Nekünk már csak az örök albérletezés jutott?

2018. szeptember 19. |

A jelenlegi lakáshelyzet mellett elképesztően nehéz huszonévesen saját lakáshoz jutni, ha az embernek nem pottyant az ölébe egy örökölt ingatlan vagy néhány millió. Örök albérletezésre vannak kárhoztatva ma a fiatal felnőttek? És baj ez egyáltalán? Vélemény.

Amikor kicsi voltam, nyilván úgy képzeltem, hogy lesz egy saját házam. Később rájöttem, hogy inkább lakás lesz az, de még mindig bíztam benne, hogy saját. Még ez is egészen sokáig reálisnak tűnt: a szüleim vettek egy garzont a nyolcadik kerületben, közben pörgött a lakásmegtakarítás, az volt a terv, hogy a megfelelő pillanatban eladjuk a kis lakást, hozzáteszünk még néhány milliót és  lehet egy szép otthonom, amiben még jó pár évig ellakhatok. Csakhogy a család nem igazán ért a gazdasághoz meg az ingatlanpiachoz és jó humán értelmiségiként sikerült a megfelelő helyett a lehető legrosszabb pillanatban eladni a garzont: épp akkor, amikor még nem kérhettünk érte túl sokat és pont azelőtt, hogy a lakásárak az egekbe lőttek. Ennek már legalább öt éve. Azóta parlagon hever az a néhány millió, mert hát jelenleg annyit kellene hozzátenni, hogy még három kis garzont el kellett volna adnunk hozzá, de nekünk csak az az egy volt.

De egyáltalán nem panaszkodom. A barátommal egy szép, napfényes lakást bérelünk Újlipótvárosban, pont olyat, amilyet mindig is szerettem volna. Csak ugye ez nem az enyém. Miközben a saját lakás vágya kérlelhetetlenül belém ivódott a magyarországi szocializáció során, próbálok arra gondolni, hogy nyugaton szinte mindenki albérletben éli le az életet, mi pedig csak a kommunizmus rossz emléke miatt ragaszkodunk olyan görcsösen a “sajáthoz” – bármiről is legyen szó. Közben mégis igyekszem minden hónapban félretenni, hogy a bankszámlámon lassan duzzadó összegből egyszer majd csak azért is lakást vehessek, de ijesztő látni, hogy a megtakarításom mennyire nem képes tartani a lépést a még mindig emelkedő ingatlanárakkal.

Vannak olyan szerencsés barátaim, akiket saját lakással indítottak újra a szüleik és vannak olyan (még mindig szerencsés) barátaim, akik hozzám hasonlóan albérletben élnek. Mi albérletezők igyekszünk nem “ablakon kidobott pénzként” gondolni a minden hónapban elutalt, nem kevés bérleti díjra, de talán nem is ez a legnehezebb, hanem a stabilitás hiánya. Hogy ha egyszer csak nem tudnánk kifizetni a lakbért vagy a főbérlő arra jutna, hogy inkább az unokahúgát költöztetni a lakásba, akkor nekünk azonnal mennünk kellene. Hogy nem cserélhetjük le a konyhabútort, ha nem tetszik, engedély nélkül nem festhetjük át a falakat, nem verhetjük le a csempét. Amellett, hogy borzasztóan hálásak vagyunk érte, hogy fedél (és tényleg, nem is akármilyen fedél) van a fejünk felett, néha ott van a szorongás, hogy vajon meddig tart mindez? És hogy mi jön utána.

Lehet, hogy a mai fiataloknak, hacsak nincs őrült mázlijuk, örökre az albérletezés marad. És ha mi nem hagyunk semmit a gyerekekre meg unokákra, akkor valószínűleg nekik is. Mindig olyan helyen tudunk majd lakni, amilyenért megdolgozunk, ha pedig nem dolgozunk, hát…
Nincs ebben tragédia, csak nem olyan, amilyennek elképzeltük. Nehéz nem dédelgetni tovább a “saját” vágyát, de azért valljuk be, nincs nagyon más lehetőség. Ha pedig néhány év múlva sem lesz elég a lakásra spórolt összeg, legalább lesz egy kis megtakarított pénzem egy pazar utazáshoz.

Fotó: Kari Shea – Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Nem alaptalan a hétfőutálat! hétfő

Nem alaptalan a hétfőutálat!