Minden egy piros, zarás body-val kezdődött két évvel ezelőtt egy júliusi házibulin. Az alul patentos, hátul merészen kivágott fazonú dresszek újra bekerültek a köztudatba, én pedig be is szereztem egy hátul szinte teljesen nyitott változatot. Mivel már a próbafülkében éreztem, hogy melltartó nélkül elég transzparens és lapos vagyok az élénk, retro felsőrészemben, tudtam, hogy az egyetlen esztétikus megoldás a viselésére a szilikonos öntapadó melltartóm lesz. Nyaralás után, egészen lebarnulva büszkén cuppantottam fel az öntapadós párnácskákat és öntöttem magamra a body-t, ám azzal nem számoltam, hogy harminc plusszos klímában nem biztos, hogy úgy tapadnak majd a titkos takaróim, mint a kevésbé izzasztó időszakokban, így a már évek óta „no bra-zó” feminista barátnőmmel bezárkóztunk tanácskozni a fürdőszobába. Azt hiszem ez volt az az este, ahol leküzdöttem a kis mellem miatt kísértő démonjaimat, és felvállaltam, hogy melltartó nélkül jelenjek meg az emberek előtt.
Sosem volt nagy mellem, a gimnázium alatt attól féltem, hogy a legtöbb boltban nem is kapható 65A-s extra push-up-os fazonokkal élem majd le az életem, ám nagy örömömre a végzős éveimre a melleim elkezdték megközelíteni Kate Moss méreteit. A realitás talaján maradva talán éppen emiatt nem is vágytam hatalmas dekoltázsra, az egyetem alatt pedig kezdtem elfogadni, hogy sosem lesznek olyanok, mint Emily Ratajkowskinak.
Maga az elengedés és elfogadás folyamata persze korántsem volt olyan könnyű, mikor a népszerű közfelfogás szerint a férfiak többsége a melleket mindennél hamarabb szemügyre veszi, és a „férfias” összesúgások és az utca nője kitárgyalása is ugyancsak elsősorban a keblek különböző méret és formabeli tulajdonságait érinti. A párkapcsolatom biztosan hozzáadott az elfogadás folyamatához, illetve a melltartó nélküli napokon kapott bókok is, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ezek a bókok vajon csak a sejtelmesen átütő bimbók miatt érkeztek, vagy valóban jó szettet választottam…
Anyukám nőiességet ünneplő, konzervatív értékrendje azért a mai napig elveszi a kedvem az önmegvalósítástól, szerinte ahelyett, hogy azt hangsúlyozom, amim nincs, sokkal inkább kihozhatnék „többet” a dekoltázsomból egy szép, kosaras melltartóval. A feminizmus alapelveit neki már nem fogom tudni olyan hatékonyan elmagyarázni – persze próbáltam, de az „előnyösen öltözködj” és „hozd ki magadból a legjobbat” elvei hangosabbak az én relatíve friss „fogadd el önmagad” dilemmámnál.
A jószándékában persze egy percig sem kételkedem, de ilyenkor én inkább a kosaras melltartók szinte már kínzó diszkomfortjával érvelek. Egyszerűen kényelmesebb nélküle, és amióta nem hordom, sokkal szabadabbnak érzem magam.
Ha az ember lánya elutazik mondjuk Berlinbe, konkrétan minden második lány önfeledten, átütő mellbimbóval szaladgál az utcákon, persze a berlini kultikus lazasággal és a legmenőbb fazonú napszemüvegekben. Itt éreztem a legjobban magam melltartó nélkül, olyannyira, hogy egy open air buliba még fehér felsővel is kipróbáltam.
Habár Budapesten minden nap melltartó nélkül járkálni még elég sokkoló lenne a társadalmunknak, de a kosaras, kényelmetlen fazonokat akkor is csipkés soft bra-kra cseréletem, és az sem zavar, ha a fehér pólóm alatt átlátszik a fekete csipkéje, vagy épp kilóg valahol.
Egyszerűen szabadabbnak érzem magam, amióta elhagytam a melltartót, és örömmel látom, hogy egyre több lány viseli a lenge nyári ruháit és body-jait szilikonpántos vagy bármilyen kényelmetlen megoldás nélkül, szabadon.
