Mozgássérültnek lenni önmagában is extrémsport

2018. április 19. |

Kerekesszékesként nagyobb pech lekésni az alacsonypadlós buszt, viszont könnyebb meglátni a járdaszegély mellett növekvő virágokat. Cikkünk szerzője a kerekesszékes lét nehézségeiről is mesél, de még inkább arról, hogy az élet így is nagyon szép.

Nem vagyok beteg. Ez egy diagnózis nélküli, „nevesincs” állapot és a ’80-as évekbeli lakótelepi hiedelemmel ellentétben nem fertőz közös játékkal a játszótéri homokozóban. Mozgáskorlátozottként integrált intézményekbe jártam, tanultam, amiért köszönet illeti a szüleimet és az eddigi utam során velem foglalkozó összes pedagógust, aki ugyanolyan elvárásokkal, teljes emberként kezelt, mert ez a hozzáállás sokat segített abban, hogy ma én se fél emberként tekintsek magamra. Persze voltak hullámhegyek-völgyek, hazudnék, ha mást mondanék, de így visszatekintve mindennek volt értelme. Mára értékelem, hogy akár este fél tízkor is ehetek egy nagy adag gulyás levest vagy mákos gubát, mert – ahogy viccelni szoktam – az én popsim csak a kiválasztottak láthatják…

A mozgássérültség önmagában egy speciális „sportágnak” tekinthető. Nyilván senki sem választja, ez egy kényszerpálya. A dolog szépsége – ha lehet így fogalmazni – abban rejlik, hogy ki mit hoz ki belőle. Mindegy, hogy baleseti vagy születési (genetikai, műhibai) okokból lett valaki mozgáskorlátozott. Sérültségi fokozatokhoz képest, mindenkinek más a kihívás: van, akinek egy lélegzetvétel, van, akinek a zokni felhúzása, az evés, írás, vagy a járás megtanulása, a műlábakon vagy más segédeszközzel (bot, mankó, járókeret, kerekesszék) való közlekedés. Ezek mind-mind fizikai akadályok, szintek, amiket, ha sikerül megugranunk felérnek egy komoly sportteljesítménnyel! A díj pedig a növekvő önállóság és magabiztosság.

Élményfogyatékos?

Egyszer egy stúdióbeszélgetésen hallottam ezt a kifejezést és akkor nagyon nem tetszett, mert teljesen másképp gondoltam erre az élethelyzetre. Hiszen láttunk már kerekesszékes maratonistát, síelőt, wakeboardost, zumbást, vívót, teniszest, kajakost, kosarast, siklóernyőst, bungee jumpingost, jégtáncost, még székkel együtt merülő búvárt is. Tényleg, aki nem hiszi, járjon utána (akár legközelebb az egyik közösségi videómegosztón)!

Vannak akik, speciális sportokat űznek, mint például a boccia, és vannak, akik hagyományosabbat, mint futás, lovaglás – ami az én kedvencem is, bár nem versenyszerűen csináltam. Ma már majdnem mindennek van „para” verziója, szóval a „para-” már nem mindig para – haha! Néha azonban úgy érzem, az elmúlt tíz-húsz évben már kis hazánkban is látványosabban zajló akadálymentesítési hullám ellenére az épek gondolkodásában mégis erősödtek bizonyos kerekesszékes skatulyák. Például, hogy a balesetes „olyan, mint mi, csak peche volt…”, a született mozgássérültnek ellenben duplán kellene bizonyítania, hogy nem hülye.

Hétköznapi vágyak

A mozgássérült „életmód, életforma” tehát önmagában extrémsport, amit lehet fokozni – legfelsőbb szintjén úgy hívjuk paralimpia. Ezt ma már sokan ismerik, a hétköznapi élet sportját azonban nem. Tanulni, dolgozni, bevásárolni, háztartást vezetni, gyereket nevelni kvázi mindennapi tevékenység. Itt jön képbe a hétköznapi élet „sportja”. Hiszen a nap nekünk is 24 órából áll, de vannak olyan feladatok, például az autó nélküli közlekedés, ami nekünk több időt visz el. Az ép emberek számára a saját életük természetes, így kevésbé becsülik meg a fizikai lehetőségeiket. Mondjuk amikor valaki a másodikon tombol, mert nem jó a lift vagy káromkodik az utcán, mert az orra előtt megy el a busz. Ilyenkor elmosolyodom, de valahol sajnálom őket, mert nem értékelik a lehetőségeiket. Nem gondolnak bele, hogy „milyen jó, hogy feltalálták a lépcsőt és lemehetek rajta” vagy „most lekéstem a 7-est, de egy perc múlva jön a 7E, a 173, a 213, 214 és bármelyikre fel tudok szállni”. Véletlenül se önsajnálatból mondom (mert fővárosiként így is szerencsés vagyok), de nekem több okom lenne bosszankodni, hisz nem tudok minden járatra felszállni, és valóban akár félórákat is várhatok esőben, hóban, vagy ha nem jó a lift, én bizony a lakásban ragadok, hiába kellene GyED időszakon kívül fél 7-re beérnem dolgozni. Egy ép embernek fel sem tűnik, hogy ha kell neki hirtelen például egy kiló kenyér, csak beugrik a ház alatti kisboltba, míg egy székes a kisbolt két lépcsőfoka miatt vagy bekiabálja, mint egy focimeccsen, hogy mit szeretne vagy kénytelen máshová menni. Ugyanez igaz a munkára, tanulásra, szórakozásra: lépcsős koncerthelyszínek vagy vadonatúj plázamozik estében is.

