2019. január 02. | Sütő Emese Franciska

A soha le nem kaparható címkék

A címkéket a legtöbb ember nem szereti, pláne, ha éppen őrá ragasztják. Bár tény, hogy hasznos lehet, amikor hajszálpontosan beazonosítunk vele valakit egy társalgásban, rettentő frusztráló, ha hosszú évtizedekig tartó bizonyítás után sem lehet levedleni egy-egy kínosabb, rég kinőtt, de mégis örök enyvvel tapadó példányt.

Fotó: Daniel Sandoval – Unsplash

A címkék sokszor hasznos jószágok, hiszen könnyebb megjegyezni egyes keresztneveket, ha valami patent kis előtagot, nicknevet biggyesztünk elé. A nagyim így 91 évesen is viseli a pici Manci nevet (hiszen a családban már volt egy nagyobb induló ezzel a névvel, amikor ő született), és ismerek olyan régi iskolástársat is, aki bár felnőttként kőkemény, kitartó munkával saját vállalatot alapított, és ma már a nemzetközi porondról söpri be a nem forint milliókat, a középiskolai sztorizásokban még mindig a karikalábú Kláriként emlékeznek meg róla, ahogyan az orrkorrekciós műtéten átesett kollégát még 10 évvel később is krumpli Évizik a városházán a háta mögött.

Karikalábú Klárik és céda Lédák

Van abban valami fájdalmas, amikor a szimpla címkék inkább már a gúnynév határát súrolják, és ahogy ez emberi agy, és/vagy a mögötte megbújva terpeszkedő megszokás, netán rosszindulat, irigység sokszor láthatatlan bilincsbe veri azokat, akik az adott címkét viselik. Van, akinél persze főként a háta mögött megy a címkenosztalgia, de kicsinek tartom az esélyt arra, hogy, ha a reggeli haboskávé fölött elmélázva szembe nézünk önmagunkkal, ne sejtenénk meg, hogy a múltunk és sok esetben a jelenünk egyes szereplőinek fejében milyen díszes címke kíséretében jelennünk mi magunk meg.

Így vagyok-lehetek én nagy eséllyel még 30 év után is a mimóza Mesi az egykori szomszédok, családi barátok számára. Érthető. A hosszú hétvégi, haveri grillmenetek és a lépcsőházi gang-hierarchiában egészen alacsonyan helyezkedtem el 2-3 évesen, és nem átallottam minden, nagyobbak által nevelési szándékkal, vagy unaloműző jelleggel folyósított szelíd pofonra, titokban-bokánrúgásra, vagy ádáz tincscibálásra felvinnyogni, netán kellemetlen hangskálán hosszan, figyelemfelkeltő jelleggel ordítani is.

Később, amikor már sikerült nekem is röhögni ezen a mimózaságon, már a osztály/család/baráti körbeli „bohócpályafutásba” csúsztam bele lassan, ahonnan elég nehéz, de inkább reménytelen meló volt visszajönni, és a „tudok ám én komoly, sikeres felnőtt és munkavállaló is lenni” szerepkör állandó köpenyként magamra ölteni. Rájöttem, hogy fölösleges ezen izmoznom, hiszen ez is, az is én vagyok. Ha a bohóc címkémet látó tábor nem is látja azt az oldalamat, amelyik karrierszinten egy APEH ellenőrt megszégyenítő komolysággal űzi a médiaipart, gyártja a cikket (ha alig pár órás hatóidővel is), attól én még hiteles vagyok abban a szerepben is.

Lekaparni teljesen nem, de együtt élni lehet velük

Szóval, ha a címkéket teljesen levenni nem is tudom, rájöttem, hogy együtt élni igenis jól tudok velük, és jó eséllyel kiegészíthetem némi izmos PR munkával továbbiakkal is, ha sikerül valamit kikotornom a tartalékalapból. Hogy ne csak az az egy határozzon meg, amit mondjuk a legkevésbé szeretek, vagy tartok magamra jellemzőnek.

A mikrokörnyezetekkel ellentétben ugyanis nekünk, az urbanista mókuskerekezőknek legalább egy kicsit több mozgásterünk van. Az önmegvalósítás lehetőségeinek végtelen a tárháza a mai korban, több emberrel, szinte tömegekkel érintkezünk, flottul megmutathatunk egy-egy új színt magunkból, segíthetünk magunkra ragasztani egy-egy új címkét, ha lekaparni nem is tudjuk a régit.

És ez állítom, messze bazsarózsásabb kategória, mint az, amit kiskoromban a hosszúra nyúlt nyári falusi kényszernyaralásokon tapasztaltam. Ahol a bolond Dénkók, céda Lédák és pukizós Marik egy-egy őrült diákcsíny, fiatalkori könnyűvérűség vagy épp gyalázatosan rosszkor, mindenki füle hallatára elkövetett „kínos malőr” után is viselték azt az egy adott, meghatározó címkét az örök emlékezetekig.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek