2018. szeptember 07. | Hidas Judit

Hidas Judit: Nomád nyaralás frusztrált anyáknak

Még alig köszöntött be az ősz, inkább kicsit még nosztalgiázva gondolunk vissza a nyárra Hidas Judit esszéjével. Anyukáknak kötelező elolvasni!

Van, hogy totál elvesztem a fonalat, jól csinálom-e a dolgokat. Ilyenkor rám tör a rettegés, hogy itt a vég, minden össze fog körülöttem omlani. Hiába akarok például jó anya lenni, ha ott vannak azok a nyavalyás kölykök, akik folyton mást akarnak, mint amit én jónak gondolnék.

Ez történt akkor is, amikor augusztusban meghívást kaptunk az egyik barátnőm Duna-parti nyaralójába. Sok gyerek, sok ismerős, kicsit nomád körülmények, szólt a felhívás. Egyből igent mondtam, hisz kit érdekel, ha nem lesz bőrkanapé, baldachinos ágy, hipermodern konyha, aludtam én már sátorban, sőt húszévesen bejártam fél Európát stoppal. Elképzeltem egy egyszerű kis nyaralót, amolyan lapos tetejű Duna-parti vityillót, amelynek az emlékét még a gyerekkoromból őrzöm. Magam előtt láttam a hajó-mintás kerítést, a kis konyhát, a pici szobákat, az egyszerű füves kertet az elmaradhatatlan kerti csappal és a ház tövében megbújó egresbokorral.

A kitűzött napon azonban a gyerekek az istennek sem akartak elindulni, először a kedvenc sorozatukat nézték, aztán leültek a számítógép elé. Amikor végre betuszkoltam őket a kocsiba, ott sem bírtak magukkal, én meg nem bírtam, hogy nem bírok velük, hogy szeretnék okos, bölcs és türelmes lenni, ehelyett néha állati üvöltés tör fel belőlem, aztán meg nem győzök elnézést kérni. Volt, hogy enni kértek, aztán inni, hol pisilni kellett, hol meg azt akarták, hogy rakjak be zenét, aztán püfölték egymást, majd az ülésem rugdosták, miközben próbáltam az útra figyelni. Hogy én mennyire imádok ilyenkor anya lenni!

Végül azért levergődtünk az üdülőfaluig, ahol már az utcasarkon várt minket a gyereksereg. Beterelték a nagy kocsinkat egy szűk kis utcába. Kiszálltam a fehér ruhámban, hatalmas szalmakalapban és napszemüvegben, mégiscsak illik megadni a módját a nyaralásnak, és kipakoltam két jókora márkás bőröndöt az utcára, amelyeket nemrég rendeltem jó pénzért az interneten. Igaz, csak három napra jöttünk, de sosem árt ugyebár, ha van az embernél ez-az.

Körbe kémleltem, melyik lehet a barátnőm háza. A gyerekek egy gazos kertbe szaladtak, amelyet egy félig kidőlt kapu zárt, a kis ház faláról le volt kopva a vakolat, az ablakok szürkék voltak a rászáradt kosztól. Biztos, csak a szomszédba futottak be ezek a kölykök, gondoltam, és a legnagyobb nyugalomban tovább várakoztam, miközben ismét a nehéz anyai sorson rágódtam.

Egyszer csak megjelent a barátnőm a rozsdás kertkapunál, és beljebb tessékelt. Nyeltem egyet, de mit tehettem volna, megindultam befelé a két jókora márkás bőrönddel. Az egyik kiálló járólapnál elakadtam, az egyik bőrönd felborult, és csak hosszas erőlködés után sikerült talpra állítanom. Balra tőlem kidőlt-bedőlt tűzrakóhely állt, mellette ott volt a képzeletbeli kerti csap, csak ezt itt teljesen szétette a rozsda. Kiszuperált bútorok, biciklik, gyerekcipők és zoknik hevertek szanaszét, a kerti asztal billegett, körülötte törött támlájú székek és egy ósdi hintaágy állt. A kertre viszont kellemes árnyékot vetett egy terebélyes fa, és ahogy felnéztem, az előbb még az utcán tomboló gyerekhad már fent kuksolt a magasban. Összetákolt léceken ücsörögtek, mint a verebek, és hívták maguk közé az enyéimet is, akiknek több sem kellett, már mászni is kezdtek felfelé, hiába sipákoltam, hogy a ruhájuk piszkos lesz.

Én viszont még mindig ott ácsorogtam az udvaron, kezemben a jókora márkás bőröndökkel, amikor ismét a barátnőm perdült elém, hogy megmutassa a szobánkat. A nappali zsúfolásig volt régi bútorokkal, amelyek közt csak egy szűk ösvényen lehetett közlekedni. A hálóban a padlószőnyeg talán sosem látott porszívót, minden polc, minden rés tele volt kacatokkal, pókhálók borították a szobasarkokat.

– Mi majd kiköltözünk a sátorba – monda a barátnőm, mintha mi sem lenne természetesebb, és hamarosan valóban fel is állították a hatalmas sátrat a picike kert kellős közepén.

Továbbra is tébláboltam a szobában, a kalapomat a fejemhez szorítottam, a fogamat meg össze, és azon gondolkodtam, hogy most azonnal hazamegyek. Ekkor azonban valaki rángatni kezdte a szoknyámat. A lányom volt, mocskosan, izzadtan, és hadarni kezdte, hogy ők már mennének a többiekkel fürdeni, jött átöltözni, és különben is, miért ácsorgok én itt még mindig, ahelyett, hogy megnézném, milyen jó képeket rajzoltak krétával a kert falára festett hatalmas fekete táblára.

Kénytelen voltam hát letenni a két nagy, márkás bőröndöt az egyik ágyra, amelyeket azért előtte gondosan letakartam nejlonnal, majd vigyázva, nehogy valamihez hozzáérjek, átöltöztem én is fürdőruhába. A gyerekek már a kapuban tomboltak, a barátnőm pedig felém integetett, hogy siessek, szeretne leülni velem egy kávéra a parton, és már sodort is magával a tizenöt főre duzzadt társaság.

– A gyerekeket a férjem majd megoldja – mondta a barátnőm, aki már tényleg bent volt velük a vízben, később pedig csónakázni, horgászni vitte őket.

Ha meg a kölykök épp egyedül játszottak, tüzet rakott, krumplit, hagymát pucolt, vagy elszaladt a boltba szalonnáért. Amikor nem akadt semmi dolga, az ócska hintaágyon sodort magának cigarettát, és láthatóan egyáltalán nem zavarta a körülötte lévő káosz.

– Hogy csináljátok? – kérdeztem este a barátnőm, amikor épp a sarkon lévő büféhez vonultunk ki csapatostul, ahol egy férfi mulatós zenét játszott szintetizátoron.

Nekem már lógott a nyelvem, de ő önfeledten táncolt a gyerekekkel, mintha még mindig tinédzser lenne. (Bár én ezt a felszabadultságot akkor sem ismertem.)

Ő csak nevetett, és hívott, jöjjek táncolni én is.

– Ugyan, én már öreg vagyok ehhez – legyintettem, meg különben sincs ritmusérzékem, meg fáradt is vagyok, egyébként is szar anya vagyok, aki reggel is kudarcot vallott, és majd a jövő héten meg is kell ezt beszélnem a terapeutámmal, vajon melyik gyerekkori traumám miatt van mindez. Arról nem beszélve, hogy vékonyodik az ózonréteg, na és ott van a globális felmelegedés is, szóval nem, nem, válaszoltam, talán majd akkor, ha ezeket már…

– Abbahagynád? – kérdezte ekkor a barátnőm.

Elhallgattam. Először csak néztem rá bambán, aztán felsóhajtottam. Engedtem, hadd húzzon magával a táncoló, visongó gyerekek közé. A lányom a nyakamba ugrott, a fiam meg rángatni kezdte a karom, amitől persze majdnem felborultam.

– Kösz, hogy elhoztál minket, anya. Idén ez a legmenőbb nyaralásunk – kiabálták közben a fülembe, majd szorosan magukhoz öleltek.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

3 stresszoldó trükk introvertáltaknak egészség

3 stresszoldó trükk introvertáltaknak

Emberevő vegánok? vegán

Emberevő vegánok?