A látványos külső különbségek ellenére, higgyétek el, nagyon hasonlóak vagyunk: ugyanúgy bennünk a vágy és az akarat a tanulásra, fejlődésre, szeretünk enni, írni, olvasni, dolgozni, önállónak lenni. Örülünk, ha teljesítjük az utunkba kerülő kihívásokat, ha megugorjuk az akadályokat. Szeretünk barátkozni, kapcsolatot teremteni, bulizni, szeretni, szerelmeskedni… Bizony! Ezúton értesítek minden hitetlenkedőt, hogy nekünk sem a gólya hozza a kisbabát.!
Egyszer egy nyitottabb férfi kollegám kérdezte: „És mi a helyzet a szexszel? Ti azt, hogy csináljátok?” „Mindenhogy” – feleltem. „Na jó, a csillárról azért még nem lógtam fejjel lefelé” Jót nevettünk. Persze én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy viszonylag jól mozgok a mozgássérültségem ellenére. Szoktam mondani, hogy tőlem bármit kérdezhetnek – ha nem akarok, úgyse válaszolok, bár ilyen még nem volt –, mert, aki kérdez, az nyit és úgy máris könnyebb kommunikálni. Azt figyeltem meg, hogy a mozgássérült-ép ember párbeszédében (ha nem régi barátokról van szó) a nemiség és a szex témaköre szinte tabu, és kínos határokat feszeget. Sokan eljutnak arra a szintre, hogy „jó, ők is emberek”. De ennél többek vagyunk: nők és férfiak! Dolgozom, tanulok, férjezett vagyok és két csodás gyermek édesanyja, utóbbi tény most már kimondatlan instant válasz is az elképzelhetetlennek tűnő feltevésekre. Az élet jó oldala.

Ha már itt tartunk, néhány éve összeszedtem 9 dolgot, amit kerekesszékben megtanultam, ebből most két apróságot megosztanék.

FELNÉZNI: Az ülőperspektíva miatt, teljesen más szemszögből látom a világot. Sokszor olyasmit is észreveszek, amit más nem. Gyakran mondom az első beszélgetésekkor, hogy „felnézek rád” – és tényleg. Ez a mondat oldja a kezdeti feszültséget! Emellett persze nagyra értékelem, ha egy férfi van olyan intelligens úriember és megtisztel azzal, hogy beszélgetés közben leül, és nem várja el, hogy a f… vagyis a sliccéhez beszéljek.

LENÉZNI: Szintén az ülő üzemmódból kiindulva, mivel folyamatosan a lábam elé kell néznem, azokat a dolgokat is hamarabb észreveszem, amik lent vannak. Ilyen apró örömökre gondolok, mint a szobában széthagyott legó, járdaszegélynél növekvő virágocska, a fűcsomón pihenő zebracsigácskák (nem tudom a nevét, de így hívom), a falevelek közt megbúvó süni, vagy a talált pénz.

Szembenézni

A gyerekek jó fejek. A párommal többször voltunk oviban érzékenyíteni, ahol bemutattuk a kerekesszék használatát, amit utána az ovisok ki is próbálhattak. Lelkesedésben és kíváncsiságban sosincs hiány, míg a felnőtteket a szex érdekli, ők inkább olyan kreatív kérdésekkel bombáznak, mint: „Te ebben is alszol?” Amire kábé. az a válasz, hogy te leveszed a cipődet éjszakára? Ezt azonnal megértik, és foglalkozás után mosolyogva, csupán eszköznek tekintik a széket, plusz azt is megtanulják, hogy előbb kérdezzék meg szabad-e és ha igen, hogyan segíthetnek.
A legelgondolkodtatóbb kérdés mégis az volt: álmodban is kerekesszékes vagy?
Nem, nem mindig.

Tegnap este az óvodás lányom azt kérte, mesekönyv helyett a frissen kapott képregényéből olvassak fel. A három-négy képsorból álló poénok közt az egyiken különösen nagyot mosolyogtunk. A párbeszéd az értetlenkedő Garfield és egy kivágott fa földben maradt rönkdarabja között valahogy így hangzott:

  • Szia fa, hát te meg hova tűntél?
  • Nyaralni mentem…
  • ???
  • Szörfdeszka vagyok Hawaiin.

Tanulság: habár tisztában vagy a rosszal is, mindennek nézd a jó oldalát! Banális, mi? Pedig néha tényleg ilyen egyszerű. Most megyek és koccintok az ÉLET(em)RE, egészségetekre!

Szerző: Oláh-Koppány Andrea (gyakornok)

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek