Macskaszitteri pályafutásom nem volt hosszú életű, de ez nem a macskákon múlt. Sokkal inkább az emberi környezeten, amibe belecsöppentem. Már az elején túlzónak találtam a csapatba fogadás körülményeit: számtalan kollégával kellett találkoznom és rengeteg e-mailt kaptam a segítőkész csapattagoktól, de arra gondoltam, hogy ez biztos a tipikus amerikai profizmus és lelkesedés velejárója. Így jó csapatjátékosként igyekeztem beilleszkedni az új miliőbe, ha már túljutottam az ötoldalas jelentkezési lapon, megkaptam az államtól az erkölcsi bizonyítványt, és túljutottam két telefoninterjún is. Azt gondoltam, hogy megcsíptem az álommunkát, ahol azért fognak fizetni, amit amúgy otthon is gyakran csinálok, hiszen a nyolcéves, fekete-fehér zuglói származású házikedvencünk gondozása is részben rám hárul.
Pedig már az elején gyanút kellett volna fognom, az első orientációs tréningen. Ott adták át a széfet, amelyben a lakáskulcsokat kellett tartanom. Egy kedves, megviselt arcú idős kolléganő –
nevezzük Marthának – tartotta a tréninget egy kávézóban. Egy igazi cat lady, akinek nincsenek közeli hozzátartozói, csak a cicáinak él, napi 12 vagy akár 16 órában is cicákat gondoz. Összeszedetten, világosan készített fel minket, és én egyre inkább éreztem, hogy ez mégsem az az álommeló, amire vágytam. Szóba jöttek nehezen kezelhető macskák, injekciózási tanácsok beteg macskákhoz, olyan esetek, amikor a végét járó macskával kellett késő éjjel állatorvosi ügyeletre rohannia a szitternek és ott tölteni az éjszakát.
Aztán a kulcsok. Amiket sokszor távoli városrészekben kell átvenni egy másik szittertől és visszavinni a helyettesítés végén. Aztán a telefonos applikáció, ahol már reggel be kell jelentkezni és a délelőtti körök után szigorúan lejelenteni egyesével a teljesített látogatásokat. Ugyanezt az esti körökkel. A cicákról folyamatosan képet/videót készíteni és sms-ben küldeni a gazdáknak, válaszolni a kérdéseikre… Na jó, gondoltam, csak megbirkózom valahogy a feladattal. Kellett a pénz. De akár egy jó thrillerben, Martha mondatai közé baljós félmondatok keveredtek. A pszichés nyomásról, a folyamatos ellenőrzésről, megalázásról, kihasználtságról és állandó fáradtságról. Például hogy egyszer elfelejtett bejelölni az app-on egy teljesített látogatást, és a főnöknő a keleti partról nyomban hívta és azt kérdezte “Mi történt, elütött egy busz?” Akkor kellett volna felállnom. De másképp döntöttem – belekezdtem.
Az első kliensem két kedves cica volt, tőlünk ötpercnyire egy szép, modern házban. A munka két hétig tartott, amíg a fiatal pár elutazott az ünnepekre. Hamar összebarátkoztunk a cicákkal, az egyik ugyan az ágy alatt ült egy hétig, de aztán ő is a bizalmába fogadott. A kapcsolattartás is simán ment, mindenki boldog volt, kezdtem elhinni, hogy mégiscsak álommeló lesz ez. De ekkor hibáztam: én is elfelejtettem lejelenteni időben a látogatásomat. Egy órán belül jött a hívás, kettő is – a főnökeim nagyon rám pirítottak. De mivel a kliensek elégedettek voltak, további munkákat kaptam. Azoktól a szitterektől vettem át feladatokat, akik már több macskát nem tudtak vállalni. Egyikőjük mondta, hogy igaz, hogy hajnaltól késő estig dolgozik, de kétszer annyit keres, mint az orvos férje. Lassan az én naptáram is megtelt.
Öt vagy hat ügyfelem volt, napi egyszeri vagy kétszeri látogatással. Ez azt jelentette, hogy utazással együtt napi 5-6 órát dolgoztam, és pont ennyi volt a kitűzött célom a másik munka, a szüleim látogatása és az egyéves kislányom mellett. Így amikor újabb megkeresést kaptam, akkor nemet mondtam. Nem gondoltam, hogy ez komoly következményekkel jár. A főnököm felhívott és kérdőre vont, hogy miért mondtam nemet, és arra hivatkozott, hogy a többiek többet dolgoznak. Kirúgni nem tudott, hiszen emberhiánnyal küszködtek, ezért folytattam a munkát. Naponta 15-20 emailre, sms-re kellett válaszolgatnom. Lassan már mást sem csináltam, csak a telefonon lógtam.
De a cicákat szerettem. Volt köztük lusta nagy szőrgombóc, aki dühében hatalmas rendetlenséget csinált a lakásban a távollévő gazdi miatt, akadt öreg, beteges, akit a – világhírű – gazdái úgy hagytak ott, hogy ha véletlen kimúlva találom, akkor ne essek pánikba, de addig is szépítsem meg a napjait azzal, hogy mindig a DVD-lejátszó tetejére teszem a színültig töltött söröspoharát, mert onnan szereti kortyolgatni a vizet. A kedvencem egy perzsa cukiság volt, pont olyan, mint amilyeneket a macskás posztereken látni. Ez a cica is gyógyszert szedett, naponta adtam neki, krónikus ínysorvadásra. A tulajdonosa egy multinál dolgozó, sokat utazó harmincas, egyedülálló nő volt, akinek a cipőgyűjteményét mindig megcsodáltam a gardróbjában, ahol az almot tartotta. Pontos napi rutinjuk volt, a cica reggel ötkor evett először. Ez nekem hajnali négyes kelést jelentett. És a megszokottak szerint ilyenkor híradót kellett néznem a cicával a NBC-n. Soha nem voltam még ennyire képben a napi eseményekről, mint ebben az időszakban.
Egy szép napon épp egy szittert kellett helyettesítenem, aki sms-ben küldte át a címet, amit persze a főnöknőnek is át kellett küldenem, mert mindenről tudni akart. Másol, beilleszt, küld… Egy óra múlva úgy negyven üzenet várt a telefonomon. Először nem is értettem, mi történt, de hamar kiderült, hogy sikerült „felrobbantanom” a céget. Nem vettem észre ugyanis, hogy a lány az üzenet végére tett egy nem éppen méltató megjegyzést a főnöknőre. Próbáltam menteni a menthetetlent, de a lánytól azonnal megváltak, én pedig besúgó lettem minden kolléga szemében. A főnökasszony úgy gondolta, a bizalmasa. Nagyon rövid ideig.
Hogyan ért véget Virág szitter pályafutása? Keresd a január-februári Marie Claire-ben!
Fotó: Profimédia – Red Dot
