Miután a múlt héten betöltöttem a 24-et, „születésnapi hétvégém” vasárnap estéjén elhatároztam, hogy „érett, felnőtt” nőként itt az ideje végre gatyába rázni a heti beosztásom, és megnézni, milyen lesz a hetem akkor, ha mindennap pár órával korábban, egészen pontosan 6.30-kor kell elkezdenem a teendőimet.
A barátaim nagy része persze szkeptikusan állt a dologhoz, mivel már gimnázium óta hétalvóként vagyok elkönyvelve náluk. Ez persze még inkább arra ösztönzött, hogy mindenkinek bebizonyítsam, simán képes vagyok rá, mégiscsak olyasmiről van szó, ami a legtöbb ember számára a hétköznapok velejárója.
Arra, hogy miért is akkora ügy számomra korán kelni, talán magyarázatot adhat a munkámból adódó életvitelem. Míg mások 8.00-kor kezdik a munkát, szerencsés esetben 17.00-kor felállnak az íróasztaltól, és 22.00-ig az otthoni feladataikkal végezve mehetnek is aludni (ezzel optimálisan teljesítve a napi 7-8 óra alvást), számomra ez a beosztás minden ponton rendhagyónak számított.
Online szerkesztőként heti egy értekezlet kivételével itthonról vagy kávézókból dolgozom, a fotózások miatt folyamatosan úton vagyok a városban, a rovatomban hetente új helyeket fedezek fel, amit egyébként elképesztően élvezek. A kreatív szakma egyik velejárója pedig, hogy 10.00 óra előtt nem mindig van történés, a fotók utómunkáira és cikkekre pedig általában kapok annyi időt, hogy ne kelljen miattuk hajnalban kelni. Ugyanakkor nem idegen számomra 23.00-kor megválaszolni a hasonlóan aktív munkatársak és ügyfelek leveleit, és előfordul, hogy hajnali 2-kor még mindig retusálok, amit aztán másnap 9-10-ig pihenek csak ki.
Így ment ez az ördögi kör az elmúlt három évem alatt, amióta rendszeresen dolgozom.
Koránkelős hetem első hétfőjén magamat is meglepve energikusan, már-már izgatottan keltem ki az ágyból, hogy kivételesen én – és ne a barátom – vigyem le Ruby kutyát reggeli sétájára. Vagy az izgalom, vagy a bizonyítási vágy miatt annyira motivált voltam, hogy ekkor döntöttem el, a kihívást kiterjesztem a szundimentes szabállyal is.
Elkezdtem értékelni a reggelt, a beszűrődő napfényt, és legfőképp azt a tengernyi időt, amiről akkor még azt hittem, elég lesz az összes teendőm elvégzésére. Buggyantott tojást főztem és nekiálltam a cikkeknek, e-mailezésnek, ügyeket intéztem, így késő délutánra letudtam a betervezett feladatokat. Épphogy leeresztettem, 8-kor érkezett az e-mail, hogy leválogatták a fotóimat, másnap reggelre várják az anyag retusált verzióit. Végül hajnali 1 körül végeztem a munkával, és bár örültem, hogy sikerült majdnem minden kitűzött feladatomat elvégeznem, az is tudatosult bennem, hogy már nem nagyon maradt esélyem az egészségügyileg előírt 7-8 órás alvásra.
Így kedden már kicsit fáradtabban, mégis ugyanúgy motiváltan ébredtem, mert kolléganőmmel és operatőr barátommal Borsodba utaztunk riportot készíteni a következő lapszámhoz.
Az egész napos út után elfáradva, mégis feltöltődve értem haza, és persze nem bírtam ki, hogy ne nézzem vissza és szelektáljam ki egyből a nap fotóit képszerkesztőnknek. Elalvás: valamikor 1 és 2 között.
Szerdán a heti értekezlet előtt az unokanővéremmel reggeliztem 8.00-kor, – mégis milyen felnőtt dolog már, legalábbis számomra teljesen újdonságszámba ment – majd beszaladtam a szerkesztőségbe, jöttem-mentem, fotóztam, és végül délután videóvágás végett fogadtam a barátaimat, akikkel csak elment az idő, ezért éjfél magasságában olyan kimerülten tessékeltem őket haza, mint még soha senkit.
Csütörtökön elérkezett a holtpont, amit a „piros betűs” napok tetéztek. Ezért bevallom szégyenteljesen, az alhasi görcsök nem hagyták, hogy 6.30-kor kezdjem a napot, kénytelen voltam visszapihenni pár órára. Miután „begyógyszerezve” összeszedtem magam, várt rám három fotózás, így leküzdve a szenvedést, útnak indultam. Azért ilyenkor, délelőtt nagyon szép a hetedik kerület, ha süt a nap, ezeket a délelőtti fényeket pedig csak ilyenkor lehet elcsípni, ezért volt miért örülni a ballábas kelés ellenére is.
Majd elérkezett a kihívás utolsó napja – miért is folytatnám hétvégén, ha a „normális”, dolgozó embereknek is kijár a hétvégi pihenés – péntek 6.30, újabb tartalmas nap, új rovatunkhoz enteriőr-, majd gasztrofotózással és egy kellemes interjúval zárva. Valahogy 10 óra körül átestem a holtponton, és végigcsináltam a napot – persze négy kávéval – egészen eredményesen! Amikor este elmeséltem anyukámnak a színházban, hogy micsoda embert próbáló heten vagyok túl, láttam nem annyira tud együttérezni, hiszen számára természetes, hogy patikai munkája miatt minden nap 6-kor kel (de le is fekszik legkésőbb 10-kor!), ismerve engem viszont büszke volt rám, hogy majdnem végigcsináltam.
A héten még Ruby-nak is nehezére esett a koránkelés, a 6.30-hoz azért még ő sem szokott hozzá.
Őszintén szólva nagyon eredményes és tartalmas hetet tudhatok magam mögött, mégis be kell látni, ezt az életmódot csakis akkor lehet követni, ha valaki így vagy úgy, de rászánja magát arra, hogy éjfél előtt ágyba kerüljön. Nekem 4-5 óra alvásokkal azért a hét vége felé már elég nehezen ment, miközben a kezdeti lelkesedés odáig tartott, hogy elhatároztam: innentől kezdve hétköznaponként is csörgőórára fogok kelni! Azért nem 6.30-kor, az szerintem továbbra is embertelen, de legkésőbb 8.00.-ig szeretném elkezdeni a napot.
