Yann Moix a francia Marie Claire-ben kimondta, hogy egy 50 feletti nő testében nincsen semmi különleges, a világ pedig felháborodott. Nem mintha a felháborodás ne lenne jogos, inkább az a furcsa, hogy nem történik meg nap, mint nap, mikor ugyanez az üzenet kevésbé – de nem sokkal kevésbé – nyilvánvaló formában érkezik. A felnőtt nőnek eladott, de valójában 15-16 éves modell lányok feszes, fiatal teste olyan elemi életigenlést hirdet, ami minden termék értékét képes az egekbe nyomni, az Instagramon nagy, riadt szemekkel és tátott szájjal pózoló Lolita-komplexusos nők pedig ugyanezt a kislányos szépséget hajkurásszák. Vannak ugyan ősz, vagy idősebb nőket szerepeltető „különleges” kampányok, de ezek egyrészt még mindig olyannyira ritkaságszámba mennek, hogy minden alkalom megér egy külön cikket, másrészt azért ne gondoljuk, hogy az ilyesmi (hasonlóan a plus size, színesbőrű, transz vagy más kisebbséghez tartozó modellek alkalmi szerepeltetéséhez) megoldaná a problémát, amit az uniform, nyugati nőideál folytonos presszionálása jelent.
Moix megjegyzése különben sem az 50-es nőkre vonatkozott – hanem az 50-es nők testére. És sajnos épp a Moix párválasztási preferenciáiban csúnyán diszkriminált korosztálytól érkezett olyan „visszavágás”, ami bebizonyította, hogy sokszor mi nők sem vagyunk képesek magunkat többnek látni a testünknél. Mert elkezdtek záporozni a „dögös ötvenesek” fotói, az ötödik X-en túl is feszes fenekek és a gravitációnak ellenálló mellek, a genetika vagy a kozmetikumok által karbantartott bőr, vagyis a test, ami olyan, mint egy húszévesé. És végül is, ha olyan, valószínűleg Moix-nak sem lenne kifogása ellene, hiszen ő nem arról beszélt, hogy szerinte úgy általában milyen a világlátása, gondolkodásmódja egy 25 vagy 50 éves nőnek, csak testekről, és ha az a test megfelel a 25 éves test felé támasztott elvárásoknak (vagyis hamvas, puha, feszes és illatos), akkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy a benne élő nő – ha élünk az ilyen karteziánus szétválasztással – mit élt meg abban a 20, 30, 40 vagy 50 évben. Legalábbis gondolom, Moix sem kér személyi igazolványt, ha meglát egy gyönyörű női testet.
Yann Moix francia író
Az író nyilvánvalóan arról beszélt, hogy általában milyen egy 25 és egy 50 éves nő teste, és akármilyen agresszív közösségi médiás fotómegosztással is próbálták az 50-es nők bebizonyítani, hogy ugyanolyan, általában azért más. Nem rosszabb, nem csúnyább, más. De nem is érdemes erre több szót vesztegetni, ugyanis pont az lenne a lényeg, hogy nem ez a fontos. Hanem, hogy ez az egész ügy, benne a „rendkívüli” (vagyis nem általában az ötvenes nők, hanem inkább a huszonéves nők testére hasonlító) testek mutogatásával megreked azon a szinten, hogy a nőket testként kezeljük. Ez a makacs materializmus élteti a nőket sokkal inkább terhelő fiatalságkultuszt, a médiából áradó fehérbőrű, karcsú, hosszúhajú nő képét, miközben a férfiakra vonatkozó elvárások (bár jók attól még ezek sem lesznek) sokkal inkább olyan belső tulajdonságokra vagy elvont értékekre vonatkoznak, mint az erő, a siker, a lehengerlő karizma. A body positivity fénykorában még mindig rengeteg nő szenved evés- és testképzavarokban, még mindig a nőket bombázzák a külsejükre vonatkozó elvárásokkal a kozmetikai cégek, és mi még mindig ezek hatása alatt vagyunk, hiszen rögtön a kerek fenekünkkel akarunk bizonyítani, ha valaki a testünket becsmérli.
Ahelyett, hogy azt mondtuk volna, szegény Moix 50 évesen (mert ugye ő maga is annyi) még mindig nem jött rá, hogy a szerelem elemei a szenvedély, az intimitás és az elköteleződés, nem pedig a mell, a fenék és a csípőméret. Ahelyett, hogy azon háborodtunk volna fel, miként tárgyiasítja a nőket, mert ez az egész akkor sem lett volna jobb, ha egyszerűen azt mondja, mindegy, neki hány éves, de D-s kosárméret alatt ő nem randizik.
A nőknek nap, mint nap azt kell megélniük, hogy testük alapján ítélik meg őket, hogy a szépséget apró, gyakran kéretlen kedvességekkel vagy apróbb-nagyobb durvaságokkal „jutalmazzák”, hogy a láthatóságunk eszköze a sminkkészletben és a ruhásszekrényben rejlik. Fiatal nőként azt, hogy csak test vagy, üres tartály, aminek tartalmára senki sem kíváncsi, idősebb nőként pedig a láthatatlanságot, annyi kitétellel, hogy lehetsz még „jó anya” vagy „odaadó feleség”. Ha egyik sem, na az az igazi láthatatlanság. És annak ellenére, hogy a nők problémái korosztályonként eltérőek lehetnek, az ügy mégis közös, még akkor is ha sokszor ellenséget látnak egymásban az idősebb és fiatalabb nők.
Yann Moix nemcsak az ötvenes nőket sértette meg – minden nőt. Minden nőt, amikor azt gondolta, következmények nélkül, kedélyesen, a szerelmi életéről csevegve magyarázhat női testekről. Lehet ageismet (vagy kor alapú diszkriminációt) kiáltani, de érdemesebb inkább szexizmust, mert valahogy mégis ez a gyökere a dolognak. Moix pedig természetesen azzal randizik, akivel akar, – és aki hajlandó vele – és ha azzal akar védekezni, hogy ízlések és pofonok, hát legyen. De azért női magazinokban, tévéműsorokban, plakátokon mégse lehessen a nő helyett női testről beszélni.
Fotó: Jakob Owens, Unsplash, Profimédia – Red Dot
