Egy szociológus barátnőm mesélte, hogy annak idején hosszasan könyörögtek a Társadalomelméleti Kollégiumba járó fiúknak, hogy inkább próbáljanak meg ülve pisilni, ha nem képesek nem összefröcskölni a közös vécédeszkát, de ők kikérték maguknak, hogy a férfi márpedig állva vizel, alkalmazkodjanak a nők. Egy kutatónő nemrégiben döbbenten magyarázta, hogy az egyetemi oktatóként dolgozó ismerős házaspár férfi tagja felháborodva utasította el, hogy ő maradjon otthon kisbabájukkal, mondván, nem ő a gyerek anyja. Néhány hete, mikor a barátaimmal vacsoráztam, az egyik Budapest belvárosában élő értelmiségi férfi megjegyezte, hogy most már akadjunk le arról, hogy a nőknek olyan rossz, mert ő nincsen meggyőződve róla, hogy a nők tényleg nehezebb helyzetben vannak ebben a társadalomban.
A #MeToo láthatóságára, a Forbes címlapokra emelt női CEO-kra és néhány külföldi ország női miniszterére hivatkozva könnyen azt gondolhatjuk, hogy az esélyegyenlőség megvalósult, és persze tényleg sok minden történt azóta, hogy az első szüfrazsett mozgalmak szavazati jogot szereztek a nőknek. De azzal érvelni, hogy egy végtelenül hibás, elnyomó társadalmi rend lehetőségei helyett most már beléphetünk a konyhából a munkaerőpiacra kicsit olyan, mintha egy rabszolgát felszabadítanánk alulfizetett pincérnek. Nietzsche (a világ egyik leghíresebb nőgyűlölője) a nőt szép, de veszélyes macskához hasonlította, aki követelőző, és nem mindig éri be azzal, ha egyszerűen „jól bánnak vele” – többet akar. És ezzel nagyjából meg is fogalmazta, mennyi esélyegyenlőség jár a nőknek: kábé annyi, amennyi befogja a száját, de semmiképpen sem több annál, mint ami a férfiak számára komfortos.
A nyugati társadalmak erőshangú feminista mozgalmai manapság kétélű fegyverként működnek, ugyanis míg nyilvánvalóan fontos üzenetet fogalmaznak meg, sokak szemében azt az illúziót adják, hogy minden tévéműsorban és online fórumon harcos nők magyaráznak a jogaikról. (Az megint más kérdés, mennyire képesek ezek a többnyire fehér, magas szocioökonómiai státuszó nők felszólalni a sokkal elnyomottabb csoportokba tartozó, például színesbőrű nőkért – valószínűleg egyébként semennyire.) Pedig harcolni érte nem azt jelenti, hogy sikerült is kivívni. Az ilyesmik mögött ráadásul sokkal könnyebben elbújik a mindennapi szexizmus.
Amikor a fővárosban élő értelmiségi férfiak és nők (!) is tagadják (implicit vagy explicit módon) a nemek közti egyenlőtlenséget, működtetik a nemi sztereotípiákat vagy csak „jóindulatúan” megjegyzik, hogy manapság mennyi mindent lehet a nőknek, megint egy lépéssel távolabb kerülünk a valódi egyenlőségtől. Ahhoz, hogy egy problémával foglalkozni lehessen, elengedhetetlen annak problémaként való elismerése, ha pedig abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a nemek közti egyenlőség megvalósult, akkor egyhamar biztos nem lesz ugyanannyi szabadsága, ugyanannyi fizetése, ugyanannyi házimunkája, ugyanannyi lehetősége a férfiaknak és nőknek. És ez igenis nagyobb felelőssége egy olyan társadalmi rétegenek, ami közelebb áll a hatást gyakorló, véleményformáló pozíciókhoz.
Szóval – ha már nőnap – idén legyen elég annyi, hogy tudatosítjuk, a nők még ma is, még mindig, mindennek ellenére, a nyugati nagyvárosokban is hátrányos helyzetből indulnak. Kutatások tucatjai tanúsítják, hogy a nők hiába tanulnak többet az egyetemen, alig van rá lehetőségük, hogy hozzáférjenek a magas akadémiai pozíciókhoz, ugyanis a férfi oktatók (de gyakran még a nők is) a férfi hallgatókat részesítik előnyben. Persze mit lehet várni, mikor még a női egyetemi tanárok is arról számolnak be, hogy a folyosói beszélgetések során a férfiak fontos kutatásaikkal szólítják meg egymást, miközben a nőket gyerekeik egészségéről kérdezik. A gender pay gap néhány pozitív kezdeményezés ellenére még most is elképesztő szakadékokat szül a férfiak és nők anyagi helyzete és így lehetőségei között, a házimunka és a gondoskodási feladatok nagy része még mindig a nőkre hárul (főleg Magyarországon), még mindig erőszakolnak meg nőket és ússzák meg a tettesek a minekmentoda-narratívára hivatkozva, még mindig kevésbé kíváncsiak a véleményünkre, még mindig kevesebb szavunk van a parlamentekben. Még mindig nincs egyenlőség. Ha ezt mindenki elismerné, az máris szuper nőnapi ajándék lenne. Ha pedig mindehhez még járna egy kis megértés a dolgozó nőknek, a gyereket nevelő nőknek, a dolgozó és gyereket nevelő nőknek, a tanuló nőknek, azoknak, akik úgy döntöttek, hogy nem vállalnak gyereket és azoknak, akik nagycsaládot szeretnének, a tudós nőknek, az aktivista nőknek, a boltokban robotoló pénztárosnőknek, a „férfias” szakmákban meg a „nőies” szakmákban helyt állni próbáló nőknek, a színesbőrű nőknek, a transz nőknek, a leszbikus nőknek és az aszexuális nőknek, vagyis minden nőnek, aki nap, mint nap igyekszik élni és boldogulni egy olyan világban, amit egy másik nem igényeire szabtak, az tényleg maga lenne a csoda.
