Van egy férfi és egy nő, nyolc éve házasok, két gyereket nevelnek, látszólag nincs köztük sok súrlódás a hétköznapokban. Ellátják a gyerekeket, esténként megbeszélik a velük történteket, néha vitáznak a világ dolgairól, hétvégénként pedig családi és gyerekprogramokra mennek közösen. Mindez szép és jó, a nő mégis szeretne ennél többet. Szeretne néha kettesben lenni, utazni, mint régen, amikor még nem voltak gyerekek. Szeretne színházba, koncertre, barátok közé járni, táncolni, bulizni, szeretné magát néha ismét húszévesnek érezni.
A férj nem érti az egészet. Megöleli a feleségét és azt mondja:
„Én csak akkor járok bulizni, ha csajozni akarok. De engem csak te érdekelsz.”
A beszélgetés hatására néha-néha azért elviszi a feleségét vacsorázni, de ő ezeket az alkalmakat is egysíkúnak találja. Mintha egy feladat lenne, amit ki kell pipálni.
A nő nem tud szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon hiányzik neki. Csak nem érti mi, hiszen a férje el is mondta, szereti. Vagy talán mégsem? Egyáltalán mi a szeretet, teszi fel magának egyre gyakrabban a kérdést. Unja a közös hétvégéket, az utcán figyeli a párokat, akik még mindig kézen fogva járnak, csókolóznak az utcasarkon. Náluk már a csók is egyre formálisabb. De aztán magára szól.
„Talán túl sokat akarok, nem tudok örülni a jónak. Hiszen rendes férjem van, nem üvöltözik otthon, szereti a gyerekeket is. Mit akarok még?”
Ezt mondják a barátok is.
„Szép a lakásotok, van két kocsitok. Minden évben utaztok, aranyosak a gyerekeitek is. Neked semmi sem elég?”
Mégis, amikor egy új kolléga érkezik a céghez, ahol a nő dolgozik, valami megváltozik. A férfival sokat beszélgetnek a teraszon cigizés közben, egyre többször ebédelnek együtt, üzeneteket küldenek emailen, chaten. És a nő, akármennyire is tudja, nem szabadna, sokat gondol a férfira. Elképzeli, hogy együtt mennek moziba, színházba, hogy elutaznak együtt fesztiválokra, a tengerhez, hogy a férfi barátaival együtt vitorláznak majd nyaranta. Egyre kevésbé van kedve hazamenni az otthoni szűk kis térbe. Mi van, ha egyszerűen csak nem illenek össze a férjével?
A cégük bulit szervez egy péntek estére. A férjnek nincs kedve menni, inkább vigyáz a gyerekekre. A nő már nem is bánja, alig várja, hogy találkozzon azzal a másikkal. Hogy együtt tölthessenek büntetlenül néhány órát. A buliban táncolnak, beszélgetnek, aztán elvonulnak az egyik kisszobába.
„Egyik nap a férj komoran fogadja a nőt otthon.”
Meglátta azokat az üzeneteket, amelyeket a nő és a másik férfi váltott egymással, és szeretné tudni, mi ez az egész. A nő először tagad, aztán úgy dönt, elmondja, mi bántja a házasságukkal kapcsolatban.
Másnap este beszél a férfival. Elmondja, hogy ő megpróbálta elfogadni az életüket, de egyszerűen nem boldog. Nem akarja magát harmincnyolc évesen eltemetni.
A férj kiabál, hogy a nőnek elment az esze, egy őrült, elmebeteg, akinek soha semmi nem elég.
A nő otthagyja a férfit, aki nemsokára utánamegy, hogy beszéljenek még egyszer.
A nő sír. Sajnálja, hogy így alakult, tudja, hogy mindketten jót akartak, de ezek szerint ez nekik nem megy.
„Adj nekem egy kis időt, és elviszlek bárhova”, kéri most már a férfi.
A nő nem hisz neki, de ő is érzi, milyen nehéz új életet kezdeni. Ki tudja, az a másik valójában mit akar? És vajon tudja-e majd szeretni más gyerekeit?
A férjével repülőjegyet vesznek, hetente egyszer elmennek moziba, színházba. Próbálnak barátokkal találkozni. A férj megtesz mindent, de közben egyre dühösebb. Nem bírja elviselni, hogy a nő, akit a legjobb barátjának hitt, akit a legjobban szeretett, ezt művelte vele. Másról álmodozott, mást szeretett, miközben hozzá ment haza. Vajon meg lehet-e ezt bocsátani?
Pedig neki sem volt könnyű, mégis kibírta. Holott mennyire vágyott rá, hogy több legyen az érintés a kapcsolatukban. A végén már azt sem tudta, ő öregedett-e meg vagy a feleségét nem kívánja-e eléggé. Mégis ellenállt, nem ment más nők után, mert fontos volt neki a család.
