Fotó: Unsplash.com
Apám heti egyszer feljön hozzám kávézni. Ha jó napunk van, egész érdekesen elvitatkozunk (a legritkább esetekben egyetértünk) olyan témákról, amik mindkettőnket érdekelnek. Rosszabb napokon dohog a fájós lába vagy a gyermekvédelmi rendszer bürokráciája miatt és tesz néhány gúnyos megjegyzést az életemre.
Anyukámmal – ezt mondják – nagyon hasonlítunk, apámmal viszont nem is lehetnénk különbözőbbek. Nagyjából minden, ami engem érdekel (legyen az a pszichológia, a film, a képzőművészet vagy a feminizmus) olyasmi, amit ő mélységesen megvet. Bele sem merek gondolni, mit mondana rám, ha nem a lánya lennék, még így is nehéz néha belegondolni, mit mond rám úgy, hogy a lánya vagyok.
Kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak, de tisztán emlékszem, már akkor jó döntésnek éreztem. Gyerekkoromban még kevésbé jöttünk ki apámmal, a neki rendelt apás hétvégéket gyakran a kerti lépcsőn kuporogva töltöttem és makacsul vártam, hogy anya megérkezzen. Apám igazi sportőrült, aki lábsérülése miatt derékba tört focistakarrierje után lett félig kényszerból testnevelés tanár, én kövér, szemüveges kisgyerekként legfeljebb pingpongozni voltam hajlandó vele. Szerettem viszont rajzolni és verseket írni – ezekkel meg ő nem tudott mit kezdeni. Kamaszkoromban szinte minden találkozáskor egymásnak feszültek a véleményeink, nem nagyon tudtunk egymáshoz szólni anélkül, hogy kiabálás legyen a vége. Sosem felejtem el, mikor anyukámmal kettesben begázoltunk a Balatonba és valahol ott, amit már a tó közepének éreztem, az emberektől távol a langymeleg semmiben lebegve belezokogtam a vízbe, hogy apám nem szeret engem. A mai napig meggyőződésem, hogy akkor – a szülői kötelességein túl – tényleg nem igazán szeretett.
Azóta mindketten sokat szelídültünk. Sosem ismertük meg egymást igazán, de már többet próbálkozunk: néha felhívom, hogy elmesélje a tökéletes sólet vagy marhalábszár pörkölt receptjét, én pedig cserébe megmutatom neki, hogyan csinálja Mautner Zsófi a kívül ropogós, belül még krémes kacsamellet. Kivágom neki a kuponokat a kedvenc sportboltjaihoz, ő pedig felhív néhány ismerőst, ha gyermekvédelemmel kapcsolatos témában írok valamit. Kikérem a véleményét a legjobb biciklis túraútvonalakról és karácsony előtt együtt elmegyünk ajándékot választani nekem – ilyenkor apám kifigurázza a plázákban lófráló férfiatlan fiúkat és panaszkodik a túlárazott kávé miatt, de szerintem tényleg élvezi a közös vásárlást.
A fiúim mindig tartottak az első találkozástól, apám elutasítást nem ismerő bárszekrényétől és ugyanilyen vállaitól, meg a könyvespolcon álló vitrinben csillogó (egyébként nem működő) fegyvertől. Aztán valahogy mindig összecsiszolódnak, pedig nem focistákat, hanem igazi bölcsészeket vittem haza, mégis sikerül ráérezniük apám savanyú humorára és megszeretik a gyors eszét is. Olyankor rájövök, hogy talán a gyerekkori emlékeim még mindig sötétebb képet festenek a valóságnál.
Sokáig szerettem volna, ha valaki más lenne az apám. Ma már nem így gondolom, bár a kívánságom tulajdonképpen valóra vált. Anyám második férje sokkal szervesebb része az életemnek, valódi szeretet és törődés van köztünk és tudom, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Társaságban büszkén mesél rólam és én is szívesen mutatom be apámként, hiszen az is.
De közben apámmal is megváltozott a viszonyom. Felfedeztem magamban éles, szarkasztikus humorát, belőle ritkábban, belőlem jóval gyakrabban előtörő szereplési vágyát és igen, ingerlékenységét, büszkeségét, határozottságát, szigorát is. Én is rászólok a barátaimra, ha nem váltakozva rendezik a színeket a römiben lepakolt tercekben és bár annak idején gyűlöltem hallani, sokszor kiszalad a számon, hogy „hogy fogod már azt az ütőt?”.
Sokat beszéltem apámról barátokkal, pszichológusokkal, bátorításra szoruló idegenekkel, valahogy így kárpótolva magam, ha már vele nem tudok. Dacos kitartással főzöm le a kávét minden héten még akkor is, ha legutóbbi csípős megjegyzései után megint bánatosan csuktam be utána az ajtót, mert egyszer megfogadtam, hogy akkor is jó lánya leszek, ha ő – legalábbis szerintem – nem volt jó apám. És persze minek tagadni, azért is, mert örök életemre vágyni fogok az elismerésére és a szeretetére.
Most már próbálom elfogadni, hogy másképp szeret, mint ahogy arra szükségem lenne és megérteni, hogy ő nem tud másképp – sosem tanították meg neki. És én is megpróbálom szeretni, még akkor is, ha ez néha tényleg nem egyszerű.
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
