Pfliegel Dóra: Beelőzzük a szentestét – avagy Ivánka első karácsonya „csakapával”

2018. december 23. |

Nemrégiben jelent meg első regénye, Feleséged története címmel. Karácsonyi ráhangolódás gyanánt most Pfliegel Dóra Beelőzzük a karácsonyt című írását olvashatjátok.

Becsukom a fiam ajtaját. Reflexszé vált ez a mozdulat az utóbbi 1,5 évben. Amikor elmegy itthonról az apjához, mindig ez az első. Az ajtó. Maradhat kupi, majd rendet rakok, ha itthon lesz újra. Csak látnom ne kelljen a hiányt. Ez lesz az első karácsony nélküle. Pontosabban az első szenteste. 24-én az ötéves gyerekem nélkül leszek. Tavaly a volt férjem volt egyedül. Emlékszem, akkor milyen erősen szorítottam magamhoz Ivánkát a fa alatt. Közben meg belül üvöltöttem, mert tudtam az apjának most nagyon rossz. És azt is jól tudtam, nekem is pontosan ilyen rossz lesz. Ezek nem megúszhatóak. Körülbelül szeptember óta készülök rá, hogy én ebbe idén majd beledöglök. Trenírozom magam, mert az az elképzelésem, hogy ha folyamatosan szoktatom szívemet a fájdalomhoz, akkor olyan zsibbadtságot érhetek el, aminek köszönhetően a nagy napon kevésbé fogom érezni a fájdalmat. Azzal viszont nem számoltam, hogy a fájdalomedzés nem várt következménye a mindennapi depresszió kialakulása. Úgy meg gyereket nevelni szívás. Ezért két héttel ezelőtt eldöntöttem, nem csinálom ki magam. Fogtam hát, átprogramoztam magamban ezt az egész karácsonyosdit.

Először is, ki mondta, hogy csak december 24-én lehet szentestézni. A legtöbb gyerekpszichológus azzal jön, hogy a gyerekek milyen rugalmasak. Itt az idő, hogy mi is azok legyünk. „Beelőzzük a többieket fiam! Idén hozzánk már 23-án jön a Jézuska, és hamarabb fogunk zselés szaloncukrot lopni a fáról, mint a mindig felvágós Máté az oviból.” A gyerekemnek tetszik az ötlet. Rohadt vagány beelőzni a többieket. Nálunk már állni fog a fa, mi már játszhatunk az új társassal, amikor a többiek még a körmüket rágják és idegeskednek a nagy nap előtt. Igen, ez működni fog. Nem fognak ki rajtunk a hülye dátumok. Na de mi legyen velem 24-én? Nézzek Brian életét és Bridget Jonest, igyak drága bort és rendeljek pizzát? És süppedjek bele a szomorúság kanapéjába? Na nem. Hazautazom a szüleimhez. Anyához és apához, akik miatt van erőm ezt a karácsonyt is megmenteni. Akik a gyerekkorom legszebb szentestéit adták, életszagú csodával fűszerezve. És akik, amióta a gyerekeik megházasodtak, azóta is viszik tovább, kissé átalakítva, kettőjükre szabva az ünnepet, de benne hagyva a gyerekkorunk emlékeit. Persze hívtak, hogy menjek, de azt mondtam megleszek. Ezt is át kell élnem. Most pár nappal az ünnep előtt azonban már biztosan tudom, nem eresztem át magamon a fájdalmat. Így direktben meg pláne nem. Inkább meglepem őket. Ivánkával közösen gyúrt mézeskalácsot is viszek. Lesz halászlé, és almával turbózott franciasaláta, meg apa soha nem sikerülő punyadt habcsókja. Lesz nagyanyám féle kacsasült, meg szegfűvel telibeszúrt narancs az asztalon. A fát apám majd feldíszíti, anyám meg átrendezi, én meg közben magamra húzom a húsz évvel ezelőtti szűk kis kord ruhámat. És nagyon fogom élvezni, hogy rám jön. Aztán este az öreg kutyám az ölembe hajtja majd a fejét, és az összes titkomat és fájdalmamat a fülébe súgom, mint kamasz koromban. Reggel pedig anyámhoz bújok, haját tekergetem, mint kicsi lányként elalváskor. Biztonságban vagyok, mert azokkal lehetek, akik szeretnek. Ahogy Ivánka is. Ahogy az apja is.

Fotó: Körmöndi Márk, Sengere Nikolett

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek

Legyünk óvatosak a pozitív gondolkodással is! boldogtalanság

Legyünk óvatosak a pozitív gondolkodással is!

Sírásban az erő érzelmek

Sírásban az erő