Fotó: Daniel Sandoval – Unsplash
A címkék sokszor hasznos jószágok, hiszen könnyebb megjegyezni egyes keresztneveket, ha valami patent kis előtagot, nicknevet biggyesztünk elé. A nagyim így 91 évesen is viseli a pici Manci nevet (hiszen a családban már volt egy nagyobb induló ezzel a névvel, amikor ő született), és ismerek olyan régi iskolástársat is, aki bár felnőttként kőkemény, kitartó munkával saját vállalatot alapított, és ma már a nemzetközi porondról söpri be a nem forint milliókat, a középiskolai sztorizásokban még mindig a karikalábú Kláriként emlékeznek meg róla, ahogyan az orrkorrekciós műtéten átesett kollégát még 10 évvel később is krumpli Évizik a városházán a háta mögött.
Karikalábú Klárik és céda Lédák
Van abban valami fájdalmas, amikor a szimpla címkék inkább már a gúnynév határát súrolják, és ahogy ez emberi agy, és/vagy a mögötte megbújva terpeszkedő megszokás, netán rosszindulat, irigység sokszor láthatatlan bilincsbe veri azokat, akik az adott címkét viselik. Van, akinél persze főként a háta mögött megy a címkenosztalgia, de kicsinek tartom az esélyt arra, hogy, ha a reggeli haboskávé fölött elmélázva szembe nézünk önmagunkkal, ne sejtenénk meg, hogy a múltunk és sok esetben a jelenünk egyes szereplőinek fejében milyen díszes címke kíséretében jelennünk mi magunk meg.
Így vagyok-lehetek én nagy eséllyel még 30 év után is a mimóza Mesi az egykori szomszédok, családi barátok számára. Érthető. A hosszú hétvégi, haveri grillmenetek és a lépcsőházi gang-hierarchiában egészen alacsonyan helyezkedtem el 2-3 évesen, és nem átallottam minden, nagyobbak által nevelési szándékkal, vagy unaloműző jelleggel folyósított szelíd pofonra, titokban-bokánrúgásra, vagy ádáz tincscibálásra felvinnyogni, netán kellemetlen hangskálán hosszan, figyelemfelkeltő jelleggel ordítani is.
Később, amikor már sikerült nekem is röhögni ezen a mimózaságon, már a osztály/család/baráti körbeli „bohócpályafutásba” csúsztam bele lassan, ahonnan elég nehéz, de inkább reménytelen meló volt visszajönni, és a „tudok ám én komoly, sikeres felnőtt és munkavállaló is lenni” szerepkör állandó köpenyként magamra ölteni. Rájöttem, hogy fölösleges ezen izmoznom, hiszen ez is, az is én vagyok. Ha a bohóc címkémet látó tábor nem is látja azt az oldalamat, amelyik karrierszinten egy APEH ellenőrt megszégyenítő komolysággal űzi a médiaipart, gyártja a cikket (ha alig pár órás hatóidővel is), attól én még hiteles vagyok abban a szerepben is.
Lekaparni teljesen nem, de együtt élni lehet velük
Szóval, ha a címkéket teljesen levenni nem is tudom, rájöttem, hogy együtt élni igenis jól tudok velük, és jó eséllyel kiegészíthetem némi izmos PR munkával továbbiakkal is, ha sikerül valamit kikotornom a tartalékalapból. Hogy ne csak az az egy határozzon meg, amit mondjuk a legkevésbé szeretek, vagy tartok magamra jellemzőnek.
A mikrokörnyezetekkel ellentétben ugyanis nekünk, az urbanista mókuskerekezőknek legalább egy kicsit több mozgásterünk van. Az önmegvalósítás lehetőségeinek végtelen a tárháza a mai korban, több emberrel, szinte tömegekkel érintkezünk, flottul megmutathatunk egy-egy új színt magunkból, segíthetünk magunkra ragasztani egy-egy új címkét, ha lekaparni nem is tudjuk a régit.
És ez állítom, messze bazsarózsásabb kategória, mint az, amit kiskoromban a hosszúra nyúlt nyári falusi kényszernyaralásokon tapasztaltam. Ahol a bolond Dénkók, céda Lédák és pukizós Marik egy-egy őrült diákcsíny, fiatalkori könnyűvérűség vagy épp gyalázatosan rosszkor, mindenki füle hallatára elkövetett „kínos malőr” után is viselték azt az egy adott, meghatározó címkét az örök emlékezetekig.
