Így locsolkodtunk mi – húsvét hétfő pro és kontra

2018. március 28. |

Húsvét hétfő, piros tojás, locsolkodás, pacsuli vagy épp egy vödör hideg víz. Kinek mi határozta meg a gyerekkorát! Van, aki boldog nosztalgiával gondol vissza rá, van, aki örül, hogy már nem divat. Pro és kontra emlékeink következnek.

PRO – Bobák Szilvia

Míg mások wellnessezni jártak a tavaszi szünetben, addig nekem, hithű néptáncos lánynak, a húsvét hétfő teljesen másról szólt. Nem is emlékszem olyan húsvétra, amikor nem kellett korán kelni, túlélni apukám szódás ébresztését, majd készülni a fiú néptáncosokra és osztálytársaimra. Ipari mennyiségű sonkás-tojásos szendvicset kenni, végighallgatni anyukámtól, hogy “ez a zserbó most nem úgy sikerült, ahogy kellett volna”, bekészíteni a kerítésszaggató házi pálinkák egész garmadáját, kísérőnek néhány üveg bort, sört… Na és persze mivel 10-15 fiú is megfordult ilyenkor nálunk, nem is akárhogy kellett kinézni húsvét hétfőn. Emlékszem, rendszerint a csinos szoknya-csinos felső kombót húztam magamra, kikészítettem még pár ugyanilyen váltás ruhát, sminkeltem egy keveset, és vártam. Izgatottan (nyilván), de azért nem kevés félelemmel, hogy betoppanjanak szekérrel (?) vagy némi zavart okozva az autenticitás látszatában: autóval a férfiak.

Az első sokk akkor ért, amikor az első csapat fiú a résnyire nyitott bejárati kapunál rám zúdított egy teljes vödör hideg vizet, majd a kerti csapunkhoz rohanva ráadásként még egy-kettőt. Lányos zavaromban ha akartam, se tudtam volna elszaladni, de a biztonság kedvéért azért két fiú mindig lefogott, csak hogy még autentikusabbnak tűnjön az eset. Szerintem sosem fogom elfelejteni az a kétségbeesett hüppögést, amit a márciusi-áprilisi hidegben, csinos felső-csinos szoknya kombóban, szexin folydogáló fekete szempillaspirállal véghezvittem. Majd a fiúk elégedett nevetésének, és a nyitott kapunak köszönhetően a szomszédok kuncogásának szolid kereszttüzében, teljesen megsemmisülve becsoszogtam a fürdőszobába, hatalmas tócsákat húzva magam után és megpróbáltam újra összekaparni magamat. A következő emlékem már csak annyi, hogy amire megszárítkoztam, újrakentem a pilláimat és felvettem a másik szép szoknyámat, a kerítésszaggató pálinka a körbeült ebédlőasztalunknál már megtette a hatását. 

KONTRA – Tóth-Szántó Krisztina

Van egy 9 éves, vagány, de érzékeny, amolyan hősszerelmes féle fiam. Hogy jön ez ide? A minap kérdezte tőlem, hogy mi az a locsolás. Én pedig mosolyogva meséltem neki iskolás korom húsvét hétfőiről, ő pedig tágra nyílt szemekkel figyelt, és láttam rajta, hogy legszívesebben azonnal útnak indulna néhány lányt meglocsolni az osztályból (de egyet bizonyosan) – Budapesten ez akár szokás, akár nem 2018-ban.

Vidéki lány vagyok, de a locsolkodás valódi, népi jellege szerencsére a szülővárosomban, Mosonmagyaróváron nem ütötte fel a fejét. Inkább volt elvárosiasodott húsvét hétfő. De mi kislányként imádtuk. Húsvét hétfő volt a napja, amikor kiderült, kit locsol meg a legtöbb fiú az osztályból, ki kihez megy legelőször vagy csak másodjára (az elsőség itt mindent jelentett), alsós kisiskolásként szólva, ki kibe “szerelmes”. Kicsinosodva, üres papírlappal vártuk már korán reggel a locsolókat (persze megfestettük előző nap mi is a piros tojásokat), hogy szép sorban és persze igen büszkén felvéssük (sorszámozva) az érkező delikvensek nevét. Hogy aztán másnap a suliban a lányokkal összehasonlítsuk, ki volt a legkapósabb hervadó virágszál ebben az évben, és kit locsolt meg előbb a leghelyesebb fiú az osztályból. (A verseny a húgommal is folyt természetesen.) Aztán amikor a nagypapa, majd a szomszéd bácsi csengetett be először, kicsit csalódottak is voltunk. De persze jöttek aztán az osztálytársak szép sorban – mikor hogy. Mi pedig irultunk-pirultunk. Az én locsolólistám mindig nagyon hosszú volt – na nem azért! Anyukám tanár volt, felsősöket tanított, és szerencsére imádták a diákjai (a jó fej, haverkodós fajta pedagógus volt, annak ellenére is, hogy matekot és fizikát tanított), sokan eljöttek hozzá húsvét hétfőn is. Így aztán, ha az én osztályomból nem is jött el esetleg sok fiú, boldog voltam, mert engem a nagy, felsős, menő fiúk is mind meglocsoltak, ha már ott álltam anyám mellett én is.

Ahogy nődögéltünk, a lista jelentőségét vesztette, barátunk lett, baráti társaságunk. Akikkel aztán egy ponton kitaláltuk, hogy inkább ne locsoljon meg senki senkit, hanem tartsunk pikniket, mindenki hozzon valami, és együtt együnk-igyunk locsolás helyett. Ezt a szokást ma is tartjuk (még akkor is, ha van, aki már nem is városban él, ahogy én sem), csak már családostól, férjestől, feleségestől, gyerekestől, sok gyerekestől. De ők már nem locsolkodnak… szerintem kár.

Fotó: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek