Kránicz Dorottya
Az elmúlt két hónapban két barátnőmnek is gyereke született, az egyikük csak egy évvel idősebb nálam. Hogy ezt a tényt már minden külső megjegyzés ellenére is számonkérésnek élem meg, valószínűleg egy néhány éve elindult tendencia okozza, ami egy Oszkáros autóúttal kezdődhetett. A sofőr 90 kilométeren keresztül faggatott, hogy nem lenne-e már ideje szülni, és mikor megkérdeztem, úgy gondolja-e, a 24 éves, kiszáradt méhemmel már nem sok esélyem maradt egy egészséges magzat kihordására, csak zavartan nevetgélt – akkor talán már ő is úgy volt vele, hogy az ilyen inkább ne reprodukálódjon.
Egyetemista koromban úgy négy éven keresztül bébiszitterkedtem, hetente legalább 2-3 alkalommal gyerekekkel voltam, és szerintem az évek alatt több pelenkát cseréltem ki, mint sok friss kismama. Anyukámmal nyaranta rendszeresen táboroztattunk és évekig vigyáztam egy Asperger-szindrómás kis srácra, szóval szeretem én a gyerekeket – ha nem az enyémek. Mert most, 26 évesen sokkal jobban szeretnék inkább dolgozni, tanulni és persze, bulizni is, bár ebből a háromszögből az utóbbira jut messze a legkevesebb idő. Tavaly ősszel kezdtem el a pszichológia szakot, ami azt jelenti, hogy még áll előttem jó néhány kemény, tanulós év, és persze ott van a munka meg egy rakás terv, amit szeretnék még valahogy a kettő közé préselni. Nem mintha alapvetően azt gondolnám, mentegetőznöm kellene, valamiért mégis ösztönösen ezzel kezdem. Ez a kész válaszom arra a kérdésre, hogy miért nincs még gyerekem, a bébiszitter tapasztalatokkal kiegészítve pedig talán nem is erősítem annyira a törtető feminista sztereotípiáját.
Pedig legszívesebben inkább azt a kérdést tenném fel, kinek lenne jó, ha megszülnék egy gyereket úgy, hogy a szívem mélyén tudom, most nem ez a legfontosabb az életemben? Mert ha nem is hangzik jól, én sosem kiságyakról meg aranyos, kis sapkákról fantáziáltam (de még nem is a hófehér menyasszonyi ruháról), hanem olyasmikről, hogy egyszer fontos kutató leszek, egyetemen tanítok vagy könyveket írok majd. És szerencsés vagyok, hiszen nekem már nem kellett megküzdenem azért, hogy iskolába járhassak, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék, mert abban a hitben nőttem fel, hogy férfiak és nők egyenlőek. Itt a fővárosban, értelmiségi család gyermekeként, elit iskolákat végigjárva csak jóval később jöttem rá, hogy ez minden privilégiumom ellenére még rám sem vonatkozik, nemhogy jóval rosszabb helyzetben élő nőkre.
Szívből támogatok minden férfit és nőt, aki gyereket szeretne, de én nem tartozom közéjük. Egyelőre legalábbis biztosan nem, aztán majd ki tudja. Szóval akkor miért is kellene szülnöm mondjuk egy-két év múlva? Mert majd akkor rájövök, hogy egy nő számára ez a boldogság elérésének egyetlen módja? Mert gyarapítom az országot egy újabb gyerekkel, akinek szinte lehetetlen lesz majd megfelelő oktatást és egészségügyi ellátást biztosítanom, ha szüksége lesz rá? Mert biztos úgy örülnek majd a szüleim? Lehet, hogy a gyerekem elképesztően boldoggá tenne, gyarapítaná az országot, az meg biztos, hogy nagyon örülnének neki a szüleim. Lehet, hogy sosem lesz belőlem fontos kutató és nem írok egy darab könyvet sem, aztán majd siránkozhatok, hogy miért nem szültem előbb gyereket, amíg még nem kellett aggódnom a biológiai órám miatt. Azért én inkább mégis magam dönteném el, lesz-e olyan pont az életemben, amikor úgy érzem, lemondások megélése nélkül, tiszta szívből gyereket akarok szülni. És jó lenne, ha addig a vadidegenek és félismerősök nem számolgatnák, mennyi időm van hátra a harmincig, és nem próbálnának folyosói beszélgetések közben győzködni, hogy „majd meglátom, milyen jó lesz nekem”. Nem arról van szó, hogy ne lehetne megkérdezni, szeretnék-e gyereket, persze csak abban az esetben, ha a nemleges választ is elfogadás, nem pedig felháborodás vagy elnéző, mindentudó mosoly követi. A családomat sem hibáztatom, amiért unokára vagy dédunokára vágynak, és azt sem veszem magamra, ha egy gyerekes barátom sokatmondóan megjegyzi, milyen jól áll a kezemben a baba.
