nemzetközi kurzusokra iratkoztam be, hogy továbbképezzem magam. A kortárs tánc érdekelt a legjobban, de tanultam néptáncot, szteppet, swinget, tangót, sőt indiai és afrikai táncokat is. A tánc minden műfaja lenyűgözött, és világossá vált, hogy ha jó színházi koreográfus akarok lenni, meg kell ismernem a különböző mozgásformákat, trendeket és stílusokat. A koreográfia attól lesz igazán érdekes, egyedi, hogy hogyan „kevered ki” a sajátos formanyelvet, hozol-e bele valami különlegeset, valamit, ami csak belőled jön, amitől felismerhetővé válik a munkád. Ha nagyon leegyszerűsítem, nekem egy kicsit a főzéshez is hasonlít, úgy adagolom egy előadásba a különböző műfajokat és érzelmeket, ahogy egy séf az alapanyagokat és a fűszereket teszi az ételbe. A technika és az érzelmek is szorosan összejátszanak ahhoz, hogy elérjük az adott hatást a nézőben, és átmenjen az üzenet, amit hordoz a mű.

Ezt olvastad már?

23 évesen, fiatal nőként már komoly munkákat kaptál. Hogyan fogadott el a szakma? A tánc világában hogy állunk az egyenjogúsággal?

Itt is meg kellett küzdeni, érvényesülni egy olyan világban, ahol a szaktekintélyek, rendezők, igazgatók túlnyomó része férfiakból áll, és a respektjük is sokkal nagyobb, mint a nőké. Tényleg kemény volt, de én nagyon határozott és beleállós alkat vagyok. Amikor huszonévesen mint koreográfus bekerültem a Budapesti Operettszínházba, visszajutott hozzám, hogy biztosan azért kaptam meg az egyik munkát, mert valakinek a babája vagyok. Baromira zavart, de tudtam, hogy semmi mást nem tudok ez ellen tenni, mint bizonyítani, hogy szakmailag alkalmas vagyok erre a pályára. Miután bemutattuk a Rómeó és Júlia című musicalt, ami aztán az ország egyik legnépszerűbb előadása lett, és több millió ember látta, már senkinek sem volt kérdés, hogy miért én kaptam meg a felkérést. Az alkalmasság, a munkabírás, a rátermettség és még nagyon sok minden más az életben nem férfi vagy nő, hanem tehetség, elszántság és tudás kérdése. Én soha nem is engedem, hogy alábecsüljenek, mert nő vagyok, bármiről legyen szó.

duda-eva

2009-ben hoztad létre a saját társulatodat. Hogyan jutottál el a döntéshez, hogy neked nem elég a szólókarrier, felvállalod egy társulat fenntartásának az összes felelősségét?

Amikor felvételiztem a koreográfus szakra, egy motivációs levelet is kellett írnunk, és én már abba beleírtam, hogy nekem lesz egy saját társulatom, amit később be is váltottam. Úgy gondoltam, hogy a legnagyobb alkotói szabadságot élhetem meg azzal, ha egy önálló, független együttest hozok létre, általam választott táncosokkal, általam választott és rendezett művekkel. Ez mind nagyon jól hangzott, és ebből a szándékból született meg a társulat: azokkal a táncosokkal, akikkel akkoriban közel álltunk egymáshoz, egy alkotói közösséget hoztunk létre. Akkor persze még nem realizáltam, hogy ez egy nagy vállalás, óriási felelősségekkel. Az embereket hónap végén ki kell fizetni, a fenntartáshoz pályázni kell, egy helyet kell szerezni, ahol próbálhatunk. De nagy volt bennem a lelkesedés, nekivágtunk. Nem mondom, hogy útközben nem voltak lentek és fentek, mert többször éreztem úgy, létrehoztam valamit azért, hogy szabadságban tudjak dolgozni, és végül pont a szabadságom veszítettem el, ez lett a börtönöm. Egy sor teher került nyakamba, amik akadályoztak a művészi munkámban. Az első három-négy év nagyon nagy lendülettel indult, az ötödik évben viszont teljesen összetörtem. Pont akkor hívott ki Bodó Viktor egy munkára Grazba, ahol viszont rettentően jól éreztem magam, és megtapasztaltam újra, milyen az, amikor vendégművész vagyok, nem kötnek le irodai feladatok, hanem csak a produkcióval kell foglalkoznom. Megcsapott újra az alkotói szabadság szele.

Nem tudtál delegálni feladatokat másoknak? Megtalálni a kollégákat, akik a háttérben segítenek?

Pontosan ez történt. Addig is volt egy-két ember mellettem, de rájöttem, hogy teljesen át kell szerveznem az életemet, ha nem akarok beleroppanni a sok munkába. Felépítettem egy stábot, megnyitottuk a gyönyörű stúdiónkat a Jurányi Házban. Felszabadultam, visszajött az életkedvem.

