Van egy alapvető probléma a tudatfilozófiában, ami szerint hiába esszük mindketten mondjuk ugyanazt a pisztáciás fagyit, sosem fogjuk tudni, hogy a másik szubjektív ízészlelése ugyanolyan-e, mint a mi szánkban olvadó pisztáciaíz. Szóval én nemhogy nem tudhatom, milyen anyának lenni, nem tudom milyen konkrétan annak az anyának lenni, akit Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje ábrázolt és nem tudom milyen azoknak az anyukáknak, akik most együtt rezonálnak ezzel a filmmel. Ahogyan ők sem tudják, nekem milyen egy napom.
Jelenet az Egy nap című filmből
Szerintem elég nehéz, legalábbis gyakran az. Nem várom persze, hogy filmet csináljanak arról, milyen szétszakadni a több helyre leadandó munkákban, éjszaka tanulni a statisztika szigorlatra, amikor már fáj a szemed és remegnek a betűk a monitoron, reggel az esőben kivinni a kutyát és belelépni a sárba, telefonálgatni, rohangálni a munka miatt, még többet ülni a gép előtt, mert ott vannak a munkák és a jegyzetek is, és hogy mennyire megsínyli ezt is egy párkapcsolat. Hogy ettől ugyanúgy zsíros a hajad, ugyanúgy karikás a szemed, ugyanúgy ordítani tudnál néha, máskor meg csak összesni és várni, hogy valaki felnyaláboljon és betegyen egy ágyba, ahol végre kialudhatod magad. Főleg azért nem várom, mert ezeket én választottam az életembe, és többnyire egyébként szeretem is őket, de bízom benne, hogy az anyaság is hasonló a legtöbb ember – bár sajnos tudom, hogy nem mindenki – életében.
Alapvetően teljesen feleslegesnek is tartom összeméricskélni az életeket, versenyt csinálni a kimerültségből, mintha csakis azzal bizonyíthatnánk egymásnak a fontosságunkat. De mégis, amikor én is fáradt vagyok és ingerült (mint mindenki) nem esik jól azt hallani az anyukáktól, hogy nem tudom, mi az a fáradtság. Mert majd ha gyerekem, lesz akkor. És ő hogy irigyel, mert ő egész nap sütőtökpürében gázol, pelenkázik, altat, négykézláb kúszik és örül, ha el tud olvasni esténként 3 oldalt. Vicces, mert én is így vagyok vele, hónapok óta állnak a könyvek számonkérően az éjjeli szekrényemen, esténként néha kínkeservesen átvergődöm magam 2-3 oldalon, de van, hogy az se sikerül, mert elalszom a laptop felett. És van, hogy felkelek, és éjszaka még tovább tanulok, mert az én síró, ordító, kegyelmet nem ismerő gyerekem a pszichológia szak. De úgy érzem, amíg egy anyukának van kifogása a szakadt pulcsira, nekem nem lehet. Amíg nincs gyerekem, bele kell férnie mindennek.
Jelenet az Egy nap című filmből
Félreértés ne essék, az anyák társadalmi elismerésének forradalma fontos. A fájdalmaikkal, nehézségeikkel empatizálni is az. Megmutatni a hétköznapjaikat, ahogyan az Egy nap is tette, borzasztóan sokat számít. Támogatni őket, elsősorban az apáknak – nem „besegíteni”, hanem ugyanúgy vállalni a szülőséget – egyszerűen muszáj. És persze, hogy mérgesek, mert fáradtak, és talán néha egy egészen picit irigyek is ránk, a gyermektelen, dolgozó, tanuló, sportoló vagy pihenő nőkre, és remélem, hogy csak ezért csúszik ki a szájukon az a fölényes „te ezt nem értheted”. Tényleg nem, de ők se, hogy én hogy érzem magam, mert nem tudunk egymás bőrébe bújni. És persze mindig az aktuális a nehéz: hiába járt ő is egyetemre, hiába dolgozott, ha éppen most ordít az a kétéves, ahogy egy negyvenes, kétgyerekes nő számára is az aktuális meeting jelenti élete legnagyobb kihívását, ha azok a gyerekek már szépen teszik a dolgukat és még ki is takarítanak, mire hazaért. De még egyszer mondom, ez nem fontos.
Hanem inkább arra kellene figyelnünk, hogy egy olyan társadalomban, ahol a nők munkáját még mindig nem fizetik meg, az akadémiai teljesítményükkel pedig még mindig nem tudnak olyan magasra törni, mint egy férfi, ne csak az anyaságban legyen mérhető a női szenvedés és még inkább, a hétköznapi diskurzusokban se teremtsünk felesleges konfliktust az anyák és a gyermektelen nők között. Mert ebben a társadalomban baromi fárasztó tűrni a szexista megjegyzéseket a munkahelyeken, sokkal többet dolgozni, mint a férfi kollégák, akiknek a kioktató megjegyzéseit így is végig kell hallgatni, vállalni a döntéseinkért kapott megjegyzéseket, hogyha „túl csinosak” vagy „slamposak” vagyunk a munkahelyen vagy az egyetemen, fárasztó és kellemetlen a férfi professzorok bíráló vagy ha méltató, akkor kizárólag külsőnkre vonatkozó mondatait fogadni és nem kiborulni, ha szeretnénk előrébb jutni karrierünkben.
Egyszer egy feminista filmelméletet tanító tanárom azt mondta, a nő mindig csak a testi folyamatai által válik érdekessé a vásznon: ha megerőszakolják, ha szeretkezik, ha szül. Az anyaságról való beszéd átformálása fontos, de nem lép túl ezen a kereten. Épp ezért jó volna, ha az is érdekes lenne, ahogy a nő tanul és dolgozik és hogy mennyire elfáradt benne, hogy háromszor annyit kell beletennie, mint egy férfinak. Lehet, hogy őt is elhagyják, mert túl sokat ült a publikációi felett, nem maradt kívánatos és elhanyagolta a háztartást. És még jól meg is veti a társadalom, mert ugye az ilyen az karrierista, ebből fakadóan pedig lelketlen is. És hát még gyereke sincsen, ugye. Mégis készülhetne egy film talán erről is.