Az már sokkal jobban zavar, ha elmondják vagy legalábbis éreztetik, hogy így nem lehetek „igazi nő” vagy egyáltalán jó ember, hiszen mennyire önző dolog a pénz, siker vagy elismerés oltárán feláldozni egy ilyen szent küldetést, pláne, hogy ezeket az oltárakat amúgy sem igazán a nőknek találták ki. Mert hiába járhatok egyetemre, ha az ELTE bölcsészkarának egyik tanszékvezetője az előadásán azt magyarázza, miért olyan fontos, hogy egy nő tudjon főzni és gyereket nevelni, és azt sem gondolom, hogy sok újságírótól kérdezik meg idősebb férfi interjúalanyai, van-e már gyerekük. Mintha ennek függvényében kellene felmérni, hogy úgy beszéljenek-e hozzám, mint egy kislányhoz, vagy lehet-e már felnőtt nőnek tekinteni. Közben pedig mindenki úgy tesz, mintha az esélyegyenlőség adott lenne, a nők azt csinálhatnak, amit csak akarnak, mert végül is mi itt Európában szabadon tanulhatunk és dolgozhatunk, vannak már kirakatba állítható női miniszterek, bírók, hadnagyok vagy sebészek, és meg nadrágot is hordhatunk. Miközben a szülés kérdéséből ugyanúgy politikai nyomást akarnak csinálni, és egy egész társadalom néz ferde szemmel rám, ha nekem a munka vagy a tanulás fontosabb a gyerekvállalásnál.
Ez az értékrend szólal meg a telekocsis sofőrökben, egyetemi tanárokban és orvosokban, amikor feljogosítva érzik magukat arra, hogy viccesen vagy komolyan számon kérjék rajtam a gyereket. Pedig bárki bármit mond, ez igenis magánügy.
Tóth-Szántó Krisztina
Van egy mindjárt 10 éves fiam. Én pedig mindjárt 40. Hamar kiszámolható, hogy még nem voltam 30 (csak majdnem), amikor megszületett. Ma már – pláne a fővárosban – úgy mondják, milyen korán szültem. Pedig az utolsók közé tartoztam a sorban, ami a közvetlen környezetemet illeti. Vidéken nőttem fel, ahol a gyerekkori barátnőim közül majdnem én voltam az utolsó, aki anyuka lett. Pedig akkor már rég Budapesten éltem, mégis… Mert igenis van különbség a kimondott, vagy ki nem mondott elvárások tekintetében vidék és főváros között. Pedig semmivel sem tanulnak és dolgoznak kevesebbet vidéken, semmivel sem könnyebb ott elkezdeni egy felnőtt életet – mégis valahogy hamarabb születik meg az elvárás egy kisvárosban vagy még kisebb városban élő lány felé, hogy a lehető leghamarabb alapítson családot. Mikor mész férjhez? Hiszen már olyan régóta együtt vagytok! Hány éve is vagytok házasok? Akkor már jöhetnek a gyerekek, nem? Statisztikai adatokkal nem tudom alátámasztani, de én biztos vagyok benne, hogy a társadalom egy vidéken élő nőtől már jóval korábban elvárja, hogy szüljön. Persze a tolerancia a fővárosban sem erény, 30 és 40 éves koruk között a nők ugyanezekkel a nyomasztó kérdésekkel találják szembe magukat.
Esetemben az anyaság nem volt gyerekkori vágyálom, sosem anyaként, feleségként képzeltem el magam tinikoromban. Aztán az lettem – mindkettő. 14 éve vagyok házas és 10 éve anya. De mindez nem azért történt az életemben, mert engedtem a nyomásnak, szerencsére a családom sosem támasztott felém ilyen jellegű elvárásokat. Még a nagypapám sem, (gondolom, sokat nyomott a latban nála két lánya tönkrement házassága is), aki az egyetem befejeztével inkább a doktori, mint a konyha felé terelt volna tovább. Hiába magyaráztam neki, hogy magyar irodalomból nem igazán tervezek éveket kutatni, inkább választanám az újságírói pályát. Az én döntésem volt, hogy nem tanulok még tovább. Az is, hogy nem azonnal az esküvő után dobom ki a kukába a fogamzásgátlómat (a felhőtlen életemmel együtt), és az is, hogy csak 8 hónapot maradok otthon a fiammal és visszamegyek részmunkaidőben dolgozni, míg az apukája otthon van vele.
De a szülni-vagy-nem-szülni téma itt még zárult le az életemben. Még alig kászálódtam ki a szoptatós fotelből, máris záporoztak az újabb kérdések: mikorra tervezitek a kistesót (nem tervezem, de még egyeztetek az apukával is), hány évet szeretnétek várni a két gyerek között (az örökkévalóságig). És jöttek a kéretlen jótanácsok is: még most szülj egyet, úgy könnyebb, kell egy testvér, hiszen nem jó egykének lenni, nem jó a nagy korkülönbség a testvérek között és még sorolhatnám. És bár valahogy éreztem, hogy tipikus egygyerekes anyuka vagyok, mégis bekúszott a fejembe a gondolat, és rossz érzésem támadt, hogy nem teljesítem a társadalmi normát, nem vagyok hasznos tagja fogyatkozó nemzetünknek.
Végül mégis maradt az egy. És milyen egy! Nekem, nekünk a legjobb, szeretek anyuka lenni, semmiért nem cserélném el. De a 25 éves koromtól 39 éves koromig záporozó kérdésekbe burkolt elvárások tüzében megfogadtam, hogy soha senkit sem fogok agitálni, hogy szüljön. Pedig szerintem az anyaság tényleg a legjobb dolog a világon. Nekem az, de lehet, hogy másnak nem. Nekem pedig nincs jogom beleszólni. És másnak sem. Mert gyereket vállalni magánügy.
Fotók: Lewis Roberts, Unsplash.com
