- A sorozat történelmi tényeket, feltételezéseket és látványos fikciót kever össze.
- Kiváló színészei és lenyűgöző képi világa ellenére meglepően keveset mond a női dühről.
- Ryan Murphy ismét bebizonyítja, hogy a provokációhoz remekül ért, az önmérséklethez kevésbé.
Amikor 2003-ban elindult a Kés/alatt, Ryan Murphy még valóban veszélyesen újnak hatott. A plasztikai sebészekről szóló sorozat a szépségipar mögött rejtőző szorongásokról, a test feletti uralomról és az amerikai tökéletességkényszerről beszélt. Botrányos volt, de a botránynak célja volt.
Azóta Murphy valóságos sorozatbirodalmat épített. Az American Horror Story évadai, a Feud, a Pose, az American Crime Story és a Netflix SZÖRNY-antológiája között akadnak nagyszerű és nehezen védhető munkák egyaránt. Ez a kiszámíthatatlanság a védjegyévé vált: sosem tudhatjuk, hogy egy metszően pontos társadalmi drámát vagy egy drága, sztárokkal telezsúfolt látványorgiát kapunk tőle mondanivaló nélkül.
Nemrég a Disney+ All’s Fair című sorozatában Kim Kardashian próbált érzéki és könyörtelen válóperes ügyvédként működni. A végeredmény inkább volt fájdalmas, mint szexi. Murphy most visszatért a Netflixhez és ahhoz a közeghez, amelyben mindig otthonosabban mozog: a vérhez, a traumához és a gyilkosságból gyártott popkultúrához.
Ki volt Lizzie Borden?
1892. augusztus 4-én a massachusettsi Fall Riverben brutálisan meggyilkolták Andrew Bordent és második feleségét, Abbyt. A férfi lánya, Lizzie Borden lett a fő gyanúsított, ám a bíróság végül felmentette. Hogy valóban ő követte-e el a baltás gyilkosságokat, arra máig nincs biztos válasz.
Az ügyet nemcsak a kegyetlensége tette legendássá. A korabeli közvélemény nehezen tudta összeegyeztetni a gyilkosság fizikai brutalitását egy tisztes, jómódú nő képével. Lizzie Bordenből idővel folklórfigura lett, akiről mondóka, könyvek, filmek és sorozatok születtek.
A nyolcrészes Netflix-sorozat azonban nem sokáig időzik a bizonytalanságnál. Már a nyitójelenetben megmutatja Lizzie-t, amint baltával támad apjára és mostohaanyjára, majd négy hónappal visszaugrik az időben, hogy megmagyarázza, mi vezetett idáig.
Csakhogy a magyarázat többnyire nem történelmi kutatásból, hanem Ryan Murphy és alkotótársa, Ian Brennan jól ismert eszköztárából érkezik.
A női test itt újabb horrorhelyszín
A sorozat hivatalosan a női elnyomás és düh történeteként határozza meg magát. Ez önmagában izgalmas kiindulópont lehetne.
Lizzie egy olyan korban élt, amikor a nők társadalmi helyzetét, pénzügyeit, szexualitását és jövőjét jórészt férfiak irányították. A Borden család történetén keresztül rengeteg mindent el lehetne mondani hatalomról, örökségről, társadalmi osztályról és arról, miként játszhatott közre a kor nőképe Lizzie felmentésében.
A sorozat azonban az elemzés helyett látványosságot csinál a női testből.
Már az első rész nagy részét Lizzie menstruációja, görcsei és vére uralja. A kamera hosszan időzik a foltokon és a vérrögökön, mintha a menstruáció önmagában is horrorisztikus titok lenne. Később erőszak, nem kívánt terhesség, szülés és abortusz egészíti ki a női szenvedések katalógusát.
Ezek természetesen mind lehetnek érvényes témák. A probléma nem az, hogy a sorozat megmutatja őket, hanem az, ahogyan teszi. A női test újra és újra sokkoló kellékké válik, miközben az alkotás azt állítja magáról, hogy éppen a nők tárgyiasítása és elnyomása ellen emel szót. A végeredmény emiatt különös ellentmondás: feminista állításokat hallunk, de a kamera tekintete gyakran kifejezetten öncélú.
Lizzie Borden története kevés volt nyolc részhez
A történelmi Borden-ügy középpontjában egy kettős gyilkosság, egy nyomozás és egy tárgyalás áll. Ez önmagában talán nem kínált elegendő alapanyagot nyolc órányi televízióhoz, ezért a sorozat vadul terjeszkedni kezd.
A történetbe bekerül a család ír származású szolgálója, Bridget Sullivan, akit mindenki Maggie-nek nevez. Vicky Krieps alakításában világot látott, titokzatos kívülálló lesz belőle, aki szeretőként, szövetségesként és felszabadító erőként érkezik Lizzie életébe. Kettejük feltételezett kapcsolata nem új elképzelés, de történelmi bizonyíték nincs rá.
A sorozat még ennél is tovább megy. Maggie történetein keresztül feltűnik Báthory Erzsébet, később pedig Sarah Paulson alakításában Aileen Wuornos is. Az alkotók így három, egészen eltérő korban és társadalmi helyzetben élt nőt kapcsolnak össze a gyilkosság és az elnyomás motívumával.
A párhuzam azonban inkább látványos, mint értelmes. Báthory történetének jelentős része maga is vitatott legenda, Wuornos dokumentált élete pedig egészen más természetű erőszakkal, kiszolgáltatottsággal és társadalmi háttérrel fonódott össze. Attól, hogy mindhárom nő szenvedett a patriarchális világban, még nem válik történetük felcserélhetővé.
A sorozat mégis úgy kezeli őket, mintha ugyanannak a női dühnek három történelmi megtestesülése lennének. Ez erőteljes képeket eredményez, valódi árnyalatokat azonban alig.
Gyönyörű képek egy fullasztó házban
A SZÖRNY: A Lizzie Borden-történet vizuális szempontból valóban lenyűgöző. A Borden-ház belső terei egyszerre fényűzőek és fojtogatóak. A tapéták, súlyos függönyök, sötét bútorok és gondosan elrendezett tárgyak azt az érzést keltik, hogy Lizzie egy díszes koporsóban él.
A szimmetrikus kompozíciók és a játékosan mesterkélt jelenetek időnként Wes Anderson világát idézik, csak itt pasztellszínű sütemények helyett levágott fejek és vértócsák kerülnek a kép közepére. A modern dalokkal kísért történelmi jelenetek lendületet adnak a sorozatnak, miközben még nyilvánvalóbbá teszik, hogy nem hiteles rekonstrukciót, hanem tudatosan anakronisztikus fantáziát látunk.
A látvány azonban egy idő után saját csapdájává válik. Ha minden jelenet szélsőséges, egyetlen szélsőség sem marad igazán hatásos. A sokadik lefejezés, mérgezés vagy véres látomás után már nem borzongunk, csak tudomásul vesszük, hogy újabb Ryan Murphy-jelenet következett.
A színészek mentik, amit lehet
- Ella Beatty álmodozó, egyszerre üresnek és kiszámíthatatlannak ható Lizzie-je jól illik ahhoz a figurához, akire mindenki a saját elméletét vetíti. A szerep ugyanakkor nem engedi, hogy igazán közel kerüljünk hozzá. A sorozat beszél Lizzie dühéről, de ritkán érezteti velünk, miként épült fel benne.
- Vicky Krieps a történet legerősebb szereplője. Maggie egyszerre érzéki, furcsa, gyengéd és veszélyes, jelenléte pedig minden jelenetet felvillanyoz. Csakhogy a karakter olyan tudással és élettörténettel rendelkezik, amely inkább egy gótikus fantasy vándorhősévé, mint egy 19. századi szolgálóvá teszi.
- Rebecca Hall még a legképtelenebb mondatoknak is súlyt tud adni Lizzie mostohaanyjaként. Abby Borden egyszerre nevetséges, kegyetlen és szánalomra méltó, Hall pedig úgy játssza el, mintha nem egy túlterhelt rémálomban, hanem egy visszafogott családi drámában szerepelne.
- Charlie Hunnam Andrew Bordenje jóval fiatalabb és látványosabb a történelmi alaknál, de kellően fenyegető ahhoz, hogy a sorozat által felépített házi pokol középpontjává váljon.
Ryan Murphy legnagyobb erénye a legnagyobb hibája is
Ryan Murphy pontosan tudja, mitől lesz egy sorozat azonnal felismerhető, letaglózó és hagy nyomot a nézőben. Jó érzékkel választ tabutémát, fantasztikus színészeket szerződtet, erős képi világot teremt, és minden epizódba elhelyez legalább egy jelenetet, amely másnap beszédtéma lehet.
Ugyanez az ösztön azonban gyakran megakadályozza abban, hogy időben megálljon.
A Kés/alatt provokációja még feltárt valamit szereplőiről és rólunk. Az American Horror Story legjobb évadai – nem azok, amikben Kim Kardashian is szerepelt – képesek voltak egyszerre szórakoztatni és új szempontból megmutatni egy közismert ügyet. A SZÖRNY viszont mind gyakrabban elégedett meg azzal, hogy a valós bűncselekményt esztétizált rémálommá alakítsa.
A Lizzie Borden-történet meg akarja mutatni, hogy az elnyomás dühöt szül, a nőket pedig évszázadokon át saját testükbe, otthonukba és társadalmi szerepükbe zárták. Csakhogy ez nem következtetés, hanem kiindulópont. A sorozat nyolc epizód alatt sem jut sokkal tovább ennél.
A női düh ábrázolása önmagában nem feminista tett. Különösen akkor nem, ha a kamera közben látható élvezettel időzik a női test szenvedésein.
Érdemes megnézni a Lizzie Borden-történetet?
Ha szeretjük az American Horror Story barokk túlzásait, a gótikus díszleteket, a modern zenékkel felturbózott kosztümös jeleneteket és a vérben úszó látványt, aligha fogunk unatkozni. A SZÖRNY: A Lizzie Borden-történet lendületes, merész és olykor egészen szórakoztató.
Történelmi drámaként azonban megbízhatatlan, true crime feldolgozásként túlságosan önkényes, a női elnyomás elemzéseként pedig sekélyes. Nagyszerű színészei időnként elhitetik velünk, hogy a felszín alatt valami igazán fontos készül megszületni, de a felismerés újabb vérzuhatagban oldódik fel.
Ryan Murphy legújabb sorozata ezért tökéletesen összefoglalja alkotója kettős megítélését. Van benne tehetség, bátorság, stílus és ellenállhatatlan televíziós energia. De a legjobban induló produkcióját is egy fejszevágással fejezi le az öncélúság, ízléstelenség és egy makacs tévedés: attól, hogy valami látványos, szép és felkavaró, még nem feltétlenül mond sokat.
Fotó: Netflix
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