Akkor a nő miért gyengült el? Miért nem bírta ki anélkül, hogy beleszeretett volna másba? És vajon kell-e neki egy olyan nő, akit meg lehetett ingatni a hűségében? Azt hitte, az övék a legszebb család, és most tessék, kiderült, illúzió volt az egész.
Igen, talán igaza van a feleségének, gondolja a férfi. Talán tényleg el kell egymást engedni, és belátni, hogy ez a dolog nem működik. Jobb lesz mindkettőjüknek. Szeretne újra szerelmes lenni, szenvedélyesen, elvakultan. Mert ők sosem szerették egymást így, csak olyan lassan, nyugodtan. Talán ez volt a baj. És most, hogy ezt látja, rájön arra is, mekkora teher volt számára is ez az egész. A család, a kötelességek. Minek kell ez neki? Igen, tényleg jó lenne ismét húszévesnek lenni. Valaki mással. Valakivel, aki jobban megérdemli őt, és amit nyújtani tud. Ezeket mondja a feleségének a legkétségbeesettebb pillanataiban.
A nő hiába kér bocsánatot. Hiába mondja, ha több közös élményük lesz, több lesz az érintés is. Hiába mondja a férfinak, hogy fontosabb megérteni az okokat, mint azt nézni, ki a bűnös.
„Nem lenne jobb azzal törődni, mit kéne másképp?” – kérdezi a férfit.
A férj hallgat, talán tudja, hogy a nőnek igaza van. De nem tudja, képes lesz-e elengedni ezt az egészet. A szégyent, a dühöt, a csalódottságot. Hogy annak idején nem így képzelte el. Hogy azt hitte, az övé a legszebb házasság, és a család csak annyit jelent, hogy minden kötelességnek eleget kell tenni. Hogy a gyerekek a legfontosabbak. Hogy addig kell húzni az igát, amíg már rá sem ismerünk önmagunkra és a másikra, és már azt sem tudjuk, annak idején miért szerettünk egymásba.
Csak az tartja vissza, hogy nem tudja, mással könnyebb lenne-e. Vajon ott nem kellene-e ugyanezeket a kérdéseket egy idő után megválaszolnia? Vajon érdemes-e ezért mással új életet kezdeni? Vagy az új élet lehetősége itt van az orra előtt, csak tenni kellene érte? Például megbocsátani, komolyan venni a másik szempontjait és újra bízni.
Mert csak a mesékben számít minden botlás végzetes bűnnek. Ez viszont az élet, szenvedő, egymásért küzdő, néha eltávolodó, aztán újra egymásra találó emberekkel. Akik, ha nem adnák fel az első komoly akadálynál egy illúzió miatt, amely szerint a boldog élet sima és zökkenőmentes, akkor tanulva a hibákból, talán újrakezdhetnék.
Mert nem kell szemet hunyni a botlás fölött, sem elfogadni, csak meg kell érteni a hiányokat, és adni még egy esélyt. Aztán ha kiderül, a másik tényleg csak mellébeszél és szórakozik, akkor még mindig lehet valaki mást keresni.
Nincs egy életen át tartó szerelem mélypontok nélkül. Néha feladjuk és úgy érezzük, tovább már nem megy. Hogy tévedtünk, mégsem illünk össze. De ha szerencsénk van, ilyenkor ott van a másik, aki nem engedi el a kezünket. És még akkor is, ha nagyon fáj neki, amit tettünk, megpróbál ezen túllátni, és megérteni azt, ami annyira hiányzott nekünk. És akkor visszanyerhetjük a kapcsolatba vetett hitünk, és képesek leszünk újra küzdeni. Aztán lehet, hogy egy másik pillanatban, mi leszünk azok, akik megtesszük ugyanezt a társunkért.
Mert amíg két olyan ember van együtt, akik hajlandók tenni egymásért, hajlandók kölcsönösen változtatni azért, hogy együtt jobb legyen, addig van esély.
Mert igenis kell és lehet is változtatni egymáson. Csak nem kioktatással, prédikációval, hanem azzal, hogy komolyan vesszük a saját és a társunk hiányait és vágyait. Hogy nem akarunk másnak mutatkozni, mint akik valójában vagyunk, és kitartóan próbáljuk ezt a kapcsolatban képviselni.
Mert ha a társunk rájön, mi az, ami számunkra valójában fontos, akkor remélhetőleg igyekszik ebben partnerré válni. Ha pedig nem, akkor úgysem ér az egész semmit. Csak így lehet együtt fejlődni, együtt menni tovább az úton. Egyszer az egyik a másikért, aztán pedig fordítva. Ez az egyetlen játék, amelyet érdemes élethosszig játszani.
Fotó: Profimédia – Red Dot
