Nemrég egy baráti társaságban a nudizmusról beszélgettünk.
– Nem vagyok a műfaj nagy rajongója – mondtam nekik.
Elmeséltem, hogy hét-nyolcéves lehettem, amikor a szüleim elvittek egy nudista strandra. Sosem felejtem el, mennyire sokkolt, amit ott láttam. Borzongva figyeltem az embereket, akik meztelenül pingpongoztak körülöttem vagy tolták a tálcájukat az önkiszolgáló étteremben. Közéjük szorultam, egy szinttel lejjebb, és minden ott volt az orrom előtt, szemmagasságban. Képtelen lettem volna elmondani, mit érzek, nem is kérdezte senki, vajon jó-e ez nekem, miközben másra sem vágytam, mint hogy eltakarhassam azt, amire itt mindenki olyan büszke.
A barátaim együttérzőn bólogattak. Aztán az egyikük megjegyezte: ő sokszor a strandokon is zavarban van, mert a napon sütkérező testek időnként kifejezetten taszítóak.
– Hát még a szép fiatal, karcsú lányok, azok mennyire frusztrálók! – jegyeztem meg akkor némi öniróniával.
Mert be kell valljam, a meztelenség miatt érzett, gyerekkori szégyen mára némiképp átalakult. Az évek előrehaladtával a nyár egyre inkább arról szól, hogy ellenőrzöm, vajon vállalható-e még, ahogy kinézek, vagy nekem és a környezetemnek is jobb lenne, ha többet eltakarnék magamból. Tudom, sportolni kellene és diétázni, de sokszor inkább mentségeket keresek: három gyerek után már nem várhatom el magamtól ugyanazt, mint annak idején. De amilyen szerencsém van, ilyenkor tuti biztos, szembe jön velem egy háromgyerekes anyuka, akinek olyan alakja van, mint nekem sose volt. Ez csak kivétel, próbálom nyugtatni magam, de azért megesküszöm, hogy most aztán igazán belefogok abba a fogyókúrába.
De amikor otthon kinyitom a frizsidert, megállapítom, hogy nem lehet kidobni ezt a sok ételt, egyébként is jön a vacsoraidő, az éhség egyre kínzóbb, aztán előhúzom a végső érvet: így is tetszem a férjemnek, akkor meg minek. Na, hát ez a küzdelem folyik újra és újra, és ahogy telnek az évek, egyre nehezebb rávennem magam arra, hogy komolyan belefogjak abba a diétába.
Ám furcsa mód talán épp ez az, ami miatt mégsem bánom, hogy ennyi idős, vagyis negyvenegy éves vagyok. (Na, nem is volt ezt olyan nehéz leírnom.)
Örülök, hogy egyre kevésbé érdekel, ki mit mond. Nem akarok beledögleni abba, hogy mindig jó nő és jó anya legyek. Elég, ha csak törekszem erre. Nem akarok eminens lenni, aki azt hiszi, a szorgalommal mindent elérhet. Szeretném minél többször megvalósítani a saját elképzeléseimet, ha kell, akár konfliktusok árán is.
Nem akarom, hogy azért ne váltsak valóra ötleteket, azért ne mondjak véleményt, mert félek. Egyáltalán, minél kevesebb dolgot szeretnék félelemből tenni. És a fenébe azzal a diétával, amikor annyira jó a családdal együtt vacsorázni, élvezni az ízeket, és nem mindig azt vizslatni, kinek tetszem és kinek nem!
Nem állítom, hogy ettől megszeretem magamon azt a plusz négy-öt kilót, és nem segítenek a divatos szlogenek sem, hogy olyannak szeressem magam, amilyen vagyok.
De nagyon jó néha egyszerűen élvezni, amiben épp benne vagyok. Egy közös vacsorát, egy szép vasárnap délutánt, gyereket, partnert, egy érdekes feladatot, és jó néha lustálkodni is, és nem mindig azon agyalni, hogy lemaradok valamiről, ha nem hajtok reggeltől estig.
Nem így volt ez tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Huszonévesen annyi mindenért aggódik az ember, hogy azt mondom, a fiatalok megérdemlik vigaszként azt a szép testet!
Nincs kínzóbb, mint megválaszolni a legalapvetőbb kérdéseket. Vajon megtaláljuk a világban a helyünket? Lesz olyan munkánk, amit szeretünk? Meg tudunk élni belőle? Szeretni fognak minket a munkahelyünkön? Ki tudunk állni magunkért? Aztán ott van a kérdések kérdése: képesek leszünk egyszerre helytállni a munkában és a családalapításban? Egyáltalán megtaláljuk azt a párt, akivel érdemes családban gondolkodni?
A rettegés látszólag cselekvésre sarkall, sok mindent el lehet így érni, csak egy valamit nem: hogyan érezzük jól magunkat azon túl, hogy időnként egy szép ruhával vagy ékszerrel csillapítjuk a fájdalmunkat.
Mert akinek ennyi mindent kell megoldani, az sokszor úgy látja, összedől a világ, ha ezek közül csupán egyetlen dolog nem válik valóra.
Szóval én inkább maradok az, aki most vagyok. Egy irigykedő negyvenegy éves, aki nyáron a vízparton lassan csak strandruhában közlekedik, de aki nyugodtabban fogadja az élet fordulatait.
Minden látszat ellenére, még annyi minden van előttünk. Jó úton lenni és tudni, hogy még nem vagyunk az út végén.
Várnak ránk munkák, akár az a nagy dobás, amiről valaha álmodtunk. Még nem jártuk be a világot, mert a húszas évek kalandozásai után csak a gyerekbarát hotelek pancsolójáig jutottunk.
Fel kell nevelnünk a gyerekeinket, vagy ha nincs gyerekünk, akkor még nem késő örökbe fogadni. Ha ezt nem akarjuk, akkor is biztos, van olyan hobbi, amiben szívesen kipróbálnánk magunkat, vagy maradt még a földgömbön elég felfedezetlen hely, ahova elutazhatunk.
Önmagunk felfedezéséről nem is beszélve, hiszen egy élet van arra, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Meg kell értenünk a kudarcainkat, az örömeinket, hogy jobb emberré válhassunk.
Lássuk be, semmi ez a negyvenakárhány év. Csak a húszévesek hiszik, hogy ez itt már a vég.