A Jurányiban nemcsak előadásokat hoztok létre, de nagyon sok más dologgal is foglalkoztok. Workshopokat szerveztek, lehet menni hozzátok táncórákra, van ifjúsági beavató program. Több lábon álltok. Nem csupán egy művészi alkotóhely vagytok, hanem egy közösségformáló tér is.

Az elején rögtön elkezdtünk workshopokat szervezni professzionális táncosoknak, mert éreztük, hogy van rá igény. Nemzetközi alkotókat, szuper koreográfusokat, pedagógusokat hívunk meg, de szervezünk olyan workshopokat is, amelyhez bárki csatlakozhat. A reggeli sávban közös tréningeket tartunk olyan szabadúszó táncművészeknek, akik éppen nincsenek benne egy produkcióban, nem tudnak hol gyakorolni. Délután négyig a társulat próbál, utána 4-től este 10-ig táncórák vannak. Itt tanít például Grecsó Zoli, Barbarics Zsófi, Varga Bea, és van táncterápia, bodywork is, amik már a mozgás mentén a pszichológia és az önismeret területére vezetnek. A diákbeavató programjainkon pedig középiskolai tanulók drámapedagógusokkal dolgoznak egy-egy színházi előadás témáján. Különböző osztályokat eresztünk össze, akik nem feltétlenül ismerik egymást, és együtt elemeznek előadásokat, videókat forgatunk, elhívjuk hozzájuk a magyar slam poetry neves képviselőit. Nemcsak mozgással foglalkozzunk, hanem az előadóművészet különböző ágaival, mint a zene, a film, a dráma.

A stúdiótok most, a járvány második hullámában zárva tart. Nincsenek próbák, előadások. Hogyan élik meg ezt az időszakot a táncosaid?

Nem túl jól, bár felkészültünk rá, hogy várhatóan tavaszig nem tudunk fellépni. Képeztünk valamennyi tartalékot, átálltunk az online programok szervezésére. Minden reggel vannak online tréningek, hol tánc, hol jóga, hogy a táncosok karban tartsák a testüket, meglegyen számukra a napi rutin. Aztán kapnak kisebb, otthon elvégezhető feladatokat, mint amilyen az EGYPERCESEK videósorozatunk, amit már tavasszal elindítottunk a social media felületeinken. Kiadok feladatokat a táncosaimnak, és ők otthon egyperces koreográfiákat készítenek, amiket én távvezérléssel korrigálok. Posztolunk képeket, videókat, próbáljuk fenntartani az aktivitásunkat. Egyelőre arra nincs lehetőség, hogy együtt bemenjünk a próbaterembe, és próbáljunk. Ősszel hetente jelent meg nálunk a vírus valakinél, így nem szeretném senki egészségét sem kockára tenni. A tánc nem olyan műfaj, amelyben be lehet tartani a két méter távolságot, és a maszk sem működik.

Te is beállsz a csapatba, és minden nap nyomod a tréninget többiekkel? Mennyire van szükség a munkádhoz a jó fizikai kondícióra?

Én már nem tartozom az ő korosztályukhoz, az ő tréningjük túl erős számomra. Időnként beállok, de nekem van egy saját tréningem, amit minden nap megcsinálok: félig jóga, félig tánc, kis erősítés és nyújtás, ezzel teljesen jól karban tudom tartani a testemet. Amikor koreografálok, akkor sok mindent velük együtt csinálok, de nem az a lényeg, hogy ők lemásolják a mozdulataimat, hanem hogy inspiráljam őket. 43 éves vagyok, egyértelmű, hogy a testem nem tudja ugyanazt, mint 23 évesen. Korábban azzal zsonglőrködtem, hogy egyszerre három produkcióban dolgoztam. Reggel próbáltam az Operettszínházban, délután a Trafóban, éjjel még bementem színművészetis diákokkal dolgozni. Nagyon élveztem ezt a pörgést. Ma már ez kizárt, és nemcsak a terhelés miatt, hanem mert teljesen megváltozott szemléletmódom.

duda-eva

Egy színésznek nehéz külföldön érvényesülni a nyelvismeret miatt, a tánc viszont nemzetközi nyelv. Soha nem gondoltál arra, hogy külföldre költözz, és ott próbálj szerencsét?

Lokálpatrióta vagyok, imádom ezt az országot, ezt a várost, és nagyon sok barátom, ismerősöm ideköt. Nagyon szeretek néhány hónapot külföldön dolgozni, de utána imádok hazajönni. Még most is így gondolom, pedig nagyon necces pillanatok vannak az országban, és egyre szűkül az élettér. Tisztában vagyok vele, hogy a tudásommal akár a New York-i Brodway-n, vagy bárhol a világon is dolgozhatnék, és nem is akármennyiért. Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha… De nem vagyok elégedetlen az életemmel, és amit felépítettem, azt is nagyon nehéz lenne itt hagyni.

A környezettudatosság, az emberi jogok és a szabadság témája viszont egyre gyakrabban feltűnik a munkáidban. Szerinted a művészeknek fel kell szólalni ilyen témákban?

Az életem minden területén aktivista vagyok, mert úgy érzem, a tudatosság nagyon fontos a mai világban. Életmódot váltottam, teljesen másképp vásárolok például, mint régen. A társulatban sem használunk műanyagot, mindenki kulaccsal jár, nincsenek PET-palackok, megpróbáljuk újrahasznosítani a korábbi jelmezeket, díszleteket. Lemondtunk a papírszemétről, plakátok, szórólapok helyett online felületeket használunk. A klímavédelem kapcsán több szervezettel vagyok kapcsolatban, például a Fridays For Future csapatával. A noÁr formáció alapítótagja vagyok, ami elsősorban társadalmi problémákra keres választ a zenén keresztül, amiben a férjem a frontember. Az én reszortom a klipek látványvilágát megálmodni, a koreográfiák és mozgások megtervezése. Fontossá vált számomra az emberi jogok, a női jogok, az erőszakmentesség, az egymásért való kiállás témája, és ezek mind bekerülnek az előadásaimba is. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy cselekvő állampolgárokká váljunk, akiknek van beleszólásuk az életükbe, a történésekbe, és akik maguk alakítják a társadalmukat.

Az idei TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényen érdekes előadást tartottál Test-Tánc-Alkotás címmel. Milyen érzés volt a szavak erejével lekötni a nézők figyelmét?

Sokat készültem rá, igyekeztem nagy és átfogó képet adni a szakmámról, annak szépségéről és nehézségeiről. Baromira örültem a felkérésnek, és mivel sok nagyszerű TED-előadást láttam már, nekem is remek kihívás volt. Remélem, majd lesz alkalmam angolul is tartani egy prezentációt.

Nagyon sok mindennel foglalkozol. A munkád melyik része áll a legközelebb a szívedhez?

Az alkotás kezdő fázisa, a játék, ami a fejemben zajlik. Amikor elképzelek egy előadást, akkor benne vagyok egy asszociációs folyamatban, majd elkezdem lerajzolni, leírni a gondolataimat, gyűjtök hozzá fotókat, inspirációkat, és rövidesen, mint egy festmény, úgy elevenedik meg előttem a teljes színpadkép. Még azt az időszakot is nagyon élvezem, amikor már csak pár nap van a premierig. Ilyenkor eszembe szoktak jutni a kialakulás kezdetének a napjai, és mindig megdobban a szívem. Nekem ez mindig a teremtés csodája: egy éve az előadás még csak egy gondolat volt, most kész van. Megcsináltuk, létrehoztuk, maradandót alkottunk.

Mi az, ami a legnehezebb az összes tevékenységed között? Ahol mindig vannak kihívások.

Magammal vannak küzdelmeim. A társulatvezetői lét mindennapos feladat, az alkotói énem pedig egy sokkal hullámzóbb, szeszélyesebb valaki, aki hol nagyon kreatív pillanatokat él meg, hol pedig elbújna a világtól és bezárkózna. De miután ez egy cég, amit vezetek, emiatt ezt nem igazán engedhetem meg magamnak. Minden nap bele kell tennem valamennyi energiát, még akkor is, amikor azt érzem, jólesne elvonulni hetekre valahova.

Hogyan tudod ebbe az életvitelbe belepasszintani a magánéleted?

Amikor a mélyrepülésemet éltem meg, ezzel is számot kellett vetnem. Nyilvánvalóvá vált, hogy több időt kell hagyjak pihenésre, magánéletre, családra, és fel kell töltődni. Tudtam, hogy szenvedélybeteg vagyok, a munkám a szenvedélyem. Ha problémám van, azért dolgozom, ha nincs problémám, akkor azért. Nagyon sok feszültséget, fájdalmat a munkám során tudok kidolgozni magamból. A munka nekem egyfajta terápia is, jó terep, hogy megéljem az érzelmeimet. De az nem volt normális, hogy a próbatermekben éltem. A férjemmel több mint tíz éve vagyunk együtt, a vele való kapcsolatom nagyon sokat segített abban, hogy egyensúlyba hozzam a munkát és a magánéletet. Most már védem a privát életem, nem engedem, hogy a munka túlsúlyba kerüljön. Nagyobb terem van a családomra, a barátaimra, a pihenésre, a kirándulásokra.

Tíz év múlva hol látod magad? Milyen irányba tart majd az életed?

Szeretném, ha a társulat financiálisan tovább tudna fejlődni, legyen egy kicsit nagyobb stábom, hogy nagyobb biztonsággal tudjuk vinni a dolgainkat. Érdekel a nemzetközi terep, alkotóként és csapatként is szeretnék jobban a külföldi vizek felé evezni, együttműködésekben részt venni, turnékra menni. Szeretnék totál új dolgokba is belefogni, még sok irányba kacsingatok. A magánéletemben pedig szeretném, ha gyarapodnánk, és lenne 2-3 gyerek körülöttünk.

Olvass tovább!

Fotó: Dömölky Dániel, Lékó Tamás

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter