Tegnap elment Annamari, akit alig 1,5 hete ismerünk, de úgy hozzánk nőtt, mintha mindig is itt lakott volna. Visszament Pushkar-ba, a három éve ott élő lányához, az ismerősömhöz, ahonnan karácsony előtt megy haza. Maga után hagyott egy pótnagymama űrt. Micsoda vagány asszony, 70 évesen játékautót szerel, Olá-t rendel telefonos applikáción keresztül Indiában és fáradhatatlanul felveszi velünk a nem mindennapi ritmusunkat!
Kende a negyedik napra végre megjegyezte a nevét (igen, neki az ilyesmi lassan megy), de tegnap ő borult ki a legjobban, amikor elment. Neki tényleg a szívéből hasítottak ki egy darabot, annyira elkezdett ragaszkodni, annyira nehezen viseli a változást az autizmusa miatt. Oly annyira kizökkentette ez az esemény, hogy egy órás sírás után egyfolytában a kézét dugta a szájába (ez még a szopóreflex, szóval nagyon erős regresszióra utal) és egész délután az eget fürkészte és azt ismételte: „Annamari gépe felszállt? Miért nem látom?”. Ilyenkor mindig türelmesen elmagyaráztam, hogy mert felhős az ég és már messze jár … de ő csak ismételte a mondókáját. Az ismétlés biztonságérzetet ad az autizmussal élőknek, akik hajlamosak az idősíkokban is eltévelyedni. Szorongott az űrtől, ezért ismételt.
Mára már kicsit jobb a helyzet. Elkezdte feldolgozni. Reggel egy itt vásárolt műanyag repcsivel játszott, „Annamari itt repül az égben, Annamari gépe leszállt Pushkar-ban”! Bele se merek gondolni, mi lesz, ha apa vagy a nagymamáék mennek majd el. De …egyelőre … a jelen van … most mi vagyunk megint magunkban és ebből hozzuk ki a legtöbbet.
Tegnap időpontot kértem a Guruhoz. Ezt nem kapkodtam el eddig, mert valahogy előre lehetett tudni, mit fog válaszolni, … „Dora don’t worry”, a jól ismert fejingatás kíséretében. De én most készültem. Annamarival, aki egy bölcs asszony és nálam sokkal jobb diplomáciai érzéke és tapasztalata van, átbeszéltük, hogyan kell egy ilyen nagy méltósággal beszélni. Jó pap holtig tanul, így hát szépen begyakoroltam az amúgy nekem nehezemre eső, túl körülményes, kevésbé közvetlen, de vitathatatlanul finomabb beszédet. Mára volt időpontunk 10.30-ra. Előrelátó voltam, a nyáron is 2 órát vártam a Gurura, amikor időpontom volt. Indian style megbeszélés, Indian time szerint. Vittem hát a tankönyveket. Meg is csináltunk mindent még reggel otthon és abban a másfél órában, amennyit várnunk kellett. Amikor dühöngeni kezdtem, hogy mi a csudának citálnak oda 3 gyerekkel ennyi idővel korábban, gyorsan arra tereltem a gondolataimat, hogy „de jó, legalább készen leszünk a tanulással és szokatlanul szabad délutánunk lesz!”.
Amikor végre a Guru elé járulhattunk, esélyem sem volt a mondókámmal előrukkolni, ő azzal fogadott, hogy „Doráá, neked pozitívabbnak kell lenned!”. Hát ez igaz rám, de kire nem? Nekem inkább amolyan „rögtön az elején a földbe nyomlak” stratégiának tűnt, amitől a páciens már nem is mer negatívumot felhozni. Olyan fekete-fehér helyzetbe hozott, annyira konkrétan rákérdezett, hogy milyen javulást látok a gyerekeknél, hogy önmagam maradtam és megmondtam, hogy nem sokat. Sőt!
Ismeritek a sánta és a púpos viccét? Amikor mennek át az erdőn túlra, ahol a nagy gyógyító várja őket, csak össze ne találkozzanak a veszélyes boszorkánnyal … de sajnos közel a célhoz jön szembe a veszélyes banya és megkérdezi a púpost: „mi van a hátadon?” Mire ő: „Púp!”. A boszi: „add ide! és leveszi róla a terhet. A sánta szeme erre felcsillan, kicsit közelebb húzódik a boszorkányhoz, aki erre felé is fordul: „és neked fiam mi van a hátadon? – „semmi”, válaszolja a sánta szégyenlősen. „Nesze, itt egy púp”, mondja erre a boszorkány.
Na így jártunk mi is. Odamentünk a Guruhoz segítségért és kiderült, az a baj, hogy én nem vagyok elég pozitív és türelmes, a gyerekek meg nem isznak elég citromos vizet. Nesze neked még egy kicsi! Pedig eddig is valóságos tortúra volt velük megitatni a napi 600-1000 ml-t a magától szomjúságot nem érző autista gyerekeimmel (az autisták rosszul kapcsolódnak egyes testi érzetekhez, ingerekhez, így testük jelzéseit is nehezebben érzékelik, ráadásul Kende „darab” fóbiás, azaz ha a folyadékba valamilyen minuszkulus darab rost kerül, attól azonnal narancssárga félkör íves sugárban hány, akár napjában többször is, ott, ahol éppen éri az undor). Azt hiszem okos ember ez a Guru, nem fogunk túl sokszor szemrehányást tenni neki … (ez tényleg nem hangzott valami pozitívan).
Összességében nem nyűgözött le azzal, amit mondott, de továbbra is betudom ezt a kulturális különbségeknek. El tudom fogadni, hogy itt egy guru bizonyos módon beszél, viselkedik, öltözik, jelenik meg. Ez az ő vitathatatlan társadalmi státusza (a Gurun kívül minden segédje megbotránkozással vegyes kuncogást fojtott el, amikor Kende az öreg kopasz, erősen tojás formájú fejét önfeledten lapogatni kezdte suta kis kezeivel). Azt a tényt, hogy ő egyes betegségeket gyógyítani tud, nem vitatom. Továbbá a hit erejét sem, hiszen köztudott, hogy a gyógyulásba hitet vető betegek sokkal gyorsabban felépülnek, mint a negatívan gondolkodók. Kételyre csupán az ad okot gondolkodó ember számára, hogy a gyerekek nincsenek tudatában állapotuknak, így ők a javulásban sem tudnak hinni (ezt még csak-csak ellensúlyozhatja az én erős anyai hitem). De az autizmus és az értelmi fogyatékosság nem betegség, hanem veleszületett állapot, éppen ezért, nyugati értelemben, nem is gyógyítható. Ahhoz tehát, hogy ez működjön, már valóságos karmaváltás kell! De ezt tudtuk az elejétől fogva …
Türelmes leszek hát, … még január végéig.
Mivel mostanában többször délelőtt mentünk el itthonról, Umát többször lemondtam, így egyre nagyobb volt a kosz nálunk. Egyik este nem tudtam telefonon elérni, küldtem hát sms-t. Másnap szégyenlősen mondta, hogy „ne írjon a Medem, én nem olvasni”. Mivel telefonon is nehezen értjük egymást kézzel-lábbal, kértem, egyik este ugorjon be, miután a szomszéd lakásban végzett. Szegényem azt hitte, este 8-kor akarom vele pótoltatni az elmaradt munkát és kikötötte, hogy ez kivételes, neki mennie kell. Ráadásul, míg mi Jaipurban mulattunk, őt lelökte egy nő a buszról és nagyon összezúzta a karját, mégis becsülettel jött minden nap fizikai munkát végezni. Mondtam neki, hogy csak azért hívtam, hogy adjak egy kulcsot, mert mostanában sokszor nem leszünk délelőtt itthon. Ettől annyira meghatódott, hogy csudaszép rendre és tisztaságra járunk haza. Amikor nem találkozunk napközben, este mindig beugrik, „csak 5 percre Medem, mert ma én szomorú lenni, hogy nem látni a Medem! Ugye Medem heppi, én munka szuper?!”. Egy mosolygós, értelmes teremtés, aki tanulni akar és nyitott a világra. Amikor „furcsa dolgokat csinálok” (szinte minden az neki, amit én csinálok), nagyokat kacarászik, huncut mosollyal az arcán, hogy micsoda egy Medem ez itten kérem! A minap arra akartam kérni, hogy pucolja meg a zöldbabot és vágja 3 cm-es darabokra. De mivel nem tud olvasni, kitettem a babot egy zacskóban, balra tőle (elvégre Indiában bal oldali közlekedés van!) egy vágódeszkán egy szem bab, melynek két végét levágtam, még balrább tőle egy másik deszka, amin egy másik szem bab 3 felé van vágva. Ő ebből értett! Sőt, este beugrott, hogy „Ugye így gondolta Medem?”. Nem bántam meg, hogy megbíztam benne.
Az én gyerekeim a lakópark udvari őreinek a rémei. Nem állítom, hogy angyalok, de itt mindenért rászólnak a gyerekekre a felnőttek és az őrök is erre lettek felkérve. Olyan már volt, hogy megkergették a gyerekeimet és hétvégén a Banaglore Palace-ben láttam, hogy az ottani őröknek bot (egy igazi erős faág) van a kezükben. Kérdeztem Annamarit, hogy ez meg vajon minek? Mire elmesélte, hogy a lánya, aki 3 éve él Pushkar-ban, már volt szemtanúja, hogy hasonló őrök bottal alaposan elagyabugyáltak egy helytelenül viselkedő látogatót … ! Erre tegnap megyek le az udvarra a gyerekek után (épp hogy csak a lassan már hozzám nőtt hátizsákomat raktam le a lakásban) és látom, hogy Kende éktelenül zokog. Odaszaladok, kérdezem, mi történt? Mire elmeséli, az egyik kertész megverte őt … Azt hiszem rosszul hallok, kikérdezem Karsát is, aki megerősíti az állítást. Nem is tudom, melyikünk volt dühösebb, Karsa (kis Angry Bird-öm) vagy én? Mert összebeszélés nélkül futólépésben indultunk a tettest megkeresni. Karsa kimondta, amit én csak gondoltam, hogy letépem a fejét is annak az embernek, de megkértem a kis férfit, ne avatkozzon bele, majd én! Az embert sikeresen beazonosítottuk, megszólítottam, majd ő odavezetett egy szintén angolul nem beszélő őrhöz, hogy az tolmácsoljon. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi történt és mégis mire gondolt a költő … de nemigen sugárzott értelem a szeméből, így az egyszerűbbik utat választottam. „You puff-puff (ütlegelő mozdulatok a fiamon) MY SON? (fenyegető ujjmozdulatok), if you puff-puff, I call police!!!” (Te puff-puff ÉN FIAM?, Ha te puff-puff, én hívom rendőrség!). Ha a helyzet nem lett volna annyira groteszk, anyatigrisként neki is ugrottam volna a dühtől. De így még Kende is nevetni kezdett és én inkább elmentem és elmagyaráztam a lakópark menedzsernek, hogy mi történt és kérem szépen beszéljen a kertészekkel. Gandhi is ezt tette volna inkább. Sose tudni, itt a rendőrség kinek adna igazat és nem bottal a kezükben jönnének-e külföldit nézni, főleg ha dél-afrikai magyar!
Ja, és hogy mi történt? Kende sajnos tényleg provokálta az őröket, nyújtogatta rájuk a nyelvét és csúnyákat mutogatott, de ez nála mindennapos és nem ez az első alkalom, hogy bajba keveredünk miatta. Az emberek nem értik, nem látják, hogy „van vele valami”, hiszen külsőre többnyire egy helyes, egészséges kisfiú. Az autizmus és az értelmi fogyatékosság nem látszik. A furcsa viselkedést ezért az emberek (otthon ugyanígy) betudják a rossz nevelésnek. Amikor még tikkelni is kezd hozzá és nagyokat kurjant („á-áááááá!”), közben dobbantgat a lábával (a tic akaratlan mozgás-sorozat), akkor végképp azt hiszik az emberek, hogy őket akarja szánt szándékkal ijesztegetni. A megvető pillantások ellen már csak az segít ilyenkor, ha a család többi tagja is mellé áll és rázendít. Kírsa és én legalább is ezt szoktuk csinálni. „Á-ááááááá”- durr! Bumm bumm!”. No ez segít a nézőknek megbizonyosodni róla, hogy örökletes a globális neveletlenség, szemérmesen elfordulnak és nekünk meg jó kedvünk lesz, ami nem mellékes!
Nem győzöm megköszönni minden kedves olvasómnak, hogy elkísér minket erre a nagy kalandra! Ez különösen értékes számunkra mert itt nem vet fel minket a sok barátkozási lehetőség és szabadidős tevékenység. A kommenteket, leveleket a gyerekekkel együtt szoktuk a riksában olvasni és irtóra örülnek mindegyiknek, csak úgy, mint én is. Nagyon sok erőt adtok ezáltal!! Köszönöm, köszönjük!
Kattints tovább, ha még olvasnád: Karmaváltás
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
