Az utolsó karácsony

2018. december 26. |

Borús karácsonyi történet régi emlékekről, megbánásról, egy nagymamáról és a vele eltöltött utolsó ünnepről.

Valamiért nekem is fel kellett mennem az otthonba, biztosan azért, mert anyám egész nap a főzéssel volt elfoglalva, a helyzet viszont megkívánta a női érzékenységet. Anyámat ismerve valamire ilyesmit okoskodhatott ki, mikor megkért rá. Emlékszem, mindkét apám ott volt, a vér szerinti lépdelt elől az anyja szobája felé, – vagy lehet, hogy ezt is kórteremnek kellene hívni – miközben a nevelő mellettem maradt, kezét a vállamra tette és óvatosan megszorította, mikor találkozott a pillantásunk és az enyémből ráordított a félelem. Némán tettük meg az odáig vezető utat, bár nem tudom, ugyanaz volt-e a hallgatásunk oka. Az biztos, hogy én leginkább a bűntudat miatt nem tudtam szólni, és bár szerettem volna azt hinni, hogy apám is így van ezzel, az is lehet, hogy egyszerűen nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna nekem.

Gyűlöltem az otthonba járni, részben azért, mert féltem az öregektől, különösen nagyanyám egyik szobatársától, aki szentképekkel plakátolta ki az ágyát ölelő kis sarkot és általában csak egy fal felé forduló, reszkető sziluettet láttam belőle. Sosem lehetett eldönteni, hogy imádkozik-e vagy már elkönyvelte, hogy a szentképei cserben hagyták őt.

Mici mama a felső szinten lakott, az alatta lévő emeleten volt a tévészoba, de nem érte meg lemenni, mert az igazán „súlyos eseteket” is ott tartották, főként a tévé gyámsága alatt, mert így tekintetük legalább látszólag fókuszpontot találhatott a képernyő hideg remegésén. A legjobban azt utáltam, amikor ettek: ha az ápolók nem tudtak segíteni, saját maguk próbálták becélozni szájukba a kezükben reszkető falatot, egyszer végignéztem, ahogy egy csontos öregasszony csokipudinggal bajlódik, és rövidesen úgy nézett ki, mintha szétkent volna az arcán egy vödör szart. Nem tehetek róla, tisztán emlékszem, hogy ez jutott eszembe, de csak most, utólag visszagondolva esik le, hogy milyen találó metafora, végül is elég sokkal etették ott őket. Mármint nem pudinggal.

Mici mama már készen állt az indulásra, biztosan volt egy ápolónő, aki abban a tipikus, túlzóan hangos – függetlenül attól, hogy beszélgetőpartnere valóban nagyot hall-e vagy sem – és mindig enyhén vádló hangnemben a fülébe ordított, hogy „Mária néni, tessék öltözködni, mindjárt jönnek a gyerekek, hogy levigyék karácsonyozni”. Mindenesetre hálás vagyok érte, hogy nem kellett még több időt ott tölteni.

Lassan sétáltunk az autó felé, nagyanyám súlytalan teste alatt nem ropogott a hó sem, de az is lehet, hogy megfáradt kísértetléptei már nem tudták megtörni a csillogó réteget. Otthon mindenki mosolyogva fogadta, ugyanazon a túlzásba vitt hangerőn szólították, leültették az asztalhoz és baracklekváros linzerrel kínálták, ő pedig olyan zavarban volt, mintha nem is a saját családjához érkezett volna.

Emlékszem, hogy egyszer csak elsírta magát, de azt hiszem, senki sem kérdezte tőle, hogy mi a baj – vagy azért, mert mindenki tudta a választ, vagy azért, mert senki sem akarta megtudni. Most elsőként az jutott eszembe, talán fájt neki, hogy nem hozott ajándékot. Vagy hogy idén nem tudott zserbót sütni, mert az otthonban ilyesmit nem lehetett és a vége felé már különben sem ment neki, rendszeresen összekeverte a cukrot a sóval vagy véletlenül rizsszemeket kevert a panírba. Előtte minden évben csinált zserbót és almás pitét is, világbajnok volt mindkettő, meg tojáslikőrt, de azt valami olcsó szeszből főzte és anyám mindig csak udvariasságból itta meg. Abban az évben üres kézzel jött, nem sütött, nem vásárolt fát, nem rakosgatta fel a díszeket, nem takarította ki a lakást és nem rendezgette el a bankjegyeket a borítékban, a jelenléte különben is annyira ideiglenes volt, mint valami karácsonyi jelenésnek. Lehoztuk a hegyről, hogy néhány órára a saját családja megelevenedett karácsonyi képeslapként körülvegye őt, de aztán pont olyan merevvé szilárduljon az emlékezetében, mintha papírból lett volna. Nem lehet már igazán a része, de azért nézegetheti, ha szeretné.

Nem emlékszem, hogy beszélgettem-e vele és ha igen, miről, arra sem, hogy adtam-e neki ajándékot, végül is odabent már nem igazán volt szüksége semmire. Nem is hiszem, hogy az ajándékok, a megrakott asztal és a karácsony kötelező boldogsága mellett olyan sokat foglalkoztunk volna Mici mamával, aki akaratlanul is valami távoli sötétség hírnökeként ereszkedett le hozzánk. Lehoztuk, de vissza is vittük, száműzve sötétségét a karácsonyunkból. Bele sem mertem gondolni, milyen érzés lehet a családi asztal mellől visszatérni oda, de az volt a benyomásom, őt is úgy viszik, mint egy rabot. Ha most megpróbálom elképzelni, könyörgést látok a szemében, de lehet, hogy ezt már csak utólag képzelem.

Mégis, ha őszinte akarok lenni, nem nagyanyám arca maradt meg a legjobban arról a szentestéről. Sokkal jobban emlékszem egy másik idős nőre, aki a folyosón ült, mikor nagyanyámért mentünk, menet közben halkan hajtogattuk a boldog karácsonyokat az ott maradt öregeknek. Csak akkor torpantunk meg, mikor az a nő visszakérdezett hogy: boldog? És akkor a szemembe nézett, a tekintete vizenyős volt és fáradt, végtelenül fáradt és azt mondta, „csak ide ne kerüljön soha az ember”. És én akkor elhatároztam, hogy soha, de soha nem rakom be ilyen helyre a szüleimet, még az apámat se, aki pedig mégis bepakolta ide a Mici mamát. És arra gondoltam, Mici mamát is ki kell venni, el kell lopni őt karácsonyra és nem szabad visszahozni többet, és akkor nekem sem kell visszajönnöm ide és szembe néznem az öregekkel, akiktől félek, még akkor is, ha az igazat megvallva néha a mama is közéjük tartozott. De mégsem mondtam semmit, nem csináltam semmit. Néztem, ahogy visszavisszük őt, mi pedig tovább bontogattuk az ajándékokat és ettünk még néhány szem linzert a kanapén.
Most mindent másképp csinálnék, ha lehetne. De már csak magamban tudom megígérni neki, meg annak a másik nőnek, aki a folyosón ült, hogy ha rajtam múlik, senkinek nem kell még egy karácsonyt egyedül, egy otthonban töltenie.

Kránicz Dorottya

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek