Kipróbáltuk: egy hétig ölelgettem az embereket

2019. március 07. |

Van, aki öleléssel kel, és fekszik, van akinek csak piros betűs napokon csúszik be egy-egy. Kolléganőnk, Sütő Emese Franciska az utóbbi tábort erősítette, de egy hét turbó öleléstréninggel, ha vékonyan is, de beírta magát az ölelgetős emberek klubjába.


Az öleléssel mindig úgy voltam, mint az énekléssel. Azt éreztem, készségszinten nem megy, és a környezetemben sem volt kiemelkedő benne szinte senki, így inkább én sem erőltettem. A dolognak furcsa kettősséget ad, hogy a fizikai gyengédségre ugyanakkor már gyerekként is nagyon vágytam, de emlékeim szerint nem igazán kaptam meg a kívánt mennyiséget, bár ugye a szülők azt mondják, „azok más idők voltak”.

A két és fél évvel idősebb testvérem igyekezett kárpótolni, kielégítve a lehetőségeihez mérten a fokozott fizikai kontaktus iránt érzett vágyamat. Igaz, többnyire titokban, félhomályban, de akár nyílt színen is osztogatott pofonok, csípések, rúgások formájában fejezte ki érzéseit irántam. A szüleink sem jeleskedtek ölelgetésben, apukám orrvérzésig dolgozott, anyukám pedig a legkevésbé sem cirógatós családból származott – a szülőfalujában nagy eséllyel a szalmabálákat többször ölelgették, mint a mindig láb alatt lévő gyerekeket.

Egy szó, mint száz, olyan felnőtté váltam, aki titkon irgalmatlanul vágyik az ölelésre, miközben ő maga semmi pénzért nem kezdeményezne, és ha valaki mégis megtenné ezt helyette, akkor is merev póznaállásba dermedve tűrné a váratlan kedvességet. Mára kellő tudatossággal sokat fejlődtem ezen a téren, azokat a barátaimat, akik ölelgetősek, igyekszem nem megbántani, és részemről is továbbmenni egy fél tenyérrel végzett, lanyha lapocka-lapogatáson, legalábbis, ami a válaszreakciót, vagyis a visszaölelést illeti.

Éppen ezért kitűnő alanynak bizonyultam az egy hetes ölelésfutam tesztelésére, amit persze igyekeztem a végtelenségig elhúzni, mígnem szigorú, előre kitűzött határidőt kaptam, és megnyomtam a start gombot.

Ölelésfutam turbósítva

Nem volt határozott stratégiám, ami az ölelést illeti. Természetesen úgy terveztem, hogy a BKV-ellenőrt, a könyvelőmet, és az utca népét kihagyom a feladatból, de olyan könnyítéseket sem teszek magamnak, hogy megúszós módon a családi cuki kutyák, illetve a ropogós húsú, szeretetgombóc unokaöcséim fulladásig való szorongatást is beleszámolom a kitűzött ölelésmennyiségbe.

Az első napon a kollégákra mentem rá, amit megkönnyített, hogy kisebb kihagyás után mentem be a szerkesztőségbe, és, hogy egytől egyig nagyon szeretem őket. Figyeltem a minőségre is, a fél másodperces, híradóban látott diplomatikus verziók helyett, a meleg, mackós, szorongatós “modellt” gyakoroltam, amiket az amerikai filmekben leginkább a hálaadásnapi pulyka fölött, és a karácsonyfa alatt látok a családtagoknál.

Néha bele is feledkeztem a folyamatba, olyan meglepően jólesett, és olyan jó volt belesimulni a visszaérkező ölelésbe. Furcsa, de nagyon kedves élmény volt, annyira, hogy az egyik kolléga-barát ölelésében úgy benne maradtam, ahogy az ember a masszázsba alszik bele. Nem tudom, mennyivel teljesítettem túl az érzésre belőtt öleléshosszt, de túlléptem. Kínomban, hogy életemben először nem csak én kezdeményezem az öleléseket, hanem úgy rá is cuppanok az alanyokra, mint péntekenként a barátaimmal egy jó üveg Irsaira, úgy éreztem itt az ideje elrontanom az élményt és beletenyereltem az ölelős idillbe azzal, hogy „Bocsi, hát izé, én csak cikket írok az ölelésekből. Azért így…” No comment.

A barátokat zsinórban ölelgettem, szinte megállás nélkül, gördülékenyen. Az első nagy arcra esésem a hét közepe fele jött el, amikor észrevettem, hogy épp az egyik legjobb barátnőm az, aki nem igazán ölel vissza. Másnap újra nekilendültem, hátha csak képzelődtem, de megint lepattantam. Ismerős jelenet volt: kimerevedett póz, lagymatag jobb karral való átlendülés a szembe fél hátára, majd gerincpaskolás félgőzzel.

Furcsa felállás volt épp annak az embernek megfogalmazni ezt az észrevételt, és az ölelés hetem szabotálásával gyanúsítani, aki egyébként épp maga indított el engem az öleléslejtőn úgy három éve. Egyszer egy alapos ölelés közben ugyanis menthetetlenül kiszúrta a még elégségesnek sem nevezhető válaszölelésemet.

Hiába mondtam, hogy jólesik, csak én reagálni nem tudok rá. Úgy döntött, hetente egyszer váratlanul megölel, szokjam a műfajt, amíg meg nem tanulom hogyan reagáljak. Miután az utóbbi években felhoztam magam egy erős közepesre, pont az ő ötlete volt, hogy itt az ideje kezdeményezni is. Ezért is volt váratlan, és egyúttal kifejezetten elgondolkodtató (neki is), hogy ő az első, aki nem tud mit kezdeni azzal, ha én ölelem meg (ezen azt hiszem azóta is gondolkodik).

A második érdekes tanulság, az apai nagyim volt, aki egyébként a családomban az egyetlen kifejezetten ölelgetős típus. 92 éves, és bár már egy évvel ezelőtt lemondtak róla az orvosok, nagyon igyekszik tartani magát. Egy udvari, egészségügyi sétája közben találtam odamenni hozzá, öleléssel egybekötött üdvözlés céljából. Rossz passzban volt, ami nem jellemző rá, és elhajtott azzal, hogy most ne ölelgessem, mert olyan rosszul néz ki, és a szél miatt a haja sem áll sehogy. 5 perccel később utánam jött, és elnézést kért (pedig én aztán tényleg nem vettem rossz néven), azt mondta, hogy pont, hogy azt szeretné, hogy amíg köztünk van, minél többet öleljem. Higgyem el, soha nem volt erre ilyen nagy szüksége. Annyit akar eltenni belőle, amennyit csak tud, mert az éjszakái elviselhetetlenek, és ezek a pillanatok adnak neki erőt. Itt nyelnem kellett egy nagyot.

Durva belegondolni, hogy milyen könnyen leírunk valakit, milyen simán lemondunk emberekről, pedig sokan és sokszor egészen másra vágyunk, mint amit egy adott percben kommunikálunk. Néhány évvel ezelőtt én is sündisznó pózba vágtam magam a környezetem kisebb, kedves megmozdulásaira, fizikai gyengédségeire, és még véletlenül sem viszonoztam (legalábbis emberi normák szerint értékelhető módon), miközben legbelül legszívesebben kérvények sorát írtam volna mindenféle létező és nem létező hivatalba, hogy tegyék már kötelezővé vagy legalább elérhetővé az ölelés oktatását Magyarországon. Mert az őszinte ölelésnek ereje van. Abból profitálhat a lélek. Akkor is, ha csak kicsit bújunk oda, ha félszegen simulunk bele, vagy ha az elsőtől az utolsó csigolyáig gerincet roppantgatunk, akkor is adunk és kapunk vele valamit. A hét tanulsága pedig “ölelőként” nekem, hogy nemcsak az a fontos, hogy adni tudjunk, hanem meg kell tanulnunk tisztességesen elfogadni is. Ha pedig valaki még, vagy épp most nem kész rá, legyünk nyitottak egy újabb körre.

Fotó: Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek