Mit tanultunk mi az édesanyánktól?

2018. május 04. |

Nem csak anyák napján érdemes elgondolkodnunk azon, mit is tanultunk az édesanyánktól. Online szerkesztőségünk tagjai mesélnek.

Kránicz Dorottya:

“Könnyű lenne azt mondani, hogy a gyógypedagógusként dolgozó anyukámtól emberséget és elfogadást tanultam, meg azt, milyen fontos segíteni azoknak, akik valamiért rászorulnak. De ha anyukámra gondolok – bármennyire is tisztelem a munkájáért – nem ezek jutnak először eszembe. Számomra természetes volt olyan családban felnőni, ahol mindig őszinték vagyunk egymással, ha pedig összevesznénk, addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki el nem mondta, mi bántja – ezt ugyanúgy, egyenlő partnerként megtehettem gyerekként is, ami már korán szokatlan önállóságot és önbecsülést adott. De nemcsak a konfliktusokat beszéltük meg és nemcsak a kritika lehetett őszinte, hanem mindeközben arra is figyeltünk, hogy elmondjuk a másiknak, mennyire értékeljük. Anyukám megtanított rá, hogy mindig merjem kifejezni a szeretetem, mert nincs annál feleslegesebb dolog, mint akarattal visszatartani a szeretetünket azoktól, akiknek szívesen adnánk. Ez a legnagyobb ajándék, amit tőle kaptam, és ezért fogom őt most vasárnap is pont ugyanúgy átölelni, mint tizenöt évvel ezelőtt, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem.”

Bobák Szilvia:

“Az én anyukám megmutatta nekem, hogy milyen végtelen a női erő. Még mindig felfoghatatlan számomra, de minden nap hajnalban kel, van, hogy még munkába indulás előtt bedob 1-2 adag ruhát mosni vagy a nagy reggeli hajtás közepette még egy kis ebédet főz, közben pedig közéleti műsorokat hallgat. Sötétben, fájós lábbal dolgozni indul, napközben pedig a felelősségteljes munkája mellett millió más időpontot egyeztet, telefonhívásokat bonyolít, a mihaszna lánya adóügyeit bogozza ki, vagy éppen a másik lánya matekjegyzeteit fűzi akkurátus mappába. Aztán hazamegy, nap mint nap ellátja a kilencven felé közelítő anyukáját és az anyósát, főz még egy kis mindenmenteset a Pestről néha-néha hazatévedő lányának, laktózmenteset a másik, igazi gourmet lányának, egy harmadikat a mamáknak… Aztán tíz óra körül alszik néhány órát, de ne gondoljátok, hogy egészen hajnalig! 2 – fél 3 körül felkel, bosszankodik kicsit, hogy már megint nem tud aludni, de aztán hálát ad az égnek, mert egyébként nem tudna szépirodalmat vagy napilapokat olvasni. Felkapcsolja hát a villanyt és művelődik egy kicsit egészen addig, míg az ébresztőóra új munkanapot nem jelez. Ilyen anyuka mellett hogyan is merném azt gondolni, hogy van lehetetlen?! Szeretlek, anyukám.”

Bodnár Zsófia:

“Anya a legmosolygósabb patikus az egész világon, aki nála váltja be a receptjét, pillanatok alatt feldobja a napját segítőkészsége és őszinte kedvessége. Anyukám az, aki még a drogériában is köszön a biztonsági őrnek, a sarki közértben mindenki ismeri, ahogy a postán és a cukrászdában is. Megtanított arra, hogy mennyire fontos emberként viselkedni és tisztelni másokat. „Attól még, hogy valaki bunkó, neked nem kell annak lenned”- mondja minden alkalommal, amikor az engem ért negatív behatásokra hivatkozva “magyarázom a bizonyítványom”, és ő valóban hiszi, hogy kedvességgel megoldható lenne a legtöbb emberek közti ellentét. Hála neki megtanultam értékelni mindent, amim van, megtanultam alázatosnak lenni, és azt hiszem, tudat alatt sikerül továbbvinnem az ő pozitív mentalitását és emberekhez való hozzáállását. Ezért tudok mosolyogni akkor is, amikor inkább sírni volna kedvem, és ezért köszönök reflexből a buszsofőrnek, ahogy anyukám is teszi a mai napig.”

Tóth-Szántó Krisztina:

“A legkedvesebb dolog, amit soha nem fogok elfelejteni, és anyukámtól tanultam, hogy egy nő mindig adjon magára, és örüljön, ha megnézik, mert akkor van baj, ha már a munkások sem fütyülnek utána. Persze ez inkább a legviccesebb intelem, amivel gyerekként ellátott engem. Korán elvesztettem őt, és életvezetési tanácsait már nélkülöznöm kellett, de azt hamar megtanultam tőle, hogy minden helyzetet élvezni kell az életünk során, minden rosszban van valami jó, és inkább játszani kell, nevetni, mókázni, mint fene mód komolyan venni a mindennapokat. Imádott játszani (ezt a húgom örökölte tőle inkább): legyen az társas, zálogos játék, kártya, ország, város, de simán belefért nála az is, hogy egy nyári éjszakán a panel erkélyén aludtunk matracokon, hogy inkább a csillagokat bámuljuk, mint a plafont. Ha már úgysem tudtunk aludni a kánikulától. Nála még az is belefért (pedig tanár volt), hogy időnként reggel úgy döntött, ma nem megyünk iskolába és kész. Imádtam az életszeretetét, igyekszem ezt nem szem elől téveszteni a saját életemben sem, anyukaként sem.”

Fejes Réka:

“Az én anyukám ugyan biztosan nem ért egyet velem, önállóságra nevelt. Nem arra a fajta gyakorlatias önállóságra gondolok, hogy megtanított számlákat befizetni vagy felmosni, esetleg mások figyelmeztetése nélkül fejben tartani a határidőket, nos, mert ezekkel a mai napig meggyűlik a bajom. Azt a szemléletet tanultam meg tőle, amivel képes vagyok a saját elképzeléseimet érvényesíteni, az álmaim után menni, akkor is, amikor csak én bízom bennük. Egy olyan életet kaptam tőle, amiben tudom, hogy egy nő egyedül is képes lehet bármire – ha nagyon muszáj, még a számlabefizetésre is.”

Benedek Berta Flóra:

 “Anyukám Scarlett O’Hara típusú kreativitással tudott bármilyen reménytelennek tűnő dologból kincset varázsolni, aminek köszönhetően minden napra jut egy praktika, amit kamatoztathatok. Megtanította, hogy ugyan mindenben fellelhető a szépség, de sokszor a felszín alá kell tekintenünk, hogy a mulandó dolgokon túl az őszintébb értékeket is megtaláljuk. Hálás vagyok neki, hogy megmutatta milyen egy szerető család, milyen önzetlennek és alázatosnak lenni.”

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek