Papírból vannak a falak Budapesten

2018. március 07.
Vidéken nőttem fel. No, nem „annyira” vidéken: több mint tízezer lelket számláló városkában, nem is messze a fővárostól. Kertes, családi házban. Azt hiszem a legtöbb, alapvetően vidéki tinédzser problémája ugyanaz, mint ami nekem volt: hogy többnyire a szülővárosában nincs semmi. Ja, de egy dolog azért mégis van. Méghozzá élettér. De erre csak akkor döbbentem rá, amikor testközelből is volt szerencsém megtapasztalni, hogy Budapesten papírból vannak a falak.

Az tény, hogy Budapestre költözve legtöbben kisebb lakásban tengetjük az otthon töltött óráinkat, mint amekkorát amúgy kényelmesen el tudnánk viselni, de hát az ittlétnek ára van. Ráadásul borsos. Sebaj, bármikor elruccanhatunk bárhová, hiszen itt vagyunk, egy pulzáló szív kellős közepén, az időnk nagy részét pedig úgysem a négy fal között tervezzük tölteni.

Diploma: pipa! Otthoni munka? Pipa! A négy fal új értelmet nyer. No, nem mintha 0-24 órában az íróasztal mögött üldögélnénk, mert azért megbeszélések, tárgyalások, találkozók, interjúk, különböző események mindig vannak, amikor az ember a pizsamát, vagy éppen otthoni „játszós” ruhát valami kényelmetlenebbre cserélni. Azonban kétségtelenül új értelmet nyer az élettér, ha otthonról dolgozunk. Nem is csupán az esztétikai értelemben, hogy mivel vesszük körbe magunkat, és hogy legyen elegendő zöld növényünk, hogy mennyire trendin rendezzük be azt a kuckót, ahol innentől kezdve a hétköznapok nagyon nagy százalékában produktívnak kell lennünk. Hanem az intimitás értelmében is.

Ha otthon dolgozik, sok mindent megtanul az ember. Például, hogy milyen fontos a párkapcsolat, a párkapcsolat és a munka összeegyeztetése, pláne, amikor a párunk is áttér a home-office életmódra, azaz már szinte co-working iroda a lakás. Az önmagunkkal kialakított kapcsolat és persze trendi szóval élve a „jól-lét” is ilyen tényezők. Az ember anyagi lehetőségei pedig csak rendkívül szerencsés esetben állnak tökéletesen arányos összefüggésben azzal, hogy mekkora lakást bírna elviselni. Én például egy zokszó nélkül takarítanék egy, a mostaninál (jóval!) nagyobbat. De a fránya pénzügyek és a szomszéd napról-napra visszarántanak a rideg valóságba.

A szomszéd, aki hangos. A falak pedig papírvékonyak. Sok régi ház esetében egy nagy lakásból választottak le több kisebbet, aminek aztán bőven érezzük a hátulütőit. Vegyünk egy alapszituációt: szép kényelmesen elhelyezkedne az ember napközben, hogy átgondoltan nekiüljön a tennivalóinak, azonban a szomszéd énekel és elkergeti a flow-élményt. Nem szégyenlősen dúdolgat, nem is énekel, az előbb rosszul fogalmaztam: inkább rikácsol. Habár valamennyi komolyzenei előképzettség óhatatlanul is rám ragadt a zeneiskolában szolfézs-, na meg énekórán (hiába is küzdöttem ellene), egy tehetségkutató zsűrijében nem érezném túl hitelesnek magamat. Ennek ellenére bizton állítom, hogy a szomszéd nőben nincs meg az X.

És az még hagyján, a java csak akkor jön, amikor lepasszolja amúgy (nála) jólnevelt(ebb), és sokkal kevésbé hangos gyerekeit és meglátogatja (heti többször, természetesen, kései órákban érkezvén) újdonsült lovagja. És istenigazából ad az érzésnek, a szenvedélynek, pornószínésznőket minden bizonyára meghazudtoló hangerővel. Szép dolog a szerelem! (?) A kérdés pedig: meddig terjed az ember élettere? Sajnos nem a falakig.

Sajnos többszöri átdörömbölés és már hajnalban, a többedik menet után átcsöngető, majdnemhogy habzó szájú felszólítás után sem tűnik logikusnak a következtetés: hogy mindent hallok.

Persze kézenfekvő megoldás lehetne akár csak egyszerűen a füldugó, vagy a valahogy-mélyebben-alvás, drasztikusabb esetben az elköltözés vagy a Jószomszédi iszony c. filmben felsorakoztatott lehetőségek tárháza, ám nem érzem komfortosnak azt, hogy nem tudunk együtt élni annak a bizonyos falnak a két oldalán. Azt pedig végképp nem, hogy nekem kellene meghunyászkodnom. Vagy, hogy a szociális nevelésünkből kimaradt a „ne zavarj (nagyon) másokat”-lecke és emiatt értelemszerűen más húzza a rövidebbet. Ennyire ne keserítsük meg egymás életét, ha már kénytelenek vagyunk szomszédosan boldogulni az életben…

Annak, aki lépten-nyomon a főváros zajában nyüzsög, a rendőr-tűzoltó-mentő-fontos embereket szállító járművek szirénája lesz az új madárcsicsergés. Egy idő után már immunissá válunk a fülsiketítő zajokra. És szépen, lassan átértékeli az ember az igazi madárcsicsergést, a vidék kétségkívül lassabb ritmusát. Szuper érzés néhány napra, de lemenni vidékre. A harmadik napon persze már kívülről enyhének tűnő, belül erősebb pánik tör rám, hogy mennyire lejöttem a térképről, hogy mennyire kiestem a vérkeringésből, és rettentően vágyom a főváros nem szűnő zajára. Valahogy biztonságérzetet ad az, hogy egy élő, szüntelenül mozgó (és zajongó) dolog kellős közepén vagyok. Ettől a világ részének érzem magam.

Azt viszont bátran állíthatom, hogy az önjelölt X-faktor vagy a live pornófilm még az extrém módon kitolódott ingerküszöbbel rendelkező urbanistáknál is kicsapja a biztosítékot.

Olvasnál még tovább? Vélemény rovatunkat ITT találod, ahol írtunk már a magas lányok nehézségeiről, a rövid hajjal kapcsolatos értetlenségről és a kutyások jellemzőiről is!